2015. decemberi napló
2015-ös DECEMBERI NAPLÓ
Prológus
Nem tudom, mért gondolom, hogy vétkezem, ha nem próbálom meg rögzíteni a múló időt, abból is azt - legyen érzés, gondolat vagy történés -, amiről feltételezem, jó, ha más is tud róla. Most vagy valamikor.
Időnként még belelapozok a magyar irodalomtörténet valamelyikébe, s aztán csak csodálkozom; milyen sokan hulltak ki az idő rostáján, hogy vesztek ki haláluk után a köztudatból. Nincs mese, ahogy mondják manapság, elfelejtődünk, akár alkottunk, akár nem.
S én mégis azt gondolom, hogy vétkezem, ha nem írom le, amit fontosnak gondolok. Mert hátha ezért őriz az Isten, hátha ezért tartja épségben az agytekervényeimet, mert kíváncsi, ő kíváncsi, mit tarok érdemesnek rögzíteni nyolcvanhét- nyolcvannyolc évesen, mi személyeset a világunkból.
Az alábbiakban azt közlöm, ami kimaradt a 2015-ös évben eddig megjelent naplóimból, lényeges vagy lényegtelen. Persze azért szelektálok. Most csak az öröm óráit próbálom számba venni.
Amikor nem lehet nem örülni
Ági lányunk empátiája
Hogy a feleségemnek, a közkedveltségnek örvendező mamának egészségügyi gondjai lettek, megsűrűsödött nálunk a telefonhívás. Ám a telefonvonal végén leggyakrabban, olykor naponta többször is, mindig Ági lányunk volt hallható. S ő nemcsak érdeklődött, s nemcsak tanácsot adott, de intézkedett is. Előjegyeztette az édesanyját ultrahangra, vitte specialistákhoz, hozta az erősítő, vitaminos tápszereket…
Tudtuk régen is, ha valakire, hát Ági lányunkra – Nyisztorné, Debreczeni Ágnes Zsuzsannára - támaszkodhatunk, ha elesettekké válunk, kiszolgáltatottakká. Mondtuk is, ez a kislány, ez az anyuka és nagyanya nem másra, leginkább az ő nagyanyjára, Bodó Juliskára hasonlít. Ő volt ilyen önzetlenül segítőkész.
Hát ne örüljön az ember!
Ezt tudva, őt tudva, talán a hanyatlástól sem kell tartani. Annyira.
Ha kiderül, hogy nincs nagy baj
Sziszi királynéról láttunk egy filmet a tévében. Úgy a film közepe tájától. Filmet, operettes érzelmességgel. Szisziről kiderítik, hogy tüdőbeteg, s látjuk, hogy Sziszi kedélybeteg lesz, s a délceg Ferenc József meg kétségbeesett és szomorú. Aztán Sziszi váratlanul meggyógyul, s látjuk, hogy ő is, meg a délceg Ferenc József is, mint örül.
Nézem a jelenetet, s esküszöm, érzem, hogy a könnyzacskóim kezdenek telítődni. Meg is rémültem hirtelen, mi ez a giccses elérzékenyülés? Aztán eszembe jutott, hát persze, alig két hete mondta Szilvás doktornő, a gasztroenterológus a János kórház ambulanciáján Kósa Vilmának, de a jelenlétemben, hogy nincs szükség klinikai vizsgálódásra a továbbiak során, mivel a leletek kedvezőek.
Óh be átéreztem az uralkodó pár meghatott és felszabadult örömét. Ugyanúgy kezdtünk elérzékenyülni mi is, mint Ferenc József és Sziszi a filmen.
És nem szégyenkezem.
Jó karácsonyunk lett.
A dédunoka szalagavatóján
Meghívót kaptunk legidősebb dédunokánk szüleitől, Virágos Gábortól és Debreczeni Rékától, hogy szíveskedjünk öreg életünket úgy alakítani, hogy abba beleférjen első számú dédunokánknak, a Gáspár névre hallgató leszármazottunk szalagavatójának a megtekintése.
Hogyne alakítottuk volna a kedves kérésnek megfelelően akként az életünket, hogy láthassuk a 19. évében járó maturandust, akihez születésétől kezdve annyi élmény kapcsol bennünket. Persze, hogy látni akartuk, mint tűzik fel néki a szalagot – emlékeztünk közben a mi egykori avatásunkra is –, mint táncol palotást és szalontáncot és néptáncos legényest. És együtt lehettünk boldog békességben a szülőkkel is, a négy nagyszülővel s a fiatalabbik Virágos gyerekkel, Flóra-Anna dédunokánkkal.
A végén még mi is táncoltunk. Kósa Vilma meg én.
Egy sportcsarnokban zajlott a családtörténeti esemény, példátlanul rossz akusztikai körülmények között.
De a mi jó hangulatunkat ez sem ronthatta el.
Meghatódtam Tóth Tibor levelétől
Annyira tudok örülni, ha valaki el is olvassa a Naplómat, melyet havonta írok és küldök, és úgy olvassa el, hogy érdemben reagál is rá. Az én kedves, egykori tóthárpádos tanítványom, a jeles orvos, Dr. Tóth Tibor – még mindig dolgozik, két helyen is – ilyen „érdemes olvasóm”. A legutóbbi leveléből is kitetszik, hogy nemcsak belenézett, de végig is tanulmányozta a neki küldött karácsonyi naplót.
Idézek hát a válaszából, s nem azért csak, mivel dicséri az írásomat - akár ezért örvendezhetnék –, hanem mivel konkrétumokat is említ, amiből kiderül, hogy nemcsak örömszerző gesztusnak készült a válasza.
„A novemberi-karácsonyi naplód nagyon tetszett.
„Hiányod átjár, mint huzat a házon” idézet rendkívül találó, néha én is érzem. Pontos diagnózis.
A misefai születésnap-előtti nap leírása feleséged féltésének apoteózisa.
Ilyet még sehol, senkitől nem olvastam. Ezért is vagytok több mint hatvan éve együtt.
A Tiszakürti kirándulásod pedig ebben a „zsenge életkorban” példaértékű, hazaérkezésed körülményei pedig feleségedet dicséri. Ez a mai világban nem fordul elő ilyen módon, csak Veletek!
Ezért vagytok mindketten az Úr kegyeltjei, nekünk pedig példaképek.
Maradjatok is azok!
Pál apostol meg!..., valóban a hit a legfontosabb!...
Boldog Karácsonyt kíván tanítványotok: Tibor”
Igen, miután a fentieket elolvastad, mondhatsz engem bárminek, hiúnak, önteltnek, kérkedőnek, bárminek, nem titkolom, én Tóth Tibor levelétől, ennek a hetvenen túli orvosnak a levelétől elérzékenyültem, mondom másként, meghatódtam.
Örültünk a gyerek-Pávának, de nem annak, hogy a felkészítő mestereket nem láthattuk
Végig örvendeztük a gyermek-Páva sorozatot. Hogy ennyi tehetséggel ismerkedhetünk, s hogy vannak mecénások, akik jóvoltából ország-világ láthatja-hallhatja, hogy egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók. S mennyi tehetséges művész-pedagógus!
Csak azt sajnáltuk, hogy amikor a zsűri a versenyző gyerekek előtt mondta a komoly, olykor tudós véleményt – majdhogynem mulatságos volt -, mért nem állt a kislányok és kisfiúk mögött a felfedező, felkészítő pedagógus! A gyerekek sikere nemde a mester érdeme is?
Örülnék, ha valaki egyszer megmagyarázná, mért jó ez az anonimitás? Miféle érdek húzódik meg e mögött: Vagy csak rossz beidegződés? Jó volna változtatni rajta.
A tudós a tudományról, az Istenről és a hitről
Minek örültem még? Vízy E. Szilveszternek például, a tudósnak, hogy hallhattam az előadását a Szilágyi Dezső téri református gyülekezeti házban. Mint kapcsolódik egymáshoz a tudomány, a hit és az Isten. Erről beszélt negyven percig.
Mondandójának summája: Isten létét a tudománnyal bizonyítani nem lehet, de a nemlétét sem lehet. A tudomány minél többet ismer meg a világegyetem titkaiból, annál több új titok tárul elébe. Istent hinni kell, és abból mindenképpen az embernek származik haszna, és nem másnak.
Úgy vélem, előadásának ez és ennyi volt a veleje,
A családról
Nem gondolnám, hogy felfogásom a család fontosságáról az idők során megváltozott volna. Emlékszem, annak idején Csurka István javaslatát az anyasági státuszról – hol van ő már, és ki beszél róla –, azt is továbbgondolásra érdemesnek tartottam. És milyen lekezelő fölénnyel utasították el a politikusok!
Szerencsénk volt, vagy mondjam kegyelmi helyzetnek, most karácsonykor valamennyi dédunokánkkal találkozhattunk. Mind jó formában volt, amiként mi is jó formában voltunk, s ebből következett, hogy játszhattunk a kicsikkel és beszélgethettünk a nagyobbakkal..
Most meg, az ünnep utóján a feleségemmel másról sem csevegünk-fecsegünk, mint róluk, a hat leszármazottról, hogy melyik milyen, és mit mondtak és csináltak.
Tőlük volt szép az ünnep, ők fényesítették meg, a családok, a gyerekek.
Látszólag nem tartozik ide, de én csak megjegyzem, hogy Huxley Szép új világ című utópisztikus regényében mit ver szét először a liberális diktatúra? A központosítás legnagyobb kerékkötőjét, a családot.
***.
Szidom a fecebookot, hogy leszoktatja az embereket az írásról, a mondatalkotásról, elég, egy érintés, hogy kifejezze az illető, tetszik-e vagy nem tetszik az a micsoda, amire felhívják a figyelmét.
S most mégis örülök, vagy mondjam így, ennek is örülök: feltettem egy képet a családról, s kurta idő alatt több mint hatvanan tetszikeltek.
Szeretném úgy értelmezni ezt a jelenséget, mint ki hiheti; nincs még minden elveszve. Van még jövőnk; emberszabású.
Ajándék-este barátokkal
Melegszívű, új barátokra leltünk Szundy Laciban és élete párjában, Kisteleki Ibolyában. Ibolya kitalálta és létrehozta azt a találkozót, mégpedig nála, Székesfehérvárott, ahol felújítottunk, s mondhatni, barátivá alakítottunk egy negyven év előtti szakmai jellegű kapcsolatot. Találkoztunk Román Károllyal és Arató Antallal. Karcsit mindvégig számon tartottam, mint legendásan jó magyartanárt és tudott volt róla, hogy kitűnő diákszínpad-rendező is.
Nyolcvan körüli urak találkoznak negyven év után, korukat meghazudtoló fizikai és szellemi frissességben.
És ami az anekdotákkal, viccekkel tűzdelt, több órás nevetős beszélgetés során még kiderült. Valamennyien csempészáruként kerültünk be a szocialista társadalom értelmiségi rétegébe, valamennyiünknek volt titkolnivalója. Román Karcsi, mint bölcsészhallgató Trencsényi Imrével együtt fogalmazta 1956 október 22-én éjszaka a jelszavakat, melyeket majd harsogott a 23-i felvonuló egyetemista tömeg, s hogy ő is ott volt a Kossuth téri vérengzésnél, ahol Ágh István is megsebesült. S csak most tudtam meg, hogy Karcsi szabolcsi fiú, gávai, s hogy ott járt gimnáziumban, ahol én is, Kisvárdán.
Arató Antal, a volt könyvtáros, a Vörösmarty Társaság elnöke, remek humorral és megfelelő öniróniával mesélt arról, mit köszönhet a véletlennek, hogy a Kádár-érában kádernek hitték meg sémitának, s így jutott vidéki könyvtárosként lakáshoz. És ki nem fogytunk a történetekből, közben ettük Ibolya remek főztjét és eszegettük a pogácsáját, borozgattunk közben és nevettünk sokat, és könyveket cseréltünk, és további közös programokról szóltunk. s örültünk, hogy ez még megadatott.
Ajándék-este volt.
Három örvendetes kuckós élmény
Az építész Kádár József és felesége a forró székben
Nem mindennapi emberek terelődtek, Botos Jóska és Kata barátai, abba az akolba, melyet mi Kuckónak nevezünk. S milyen hamar egymásra találtak a régiek és az újak! A rokonszenv ugye vagy van, vagy nincs, vagy kialakul, vagy létre sem jön. Az őshonosak és a most érkezettek beleszagoltak a levegőbe, és megállapították, jó itt és így nekünk. Sőt vágyakozni kezdtek; ismernék meg jobban az újakat.
A már hagyományos forró székünkbe ültettük hát Kádár Jóskát és feleségét, s mondhatom, élvezetes estét szereztek nekünk ők ketten, férj és feleség, holott nem tettek egyebet, mint válaszoltak Botos Kata és Jóska jól előkészített kérdéseire, melynek nyomán világossá vált, ami eddig homályban volt, hogy ez a pompás építész-házaspár nemcsak a szakmájukban jeleskedett, hanem a családépítésben is. Nyolc tehetséges gyereket neveltek fel és harminc unokáéba segíthetnek be.
Megtudtuk, hogy Kádár Jóska tudós szakértője a magyar téglagyártás történetének és eredményes gyűjtője a különböző márkájú tégláknak. S a feleség pedig nemcsak remek feleség, anya és nagyanya, de békességet sugárzó, csendességében is karizmatikus személyiség..
A tanítócsaládból származó Kádár Jóskának már korábban olvashattam jól fogalmazott családtörténeti dolgozatát – szociográfiának sem utolsó -, s így nekem kevesebb meglepetéssel szolgált, de a feleség; ó volt az ász. Az ilyen asszony s a hozzá hasonlók, bizony Nobel-díjat érdemelnének!
Mártonfi Benke Éva, a kunszentmártoni festőművész
Mennyi tehetséges művész ebben a megkicsinyített országban. S nem ismerjük őket, vagy alig ismerjük őket. Ez talán még terrmészetes is. De mennyi tehetséges művész az ország egy-egy régiójában, egy-egy tájegységében, s az ott élők (értelmiségiek) sem ismerik őket... Nem a műveiket. Noha nekünk, nem művészeknek volna ebből hasznunk. Történetesen most csak a képzőművészetre meg a képzőművészekre gondolok.
Alig van mecenatúra, a galériák zömében Pesten, a szakmai tájékoztatás kevés. Véletlen vagy szerencse, esetleg sikeres összeköttetés eredménye, hogy valakikre odafigyeljenek. Még hogy a művészetből megélni!
Tiszakürtön tanyázunk nyaranta és nem bezárkózva. Mégis, csak most, évek után kerültünk kapcsolatba, a tőlünk pár kilométerre fekvő Kunszentmártonban élő és alkotó Mártonfi Benke Mártával, a tehetséges festőművésszel.
A nyáron aztán találkoztunk – Dezső Dóra kapcsolt össze -, s beszélgettünk hosszasan, mint régi ismerősök, mivel hogy mindenről, ami szóba került, hasonló módon vélekedtünk. Kiderült, nem egy közös ismerősünk van. Annak külön megörültem, hogy becsüli Tajti Erzsikét, a tiszakécskei tanárnőt, akinek volt bátorsága a rendszerváltás előtti években a nagyhatalmú tanácselnök kérését nem teljesítni, hogy emelje meg a fia tanulmányi jegyét.
Fiatal újságíró volt ekkor Kecskeméten Benke Márta, a mostani festőművész - volt okunk a csodálkozásra-, ő publikálta elsőként az esetet, s ennek nyomán lett belőle országos botrány.
A nyári beszélgetés után döntöttem el, hogy meghívom az egykori tanárt és újságírót, a mostani festőművészt a kuckóba. Jó döntés volt. Márta pontosan fogalmazott, az őszintesége mindenkit lefegyverzett, s a kivetített képei hitelesítették megnyerő személyiségét. Boldog, hogy fest. A képei kitűnőek. Festményeit posztimpresszionista természetfelfogásban alkotja és a Körös-menti, kunszenti képeiben nemcsak a tájat látjuk, de a művészt magát is, miként látja világunkat.
Ha korábban ismerjük, már rég népszerűsítői lehettünk volna a művészetének.
Advent és a Botos-betlehemes
Harmadszor derített bennünket jókedvre és emlékezésre a Botos–családi betlehem, harmadszor szolgáltak nálunk, az adventi Kuckóban – így mondják egyházi körökben a szeretet-indítékú munkálkodást - Botos Jóska és Kata által megtalált, megszerkesztett és megrendezett betlehemes játékkal a három generációt képviselő játszók, a nagyszülők, szülők és unokák. Most egy 16. századi református betlehemest hoztak, melyhez a nemrég elhunyt Kobzos Kiss Tamás illesztette az énekeket.
Páratlan a Botos család kezdeményezése, nemcsak a művészi hatás végett, de hogy felfedezték ebben a családi alkotásban a kivételes nevelési lehetőséget. Gazdagítják ezzel egymást, míg készülnek az előadásra, s gazdagítják közönségüket, mivel betakarják őket a misztérium jóságába.
A Katolikus Rádió felfedezte Botosékat, az adventi ajándékozókat, s a Kuckóban riportot is készített velük.
Az adventi kuckó batyus kuckó nálunk, ilyenkor több mint ötvenen szoktunk megjelenni, s mindig meg is ajándékozzuk egymást valamivel; egy történettel, vagy étekkel, egy verssel vagy süteménnyel., egy énekkel, egy öleléssel, s közösen énekeljük, hogy Mennyből az angyal, meg, hogy Krisztus urunknak áldott születésén, meg hogy Békesség földön az embernek.
Most is ekként történt minden..
Így búcsúztunk magunk között az Ó-évtől.
Két esemény, amire még szívesen emlékszem
Amikor két férfiú úgy tud szólni, hogy még a levegőt is egyszerre veszik
Októberi történet. Kovács katáng Ferenc a jeles mérnök és író-műfordító hazarepülgetett Oslóból és megszervezett két ötvenhatos előadást Budapesten, jeles helyeken, ahol a székeket beültette érdeklődő emberekkel, aztán haza repülgetett Frankfurtból Cserna Csaba fejlesztőmérnök és előadóművész is, hogy becses személyemmel próbálja a Tetemrehívás című ötvenhatos dokumentum műsort, hogy azt aztán bemutassuk az oslói magyar író szervezte előadói tereken, bemutassuk - és dicsekvés nélkül írhatom - mindkét helyen hatalmas sikerrel.
A szerkesztett dokumentumműsorról nem szólok, mivelhogy az az én alkotásom, de az előadásról magáról igen, mivel hogy az meg kettőnké, Cserna Csabáé meg az enyém. És nem is azért, mivel sikerünk volt vele, hanem az öröm miatt, hogy előadókként egymásra találtunk, hogy szinte egyszerre vettük a levegőt, és egyazon aura közegében tudtuk tolmácsolni a szöveg mögötti mondandót, úgy hogy kiderülhetett, egyként gondolkodunk 1956-ról, de más, a hazánkat érintő sorskérdésről is.
Hajlongtunk sokszor, mivel hajlonghattunk, de nem ettől, illetve nemcsak ettől voltunk boldogok, hanem, hogy immár nemcsak ketten vesszük egyszerre a levegőt, s nemcsak kettőnknek van egy aurája, de egyek vagyunk, mindkét alkalommal, egyek a közönséggel is.
Aztán Kovács katáng visszarepült Oslóba, Cserna Csaba meg Frankfurtba. - Csabával az óta is cseréljük az eszmét –, de valami túl gyorsan szakadt meg. Hiányzik a folytatás.
Amikor az ember veszi a bátorságot és megkérdezi a püspöktől, hogy Jézus tényleg bűntelen volt-e? És hogy akkor mi a bűn?
Tudós teológusokat hallgattam a budai egyházközség gyülekezeti termében. Két okos papot, Szűcs professzort és Szabó Istvánt, a püspököt. Jól artikuláltan beszéltek, pontos mondatokat mondtak, de semmi olyan lélekbe hatolót, ami felrázott volna, velem nem közöltek.
Illetve volt egy kijelentése Szabó István püspök úrnak, úgy az előadásba szőve – egyébként a bűnről volt szó – egy kijelentése, amit mindig is szoktak volt említeni egyházi és más hívő férfiak, hogy tudniillik Jézus volt az egyetlen bűntelen ember - istenember – a földön. Ám ez a kijelentés – noha elhiszem az állítás igazát -. most kérdésfeltevésre késztetett.
A végén, az előadások után, amikor szabadott szólni, az iránt érdeklődtem, miként kell értelmezni Jézus dühös kirohanásait a farizeusok ellen,- három evangélista is szól róla –, amikor így kezdi mondatait, hogy „jaj nektek képmutató írástudók és farizeusok”, s kilátásba helyezi számukra büntetés gyanánt a gyehenna tüzét. S említettem még a templom megtisztítását is, amikor Jézus felborogatta az árusok asztalait, s kiverte a kufárokat a templomból. Hozzátettem, hogy nekem ez a dühös, indulatos, emberi Jézus nagyon is szimpatikus, csak éppen tudni szeretném, hogy ez a szenvedélyes düh és átok, gyarlóság-e avagy bűn. És még megjegyeztem, hogy az általam említett történések mindenképpen szemben állnak a jézusi hegyi beszéddel, hogy szeresd ellenségedet, mint önmagadat.
A tudós püspököt meglepte a kérdés, azt mondta, hogy nehéz rá válaszolni, majd így folytatta, hogy nem is nehéz, mert a szándékot kell vizsgálni, s akkor minden világos, de aztán hirtelen befejezte az előadást, s mindenki elment a maga útján. Én is a kérdésemmel meg a kételyemmel.
De azért örültem, hogy a kérdést ilyen illusztris személyiségek előtt feltettem, feltehettem.
Amire meg nem szívesen emlékszem.
Feledékenységen kaptam magamat
Nagykőrösön történt ez is. Ekkor Szenczi Árpád, a dékán megajándékozott egy könyvvel, egy pedagógiai tanulmánykötettel, melyben, mondta, az én írásom is szerepel. Megköszöntem, a táskámba tettem,
Otthon aztán előszedtem, s ahogy szoktam, mindenekelőtt a tartalomjegyzéket kerestem. Mindjárt az elején megtaláltam a nevemet, s a címet: Egy tanár naplójából. Hm, mondtam elismerően, húsz oldalt szerkesztettek bele a 2010 és 2015 közötti internetes naplóm anyagából. Ez derék!
S rögtön dicsérni kezdtem a szerkesztőt, Erdélyi Erzsébetet, már magáért a gesztusért, hogy belevett a kötetbe.. Aztán nekiálltam olvasni. Hohó, ez egészen jó válogatás, ez bizony mesteri szerkesztés, aki ezt csinálta, jól ismer engem. S máris határoztam; ezt meg kell köszönni, ismerem a hölgyet, tényleg okos nő, gratulálok neki.
A feleségemnek is tetszett, úgy olvasta, mint ki még sohse találkozott a szöveggel.
Hát persze, mondom én, így együtt olyan, mint egy önálló alkotás, korszakot tükröző pedagógiai hitvallás. Már szinte én sem ismerek rájuk, melyiket mikor, melyik esztendőben, hónapban, miféle indíttatásra írtam, de mondhatom, jó. Tényleg, jó.
De azért mégis csak furcsa! Nem kellett volna mindazonáltal engedélyt kérni a szerzőtől, hogy közlés végett hozzá nyúlhatnak-e az internetes naplóhoz? S nem kellett volna előzetesen elküldeni, hogy egyet értek-e vele? Szóval, valami itt nem stimmel. Ez etikailag megkérdőjelezhető.
Le is állítottam magam, nem megy köszönő-levél a szerkesztőnek.
Aztán eltelt néhány nap. Valamiféle régebbi anyagot kerestem a wordon, s egyszer csak megakad a szemem 2015 márciusánál, s ott egy bejegyzés. Debreczeni Tibor: Egy tanár naplójából. Mi ez? Nem emlékszem. Ilyen címmel régebben jelentettem meg egy könyvet. Aztán kinyitom, s esek pofára. Ugyanaz a szöveg, melyet elragadtatva olvastam a tanulmánykötetben, mint Erdélyi Erzsébet illegális szerkesztését.
S lassan elkezdtem emlékezni. De hiszen ezt én készítettem, s éppen a nagykőrösiek kérésére.
Elsápadtam. Úristen, elfelejtettem!
Mentem kétségbeesve a feleségemhez, mondom, mi történt. Ő meg nevetett. - Végre, hogy te is felejtesz, nemcsak én!