2015.09.02 18:58

 

Augusztus. Kánikula. Pesten és Kürtön. Elengedem magam. De nem a feleségem

Augusztus. Kánikula. Budapest. Ügyek intézésére felbuszoztunk Kürtről. Járok erre-arra. Aztán hazaszédülök. Dobom le a ruhát, hideget bocsátok a csuklómra, megdörzsölöm a szívem tájékát, vizes lavórba lógatom a lábam, aztán elnyúlok a fotelben, olvasok, súly nehezedik a szempillámra, elpilledek, elalszom. Percekig, nem tovább. Kávéillat ébreszt. A feleség manőverezik. Fontos, hogy frissnek lásson. A napközbeni alvás szemében gyengeség.

Ha fotelbe ülök és elnyúlok, s megtehetem, hogy a lábamat felrakhatom a másik fotel karfájára, a nap bármely szakában, én szendergek. Szeretem magam elengedni.

Ő meg magát nem. Munkakényszeresnek titulálom, ha már pipa vagyok rá.. Estére ugyanis majd leszakad a jobbkarja. Ijesztgetem is: le fog bénulni. Akkor egy kicsit, mintha magába szállna. De reggel ott folytatja, ahol előtte való nap abbahagyta. Mintha nem is volna augusztus és kánikula.

***

Augusztus. Kánikula. Kürtön. Keresem a megfelelő igét az itteni létezésünk megfogalmazására, de nem jut jobb eszembe, mint, hogy vagyunk. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan teszünk valamit, amit munkának nevezhetünk. Kerti munkának. Kósa Vilma főként és egyfolytában és lelkiismeretesen. Én, csakhogy nyugtassam a lelkiismeretemet. Locsolok, és gyümölcsöt szedek, s vagdosom az almát a cefrébe. És fenem a kést, és vágom a hagymát a lecsóhoz, és klopfolom a pecsenyének való húst.

Fő törekvésem, hogy szirén módjára kitaláljam, mint tudom becsábítani az asszonyt a vályogház hűvös szobájába, hogy üldögéljen egy kicsit, pihenjen, beszélgessünk netán.

Rendszerint kávét főzök. Ez még vonz.

Sörös életkép

Csapolt sört iszunk egy ülőhelyes talponállóban, Kürtön, hat óra körül, ahol műanyag pohárba mérik a Kőbányait. Egyszer csak elénk pattan egy gyorsmozgású, 40 év körüli férfi, kezel, bemutatkozik, beszélhetnékje van. El is mondja, hogy Sándorfalvára való, tud citerázni is, mindene a Tisza, és szenvedélyes horgász, egyébként kamionsofőr, de bevonták a jogsiját, alapfokú angolos, bejárta Európát, itt a harmadik feleségével él, s mindegyik asszonyától van egy gyereke, s hogy ő egy jó ember, de nagy balek.

Közben befut egy 8-9 év körüli cingár srác, fél pucéron, balkezében egy ezrest lóbálva. Jobb kezét nyújtja a beszélőnek, aki viszont közli vele, hogy kezelni előbb az idősebbekkel illik. Ő szót fogad, kis kezét a tenyerünkbe nyomja, s megtudjuk, hogy Máriónak hívják, s azért küldték, hogy pizzát vigyen haza. Közben az életrajzát mesélő férfiú közli, hogy Márió cigánygyerek. Márió arca rezzenéstelen, Máriót a közlés hidegen hagyja. Beszélgető partnerünk, a negyvenes, issza a sörét, s közli, hogy holnap reggel 4 órakor már megy is a Tiszára, s megy vele Márió bátyja is, és ami halat fog, azt mind a családnak adja, mivel ő már csak ilyen, előítélet-mentes és nagyvonalú.

Mi meg azon tűnődünk, míg kerékpározunk hazafelé, honnan van annyi pénzük Márióéknak, hogy ezrest költhetnek egy vacsorára.

Exkluzív vendégek Kürtön

Exkluzív vendégeink vannak, olyanok, akiknek minden lépésére, meg- és elmozdulására figyelni szokás, akiket kísérő követ, akikről jelentés készül, ha nem is írásos, de szóbeli. Nálunk vannak Tiszakürtön - mekkora megtiszteltetés - kétszer három napon át, nálunk vannak a dédunokáink, kettő közülük legalább is, Fáber Levente, Ábel, 8 éves, és Fáber Gergely, Tibor, 4 éves, apai illetve nagyanyai kísérettel. És itt van természetesen Vilka mama, aki nevelő jellegű, folytonos aggodalmaskodásával ad különös hangulatot és feszültséget a napoknak. És itt van Tibi papa is, aki legszívesebben figyelő és regisztráló státuszban tudná magát, de ez nem lehetséges. Elláttatik konkrét feladatokkal, mégpedig Vilka mama részéről, ekként: szaladj Gergő után; szedd elő a fényképezőgépet; menj a szobába és figyeld, nem ébred-e fel a gyerek; találj ki egy nevetős mesét, és mondd el nekik. Kifogyhatatlan az ötletekből.

Levente Ábel villogó agyú, módfelett kíváncsi természetű. Őt az okok érdeklik, mindennek a végére akar járni, minek következtében mindenféléket lehet róla gondolni, hogy mi lehet majd belőle, ha megnő De azt is el kell mondani, hogy folytonos érdeklődésével képes tökéletesen kifárasztani a rendelkezésére álló kíséretét. Pompás viszont a humorérzéke, és bírja a Tibi papáét is, s így ők, ha történetesen ketten maradnak, jól elszórakoznak egymással.

Gergő Tibor - a szülőknek ezért a figyelmességéért, hogy a nevemet, még ha másodikként is, de a családban elsőként ajándékozták a fiúnak, amiért nem fogok tudni eléggé hálásnak lenni -, nos, ez a négy éves Gergő Tibor, s ezt tessenek nekem elhinni, ez a dédunoka egyszerűen, de nagyszerűen, nem mondhatom másként, karizmatikus személyiség. És moralista. Annak született. Ahogy sugározza tartásával, tekintetének szuggesztivitásával a meggyőződését! Ilyeneket mond; ez az igazság!; megmondtuk, nem!; ez nem járja, nem ez volt az egyezség!; megígérted, s nem tartottad be a szavadat. Nos, ez a négy éves mindezeken felül fáradhatatlan, merész, kiváló reflexekkel és ritmusérzékkel rendelkezik. És módfelett büszke arra, hogy hegyeseket tud pisilni.

Vilka mama esti beszámolói során, ha történetesen nélkülem tölti a gyerekkel a nappali időt, nem mulasztja elmesélni: Te, hogy ez a Gergőke milyen férfias íveket képes a levegőbe rajzolni!

Még mindig Gergő

Gergő, a négy éves az egyik délelőttön mesét néz a tévében. Nem tudni miért, de a kislámpa fényével körbeszórtan akarja követni a rajzfilm eseményeit. Az apukája, aki odatéved, kéri a gyereket, hogy kapcsolja le a villanyt, mivel a nappali szobában a lámpafény felesleges. A gyerek nem ért egyet a fenti véleménnyel. Néz, és nem mozdul.

Az eseménynél jelen van Vilka mama is, akinek a tiszte, hogy foglalkozzon a négy éves meg a nyolcéves dédunokával. Hallja a purparlét, a Gergő és az apa közöttit, s máris dönt, mint szokott volt máskor is, fogja magát és lekapcsolja a villanyt.

Gergő erre feláll, a tévét elhallgattatja, szemöldökét összehúzza, keresztbe fonja a karját, majd hátat fordít, s mint ki megharagudott, egy szót nem szól a továbbiak során.

Vilka mama nem bírja a feszültséget, kezdeményez.

- Gergőke, tudod, hogy megsértettél engem?

- Még hogy én! Te sértettél meg engem – feleli a gyerek.

Keze összefonva, s továbbra sem beszél.

- Hát ne csodálkozz - mondom én, miután a történetet meséli este a feleségem -, a gyereknek van önérzete, és még nem fél. Végül is fellázadt a diktatúra ellen. Megbeszélted vele a döntésedet? Nem beszélted meg.

S derűs emlékezésbe kezdünk. Emlékeztetem, mint mesélte hajdanán! Ha megsértették a szülei, három napig sem evett, s ha büntetésből bezárták a pincébe, az istennek sem akart onnan feljönni, hiába kérlelték.

Engem tigrisnek csúfoltak a testvéreim, őt meg vadmacskának.

Mit fogok még csinálni

Egy barátom kérdezte a minap. Most, hogy megírtad a könyvedet, A kürti harmincat, mit szándékozol még cselekedni. Hirtelen nem is tudtam, mit válaszoljak, nyeltem, dadogtam, közben átfutott rajtam, hogy olyan hegyeset, mint a dédunokám, már biztosan nem fogok tudni pisilni.

Tényleg, mit tudhatok még cselekedni? Új könyvet nemigen írok, új színjátékot nemigen rendezek, nagy hegyet nem mászok, kenutúrán sem veszek részt. Végül is azt válaszoltam, hogy végzem tovább a betakarítást. Összegyűjtöm a ki nem adott dolgaimat, írom az internetes naplómat, a már tudott színjátékkal közönség elé állok, s ha meghívnak előadónak, vagy meghívnak beszélgetésre, állok rendelkezésre. És olvasok rendületlenül.

És igazolom, amit Toldy Ferenc írt 1851-ben Arany Jánosnak (In: Márai Napló 1976-1983), amikor arra bíztatta a zseniális költő-barátot, hogy még fiatal, le ne mondjon a nagy epikus művek írásáról.

„Az apróbbak (írások) maradjanak későbbre, amikor a produktív erő fogyni kezd és a teremtő ihletet a mesterség kell, hogy pótolja." Márai hozzáteszi ehhez: „Ez lehetséges addig ameddig… A szellemi alkotóerő, mint a szexuális energia idős korban, kiég, és a „mesterség” tudása nem pótolja. Stílus, kifejezésmód marad a régi, de a kompozícióhoz más is kell, mert csókolózásból még nem lesznek gyerekek.”

Valamit olvashattam, hogy ez eszembe jutott

Irodalomtanárként úgy gondoltam, hogy igazából csak a mű fontos. A mondandó meg a formája. A műalkotásban lévő üzenet. A hatás. Az író élete sem lényeges, de még az alkotás megszületésének körülményei sem. Azokat az irodalomtörténészeket sem tartottam sokra, akik az író magánéletében kutakodtak s a gatyájukat, vagy a bugyogóját szemlézték. De azért sem rajongtam, ha a pszichéjüket analizálták.

Ha az író naplót vezetett, s maga adta ki, vagy megengedte, hogy kiadják, az más.

Ma talán már kevésbé lennék ily kizárólagosan műközpontú, szelektálnék az életrajzi események között. A nyugatosok zűrzavaros szexuális életéről nem beszélnék, s arról sem, amiről olvasni lehet, hogy Juhász Gyula anyai érzése eltért volna a szokásostól.

Hogy Dsida Jenő szívbeteg volt, arról szólnék, hogy az európai műveltségű költő Marosvécsen, az erdélyiek írótáborában olvasta fel először a Psalmus Hungaricust, hogy Koós Károlytól Tamásiig könnyezve fogadták, azt igen. De azt is közölném, hogy életében a mű nem jelenhetett meg, csak a megjelenés után nyolc évvel, amikor ő már nem élt, és Erdély visszakerült Magyarországhoz.

Arról viszont beszélnék, mért nem szerették a népi írók Márai Sándort, s maga Márai mért írt kritikus mondatokat lllyés Gyuláról és Németh Lászlóról. Arról sem hallgatnék, hogy 1956 után mért az úgynevezett bal-liberális írók voltak a legfőbb szálka a Kádár-hatalom szemében.

És nem hallgatnék a Csurka-jelenségről sem, és beszélnék Esterházy Péterről magáról, mint az élő írók legjelesebbikéről.

Szomorkás gondolatok

Most, hogy szerveződik a Történt pedig című könyvem megkésett szakmai bemutatója, elővettem a kötetet, hogy mazsolázzak belőle, mi kerüljön felolvasásra; Úristen, mennyi kitűnő ember, aki akart valamit tenni itt a földön, itt, ahol én még élek, itt, ahol ők testi valójukban már nincsenek. És lehet, hogy másként sincsenek, ha csak valakiknek az emlékezetében nem! Mint az enyémében, míg a könyvet írtam és most, hogy olvasom.

A Történt pedig emlékező könyv, mondhatni történelemkönyv. Történelemkönyv személyes nézetből. Hogy egykor fontosak voltak az itt emlegetett férfiak és nők, eme szakemberek, lehet, hogy erről csak az én könyvemből értesül az olvasó!

Elmondhatom: Az mi keveset írtam (róluk), igazat írtam.

***

Úgy hittem, meg olvastam is, hogy a törökfajú és török nyelvű népek, tőlünk keletre, a Kaukázus környékén ugyancsak tudják, hogy ők a mi nyelvi és genetikai rokonaink.

Egy barátunk, a turkológus Dallos Edina Azerbajdzsánban, Bakuban tanít magyar nyelvet az ottani nyelvész-egyetemistáknak. S most, hogy gyerekestül hazajött nyári szabadságra, s beszélgetünk, mondja:

- Az első foglalkozáson megkérdeztem a tanítványaimat, miféle népnek is tartják a magyart. A válasz kiábrándító volt. Ilyeneket mondtak; nyugati nép vagyunk, germán, szláv, latin. Hogy megtudták tőlem az „igazságot”, fellelkesedtek. Jönni akarnak Magyarországra.

Eltűnődtem. Hogy mit tanítunk, és mit nem tanítunk! S mit hallgatunk el! Mit a románok, szlovákok, osztrákok, horvátok, rólunk. S mi mit róluk!

Tartok tőle, hogy minden történelmet író és tanító ember - nagy történelmet, szakma-történelmet, helyi történelmet - valamiféle koncepciót akar igazolni. Még az úgynevezett pozitivista is ezt teszi. Tehát részrehajló, gorombán szólva, hazudós.

Ez meg pajkos

Hallottam volna, vagy csak olvastam, hogy valamely fiatalasszony, aki szereti a száját folytonosan csácsogtatni, úton-útfélen híresztelte volna, hogy az urának nem áll fel az, aminek alkalmatos időkben állnia kellene.

Úgy látszik, az illető fiatalasszony nem lett kitanítva azon asszonyi praktikákra, melynek eredményeként angyalbögyörőből is válhat botos angyal.

Nekem magamnak meg bátorkodott eszembe jutni egy csújogató, melyet hajdanán Bartók Béla gyűjtött volna, s amely valahogy ekként hangzanék:

Aki kiáll az utcába

Nincsen dóga a szobába.

Ej-haj szitaszög,

Állítsuk fel, ha lityög.

Ezek meg csak úgy szembe ötlöttek, vagy eszembe jutottak

Szent István törvényei között olvasom: „Ha valaki az ispánok közül, felesége megölésével szennyezi be magát, ötven tinóval béküljön ki az asszony rokonaival, és böjtöljön a kánonok parancsai szerint.”

Ha a feleséggyilkos szegényebb, kevesebb tinóval is letudhatja a büntetést. Böjtölni viszont ugyanúgy kell.

***

Márai írja: „Rang és cím, minden csak köd és füst. Valóságos nemesség csak egy van: a vállalt munka minősége.”

Szép szöveg. Azért is jegyeztem ki. Olyan tizenkilencedik századi. És igaz is! Annak, aki maradt tizenkilencedik századi.

Rangom, címem nincs. De számottevő vagyonom sincs. Viszont nemes módján élek. Legalább is igyekszem élni. És jól megvagyok magammal.

***

Az amerikaiak, mint tudjuk, fegyverrel exportálták a demokráciájukat Afganisztánba, Irakba és Szíriába. S ezzel elindították a népvándorlást Európába.

***

Márai jegyzi meg naplójában, hogy a spanyolok úgy irtották az indiánokat Dél-Amerikában, mint a szovjetek a mieinket a gulágokban; éheztetéssel, agyondolgoztatással, járványokkal, kegyetlen bánásmóddal.

***

S milyen finoman el van kenve ez is: Az USA Hirosimában és Nagaszakiban semmit nem sejtő civilekre - nőkre is és gyerekekre is - dobja az atombombáit. Százezrek pusztulnak el. Ez mi, ha nem népirtás?

***

Talleyrand nyomán fogalmazom: A parancsuralomban a sajtó parancsra hazudik, a demokráciában pedig szabadon. Fogalmazhatom finomabban is. A diktatúrában központilag manipulálnak, a demokráciában pedig pártérdekek, azaz gazdasági-politikai érdekek szerint.

***

Barangolok olykor a facebookon. Tanítványokkal, közeliekkel meg távoliakkal találkozom. Felrakják a sikerültnek gondolt új arcképüket, olykor a partnerükkel fotóztatják le magukat, de, aminek örülök, gyakran vannak menyasszonyi ruhában meg kicsi babával, néha meg már családdal is. Rendszerint természetes élethelyzetben. Jó jel ez, mondogatom, meg, hogy gyerekkel ékes az anya.

Mások pedig a politikai nézetüket tárják ki. A kormánypárti jeleket küldők rendszerint tényeket emlegetnek, a többi oldalon állók inkább gúnyolódnak, sőt indulatoskodnak. És egyik fél sem szellemes.

Egyet nem szeretetek. A gyűlölködőket. Az riaszt.

Tényleg, hogy van ez?

Tényleg, hogy van ez? Törvényszerűség volna? Ha hatalomhoz jut az ember, mássá válik? Attól, hogy utasíthat, jutalmazhat, büntethet; másfelől, hogy szolgálnak neki, megtiszteltetésnek érzik, hogy beszél hozzájuk vagy éppen nekik, ettől mássá válik?

Lehet, hogy az illető, a hatalom közelében vagy a csúcson elhiszi magáról, hogy ő különleges ember, s neki azt is szabad, amit másnak nem?

Egyszer egy úgynevezett jelentősnek mondott politikás fiatalemberrel ültem egy tágas asztalnál, amúgy privátim. Percek alatt magához vette a szót, s szólt, mint ki orákulum.

***

Tényleg, hogy van ez? Törvényszerűség volna? Ha hatalomhoz jut az ember, mássá válik? Attól, hogy a kelleténél több pénze lesz, hogy csak ki kell nyújtani a kezét, s máris egy mellékállás, egy megbízás, egy befektetési lehetőség, információk, mi hol előnyösebb! És már észre sem veszi a hatalmon lévő, hogy vagyonon ül, akkorán, hogy szemet szúr másnak. Hogy korrumpálódott, lehet, hogy azt se. S még azt sem tudja, mint az újgazdagok általában nem, hogy kellene viselkedni az uborkafa tetején.

A kitűntetésekről általánosságban is, meg konkrétan is.

A díj és a kitűntetés dicséret. A dicséret egyik kifejezési formája. Mindenki, aki alkot, aki eredményt produkál - erkölcsi érzékünk is erre késztet - joggal várhatja a dicséretet, amely megerősíti abban, hogy jól gondolkozott, jól dolgozott. A kitűntetéssel az illetékesek üzennek. Többek között azt, aminél fontosabb nincs, hogy becsülik és szeretik.

Az emberfia érzi ám, hogy mikor szolgált rá az elismerésre. S ha akkor vagy akkortájt nem érkezik meg az, aminek meg kellene, vérmérséklete szerint, ki, ki másként, de reagálás nélkül nem hagyja a figyelmetlenséget.

Életemnek volt egy elég hosszú időszaka, amikor úgy gondoltam, hogy megilletne valamiféle országos elismerés, de tudtam azt is, hogy nincs senki autentikus, noha lehetne, aki felterjesszen. Mivel, hogy az embert valakiknek ugye, fel kell terjeszteni.

Mikor aztán az idén, márciusban, nyolcvanhat éves koromban bekerültem a láthatási körbe, s még reflektorfényt is szórtak rám, már nem is igen tudtam örülni. Mintegy megerősítve láttam a Prédikátor könyve igazságát, hogy mindennek rendelt ideje van. S ha az idő elszivárog, jószerivel már csak örvendezést mutató kép produkálására vagyunk képesek.

***

Nem egy ismerősöm volt, aki akkor kapott díjat, elismerést, mikor már tudták róla, hogy a vég közeledik. Csak nem rólam is ezt gyanítják, futott át rajtam a gondolat, végül is elég vén vagyok, hogy ez lehessen az indító ok!

A döntnökök társaságáról semmit nem tudtam, a telefonáló tisztviselők mindvégig titokzatosak voltak: valahányszor rákérdeztem valami konkrétumra, mindig azt válaszolták, ők ezt nem tudhatják; majd a bizottság. De hogy ki a bizottság? S mit tudhat a bizottság? Mit rólam?

Mindazonáltal megnéztem újra a labor-leleteimet!

***

Most meg, hogy-hogy nem, a feleségemre, Kósa Vilmára esett, illetve rá is, a döntnökök pillantása. És teljesen váratlanul, mondhatni előkészítetlenül jött a cégjelzéses boríték, s benne az értesítés, hogy számításba vétetett, miszerint lehet, hogy kitűntetik. Kósa Vilma hitetlenkedett, ez biztos tévedés, őt nem szokták kitűntetni. Egyébként is, mint afféle paraszti származék, azt mondta, hiszi, ha látja.

Éltük a mindennapi nyári életünket, amikor az események előtt tíz nappal emailon kerestek, hogy készüljön. Ő velem ellentétben, korábban sem várt semmiféle elismerést sehonnan, így aztán nem kellett mást csinálnia, mint várni és örülni.

Két kérdés azért foglalkoztatta, mire fel kapja éppen most ezt a kitűntetést, és ugyan ki vagy kik terjesztették fel?

Már túl voltunk a ceremónián, már az állófogadás forgatagából is kipördültünk, már elolvastuk az indoklást is, hogy kiemelkedő pedagógiai teljesítménye eredményeként kapta a lovagkeresztet - ahogy az egyik barát mondta játékos humorral, vált lovaginává -, amikor elkezdtünk kutakodni, hogy is történhetett ez az egész.

Mostanra talán összeállt a történet. Tanulságos, elmondom.

Tavaly augusztusban ötlött Botos Kata és Jóska eszébe - kiváló emberek, közgazdász házaspár, nekünk nem oly régi barátaink -, hogy itt van ez a Debreczeni házaspár, hogyhogy hivatalos kitűntetést még nem kaptak, pedig mi minden példamutatót alkottak, országosan is figyelemreméltót! Évtizedek óta nem mindennapi szellemi műhelyt működtetnek Pesten és Tiszakürtön.

Tibor 85 éves koráig főiskolán tanított, megjelent vagy húsz könyve, főiskolásaival színpadi alkotásokat hozott létre a gulágba húrcolt magyar fiatalokról, elsőként a hazában. S ugyancsak elsőként szólt az ötvenhatos mártírok egyikéről, a kivégzett református lelkészről, Gulyás Lajosról. Előadásait több mint háromszázszor be is mutatta. Ötvenhatban maga is forradalmi bizottmányi elnök, akit fegyelmivel helyeznek el az iskolájából.

Kósa Vilma, a felesége meg, nemcsak hogy támogatta mindenben, de férje drámapedagógiai kísérleteit határokon túl is népszerűsítette, maga is kiváló tanár. Létrehozott jelentős anyagi áldozattal, szülőfalujában, Szamosszegen, megint csak elsőként az országban, egy emlékkertet, a kommunizmus áldozatainak, a faluból elhurcoltaknak, a községből elüldözött, megalázott kulákoknak s más menekülni kényszerülőknek az emlékére. Emlékművet állíttatott, s az egészet a község önkormányzatának ajándékozta.

Hát lehetetlen, hogy ez a házaspár ne kapjon valamiféle elismerést a polgári demokráciától!

Botosék az ötletüket elmondták a mi Játszó ember társaságunk vezetőjének, Mányi Istvánnak, és hogy kik, nem tudom, de írtak és talpaltak, mellékelték Szamosszeg polgármesterének, Gergely Lajosnak az igazolását a létrejött és felavatott emlékkertről, s még tavaly ősszel felterjesztették ajánlásukat az illetékesekhez. Azt szerették volna, ha mi, Kósa Vilma meg én, egyszerre, együtt kapjuk meg az elismerő kitűntetést 2015 márciusában.

Az illetékesek azonban másként gondolták. Engem tűntettek ki, a felségemet talonba tették.

Őt most vették elő. A legfurcsább az, hogy nekem akkor minden érdememet felsorolták, de Vilka esetében a legfontosabbat, a kommunizmus áldozatainak az emlékezésére létrehozott emlékkert létrehozását kifelejtették a felsorolásból.

***

Elmondom még, hogy jómagam márciusban azt hittem, hogy engemet a Magyar Drámapedagógiai Társaság és a Károli Egyetem terjesztett fel kitűntetésre, írtam is nekik, hogy megköszönhetem-e a figyelmességüket, de válaszoltak becsülettel: nem ők a tettesek.

De csak most derült ki, hogy újabb nyomozásba kezdtünk; bizony, bizony, a barátok voltak a kezdeményezők, s nem a szakmai tisztségviselők. S úgy történt minden, ahogy az imént tárgyszerűen leírtam.

Kósa Vilmával, a feleségemmel, most már együtt van alkalmam meghatódni. S mennyi meleg szó, telefonon, levélben, elektromos postán, ami elér hozzánk!

És gyakorta be is párásodik a szemünk. Hogy ilyen barátaink, ilyen tanítványaink vannak!

A szeretetük melegít.

Einstein levele a szeretetről. Lányának, Lieserlnek

Éppen mikor a fenti sorokat írtam, kaptam az alábbi emailt unokaöcsémtől, Szanitter Árpádtól. Ha igaz, hogy véletlenek nincsenek, akkor Einstein hozzám eljuttatott levelében eleve elrendelést kell látnom.

A levél:

„Amikor a relativitás elméletét indítványoztam, nagyon kevesen értettek csak meg, amit pedig most felfedek az emberiség előtt, az ugyancsak a világ félreértéseibe és előítéleteibe fog ütközni.

Kérlek, addig őrizd meg ezeket a leveleket, ameddig csak szükséges, évekig, évtizedekig, ameddig a társadalom eléggé fejlett nem lesz ahhoz, hogy el tudja fogadni azt, amit alább kifejtek.

Létezik egy rendkívüli erő, amelyre, legalábbis máig, a tudomány nem talált formális magyarázatot. Ez az az erő, amely mindent magába foglal és irányít, ami az Univerzum minden egyes jelensége mögött áll, és amit még nem azonosítottunk. Ez az Univerzális erő a szeretet.

Amikor a tudósok az Univerzum egyesítő elméletét megfogalmazták, megfeledkeztek a legerősebb láthatatlan erőről. A szeretet a fény, amely bevilágítja azokat, akik adják, és azokat, akik kapják. A szeretet gravitáció, mert az embereket egymáshoz vonzza. A szeretet erő, mert megsokszorozza a jót, és esélyt ad az emberiségnek arra, hogy ne pusztuljon bele saját vak önzőségébe. A szeretet kibontakozik és megnyilvánul. A szeretetért élünk és halunk meg. A szeretet Isten és Isten a szeretet.

Ez az erő mindent megmagyaráz és értelmet ad az életnek. Ez az a változó, amelyet túl sok ideje megtagadtunk, lehet, hogy azért, mert félünk a szeretettől, mert ez az Univerzum egyetlen energiája, amelyet az emberi lény még nem tanult meg kénye kedve szerint irányítani.

A szeretet leírására egy egyszerű helyettesítést alkottam meg, az egyik leghíresebb egyenletemben. Ha az helyett elfogadjuk azt, hogy a világot meggyógyító energia kifejezhető a szeretet és fénysebesség négyzetének szorzatával, akkor arra következtethetünk, hogy a szeretet a létező legerősebb erő, mert nincsenek határai.

Az emberiség azon kudarca után, hogy irányította és felhasználta az Univerzum többi forrásait, amelyek végül ellene fordultak, igen sürgető lenne egy másfajta energiaforrásból töltekezni…

Ha azt akarjuk, hogy fajunk túléljen, ha fel akarjuk fedezni az élet értelmét, ha meg akarjuk menteni a világot annak minden tudatos élőlényével, akkor a szeretet az egyetlen válasz.

Talán nem vagyunk még készek szeretetbombát létrehozni, egy elég erős szerkezetet, ami elpusztíthatná a bolygót romboló gyűlöletet, hiúságot és kapzsiságot.

Mindezek ellenére, minden egyén magában hordoz egy kicsi, de erős szeretetgenerátort, amely energiája arra vár, hogy kiszabadítsák.

Amikor megtanuljuk felajánlani és elfogadni ezt az Univerzális energiát, drága Lieserl, akkor ki fogjuk tudni jelenteni, hogy a szeretet mindent legyőz, hogy bármit túlél, mert a szeretet az élet esszenciája.

Mélységesen bánom, hogy nem tudtam kifejezni mindazt, ami a szívemben van, ami egész életemben csendesen dobogott érted. Talán túl késő bocsánatot kérni, de mivel az idő relatív, szükségét érzem elmondani neked, hogy Szeretlek, és te juttattál el a végső válaszhoz!”

Édesapád; Albert Einstein.