2015. májusi napló
2015-ös Májusi Napló
Nem lettem bölcsebb
Azt szokták, szoktuk mondani: Öregszünk, tehát bölcsebbekké válunk, ami ugyebár azt jelenti, hogy megfontoltan szólunk, körültekintően nyilatkozunk, nem engedjük, hogy az érzelmeink elragadjanak, közelebb kerülünk mintegy ahhoz a gondolkodási, viselkedési, érzelmi modellhez, amit keresztényinek is nevezünk.
És azt is szoktuk, szokták mondani, ahogy kezdjük megközelíteni a végső kijárati kaput, szívesen mutatkozunk olyannak, mint kik elrendeztek mindent maguk körül, szóval, mint kiknél kész a leltár, hogy hihessük, mire behúzzuk magunk mögött az ajtót, a problémák helyett csak a hiányunkat hagyjuk hátra.
Leírtam a fenti sorokat, nem is tudom, hogy jöttek ki az ujjaim alól, de ha már ide kerültek, nem tehetem meg – végül is naplót írok – hogy ne valljak. Noha nem érzem, vagy nem akarom érezni, hogy már megyek kifelé, de a tény, az életkorom. ettől még tény marad. Lehet néhány évem, ha az Isten is úgy akarja. De akkor is csak néhány.
S az én leltárom bizony, hiányos. Sem az égiekkel, sem a földiekkel nem rendeztem el mindent. Például kétkedő vagyok, az agyam minden ellentmondásosnak látszó bibliai kijelentésre lecsap. Az indulataim is elragadnak, de el is ragadtatom magam.
Óh az a bölcsesség! A modortalanság most is bőszít, a bunkóság meg felháborít, a véleményemet, a kis és nagyvilág dolgaival kapcsolatosan akkor is közlöm, mikor hallgatnom illenék. S még mindig fontos vagyok magamnak, és szeretem, ha szeretnek.
Viszont. És ezt sem hallgathatom el: Tudok adni, és tudok szeretni, tudok hálás lenni, tudok játszani, tudok nevetni és nevettetni. Tudom a másikat megölelni.
Mindazonáltal nincs kész a leltár.
Milyen világban is élünk?
Márai Sándor, aki a kommunisták elől nyugatra emigrál, és évekig Olaszországban él, nos, mondhatjuk, nincs elragadtatva a nyugati világtól (sem), ahová menekült. Ezt írja a Naplójába 1972-ben: „ A világ tele volt kegyetlen igazságtalansággal és mégsem volt olyan hierarchikus távolság ember és ember között, mint ebben a demokráciában, ahol nem számít, ki mit ér, csak az, hogyan tudja eladni magát.”
Egy celeb nyilatkozott minap a rádióban, s egy mondatát megjegyeztem. Valahogy ekként fogalmazott: Ahhoz, hogy valaki híresség legyen, nincs szükség figyelemreméltó tehetségre, pénzre van szükség, sok pénzre, hogy megfizethesse a reklámozását, a népszerűsítését.
Ahhoz, hogy az illető – miként Márai fogalmaz - eladhatóvá váljék, magára kell irányítania a figyelmet. S ez nem történhet meg azok nélkül, akik ebből élnek. (Médiaguruknak nevezik az efféléket). Azért fizet tehát, hogy áruba bocsáthassa magát, eladhatóvá váljék. Ezek után jöhet csak, ha szerencséje van, a csillogás, a siker, a népszerűség és a pénz.
A diktatúrában, a puhában is, a pártérdek döntötte el, ki futhat, ki nem. No, meg az összeköttetés.
Most meg, ugye, a pénz. No, meg az összeköttetés.
***
Nem először gondolok rá, hogy a szovjet gulág éppen úgy a holocaustnak, a valamiféle ideológiai alapon történő népirtásnak a helye volt, mint a náci megsemmisítő tábor. Magyarország területéről 1944-45-ben csak a magyarokat és a németeket vagonírozták be, s vitték a szovjet lágerekbe. Csak éppen nem gázzal semmisítették meg őket, hanem kiéheztetéssel, tífusszal, emberfeletti munkával, fizikai erőszakkal. Kárpátaljáról például egy ruszint, szlovákot, románt, cigányt sem hurcoltak el. A magyarokat és a németeket válogatták össze. Faji alapon büntettek.
Százezrek haltak meg. Köztük a nagybátyám is, Debreczeni Sándor. S az utódok! Még hogy elégtételt kaptak volna! Akiknek sikerült túlélniük a gulág borzalmait, azoknak azt is megtiltották, hogy a történtekről beszélni merészeljenek.
És a művelt nyugat! Máig különbséget tesz a német és a szovjet fasizmus között. Itt kinyitja, ott meg behunyja a szemét.
Príma egy demokrácia!
A palánták megkapaszkodtak
Csaba rokonomtól mindig kapok virágpalántákat, büdöskét, rézvirágot őszirózsát, ez a mindig azt jelenti, hogy évenként májusban ezek elültetése az én dolgom. És az is, hogy felásom a kijelölt helyen a földet. De mivel a talaj agyagos és tarackos, az ásás emberpróbáló. Most meg különösen. Vagy még keményebb és tarackosabb lett a föld, vagy az én erőm lett kevesebb. De nagyon kikészültem. Mert mi is történik. Kiforgatod az ásóval azt a kemény földet, amely nem esik szét, hanem marad egy darabban. Te tehát megpróbálod az ásó élével azt az utcakő kockányi nedves, agyagos darabot kisebb részekre vagdosni, majd miután ott göcsörtösödik előtted egy kisebb ásott terület, veszed a gereblyét, és megpróbálod morzsányira verni, és a tarack nagyobbját szélre kotorni. Majd leguggolsz, vagy négykézlábra törpülsz és kézzel, én már kesztyűs kézzel, tovább porhanyósítod a földet, és szeded ki és dobod zsákba a tarackgyökereket. És ez a folyamat tart addig, míg csak végére nem jutsz a kijelölt terület rendbetételének.
Munka közben, ötpercenként már fel kellett állnom, s az ásónyélre támaszkodva bámulni a semmit, vagy a közeli székig elvánszorogni, és ott lihegni egy nagyot. Hol a szívem vert gyorsabban, hol a derekam kezdett fájni, s amit azelőtt nem éreztem, a térdem is hasogatott. És ugye, ha az ember leguggol, letérdel, vagy négykézláb kúszik, kell, hogy fel is álljon. A felállás, az volt a nehéz. Már közben éreztem, hogy a térdfájás lesz az a nóvum, amellyel az idei kerti munka meglep. De nem hittem – mivel minden esetben sikerült függőleges helyzetbe kerülnöm, hol az ásónyélre támaszkodva, hol egy gyors lendület segítségével –, hogy a térdfájást utóbb is érezni fogom, akkor is, amikor éppen pihenek. Pedig ez történt.
Ha bölcs vagyok, abbahagyom a munkát. De ez eszembe sem jutott. A feladatot, hogy a virágpalántákat elültetetem, magam adtam magamnak, Isten ments, hogy ne akartam volna bevégezni.
Miután az ásással megvoltam, s kipihentem magamat, neki is kezdtem. A kicsi növényi életek külön zacskókban már ott hevertek a megdolgozott ágyás szélén, az ültetőfa is mellettük. Én letérdeltem, szúrtam a fát a talajba, hogy beléhelyezem a palántát, s mi derült ki! A föld lent, tíz centire a felszíntől, még mindig morzsolásra várt, s bújócskázott a tarackgyökér is. Hogy méltó helyre kerüljön a palánta, tovább kellett gyürkőznöm a földdel. Közben többször is fel kellett állnom, majd ugyanannyiszor térdre ereszkedtem, és már nem is az erő, hanem valami más, valamiféle megszállottság hajtott. Nem lehetett abbahagyni. Nem akartam, hogy fészket verjen bennem a sejtés, hogy hanyatlom.
Még megkerestem a tíz literes locsolót, és vittem a vizet, hogy kellő módon megáztassam a földet, ahová a virágpalántákat ültettem.
Örömmel írom, noha a térdem fáj, a palánták megkapaszkodtak.
Szépséggel próbáltam feltölteni a bennem lévő űrt
A tiszakürti ásás fájdalma még az ízületeimben, nehézkesen lépkedem, mondhatni vánszorgok, ahogy jövök a Batthyány tértől hazafelé a Duna-parton.
Szombat délután van. A feleségemet kísértem el a Metró megállóig, ment a barátnőjéhez, aki telefonált, hogy rosszul érzi magát.
Én sem érzem magam jól, de, mert egyedül vonszolom a tagjaimat, belül van bennem némi könnyűség. Nincs határidő, nem kell teljesítenem, el is határozom, hogy leülök a református templom előtti székek egyikére, s bámulom egy kicsinyég a Dunát, meg a hajókat, ahogy úsznak, meg a kerékpárosokat, meg a futkározókat, s kiürítem magamból a feszültségeket, melyek okkal, ok nélkül valamiképp bennem terpeszkednek.
Ülök, bámulok, s kezdem magamat páratlanul üresnek érezni. Lassan azt is elfelejtem, hogy nem régen még bántott, hogy a naplóírásról megfeledkeztem, s hogy azért nem ártana begyűjteni néhány napló-témát. De ez az üresség jól esik. Vigyorgok magamnak.
S akkor váratlanul, a templomból, seprűvel és lapáttal kilép valaki. Én meglepődöm kissé, de ő is. Az egyházfi mindenre számított, de hogy én ülök ott, ahol a csavargó klosárdok szoktak! Köszöntjük egymást, mint jó ismerősök, ő mondja is, hogy helyzetét magyarázza: esküvő lesz, összeszedi a csikket meg a kutyapiszkot, nehogy szó érje a templom elejét, ezért aztán megkér, hogy emeljem fel a lábamat, hadd kotorásszon kissé az én székem alatt is.
Mondom neki, hogy szívesen, úgy sincs semmi dolgom, nekem most úgyis lyukas az agyam, s azért ülök itt, hogy a benne lévő űrt szépséggel töltögessem, melyet a Dunáról vélek megszerezni. De ez sem igen látszik összejönni. Mondja, hogy ismeri ezt az érzést, ő olykor templomi szóval szeretné feltölteni magát, de amikor fáradt, elakad az áramlás. Nyugtatom, hogy én is szoktam volt ekként lenni, hallgatom a prédikációt, de az elzúg mellettem.. Szerencse, folytatom, hogy jómagam a karzaton szoktam ülni, ahol rajtam kívül alig van valaki, s nincs kinek észre vennie, hogy én most nem töltekezem, legfeljebb arra várok.
Az egyházfi atyámfia közben befejezi a sepregetést. Szeméttelenítette a templom környékét. Ám mintha a seprűje engem is megpiszkált volna. Haza érve a számítógép mellé ültem, és megírtam ezt a szó-szösszenetet.
Évek után ismét zsűrizek
Az egyik kedves tanítványom meghívott az iskolájába. Többedmagammal versmondó gyerekeket, felsős tanulókat zsűriztem. Hajdan volt időkben megtörtént, hogy minden hét végén mentem valahová. Szavalókat „szakérteni”. Felnőtt, diák vagy gyermektalálkozókon. A munkaköröm lehetővé tette, hogy én legyek egyes országos szavalóversenyek kitalálója, szervezője, mentora, ahogy hittem magamról, a versmondás hogyanjának értője.
A zsűrizési alkalmakból idők során kikoptattam magam. Ha az ember nem nyújtja a kezét, erőszakosan, mint hajdan az iskolában tettük, figyelne már rá a tanító úr, bizony, kiesik a látókörből. Én meg nem nyújtózkodtam. Nem tartottam már igényt sem tiszteletdíjra, sem magára a véleményező munkára. Tanár koromban is rühelltem az osztályozást, itt sem szerettem, a zsűrizések során. Az előttem valló előadó teljesítményét számokkal értékelni! Ahogy öregedtem, aggályosabb is lettem, kevésbé hittem a magam ítéletében, abban tudnillik, hogy nekem biztosan igazam van.
Mindazonáltal Türk Emese kérését nem hárítottam el. És jó is volt köztük lenni, kedves fiatal tanárnők között, meg a tizenegy kisdiák között, akik hajlandók voltak valamit magukból megmutatni. Arany, ezüst és bronz fokozattal honoráltuk a munkájukat, hogy eljuttatták hozzánk, magukon átszűrve Csokonai, Ady, Kölcsey, József Attila, Weöres Sándor verseit és többek prózáját.
Én meg az idők során megtanultam, hogy késztetem magam; találjam meg mindenkiben, mi a dicsérhető.
Most is ekként cselekedtem.
Így aztán jó hangulatban váltam el a gyerekektől is meg a kollégáktól is.
Zsonda Márk, a misszionárius
Réges-régen történt, az ezredforduló tájékán, hogy Juhász Laciék elhozták Kürtre a keresztfiukat, a magas, hosszú, csinos, kedves arcú középiskolást, hogy Halmos Béla muzsikájára járjon el néhány szólótáncot az akkor épült Kertszínpadon. Gondolom, a kuckósok már kitalálták, Zsonda Márkról szólok.
Ő volt nemrég a vendégünk.
Hát ez a kedves fiú közben férfi lett, mindenféle egyetemeket végzett, s ahogy faggattuk az életéről, visszatérően emlegetett egy nevet, a kitűnő néprajzos nevét, a pécsi professzorét, Andrásfalvy Bertalanét, s mindig tett a neve mellé valamilyen dicsérő jelzőt is. Arra aztán már magunknak kellett rájönnünk, a tény, hogy ő ösztöndíjjal elutazott Argentínába, annak is egy távoli déli tartományába, az odaszakadt ötvenhatos magyarok és utódaik látására, helyzetük tanulmányozására, s ami ezeknél is fontosabb, segítésére, magyarságtudatuk ébresztgetésére, ez bizony nem véletlen; összefügg ez a neves néprajzos professzor tanításának szellemiségével.
Hogy mi mindent tudtunk meg a vetítettképes előadásából, el nem mesélem –erre nem szegődtem –, de azt bízvást mondhatom, hogy Zsonda Márk a magyarság misszionáriusa. Elképesztően nehéz körülmények között dolgozott. S dolgozik, mivel utazik vissza.
Munkásságának eddigi eredményét máris megírta. Közben elintézte, hogy magyar ösztöndíjjal néhány harmadik generációs magyar fiatal itthon tanulhasson, ismerkedjék az anyaországgal.
Derék ember vagy Márk.
Mi itt büszkék vagyunk Rád.
A műhely-teremtő. Vida Lajos
Szeretem azokat, akik nemcsak maguknak és magukért élnek. Szeretem a műhely-teremtőket. Talán nem véletlen, hogy akiket meghívunk a Kuckóba, mind ilyenek. Ilyen Vida Lajos is, hajdani gimnáziumi tanítványom, az egykori vidéki tanár, aki az idők során folyóirat-szerkesztő, helytörténész, irodalomkritikus, s mint olvashattuk legújabb könyvét, író is lett, egy hatalmas történelmi regény írója.
Vendégünk volt Lajos a Kuckóban. És örültem, hogy a mi társaságunk szívébe is sikerült befészkelnie magát, éppen azzal, ami az egyik erénye, hogy csináltság nélkülien tud jelen lenni, tud pontosan szólni, és másokért is szólni. Ő Hajdúszoboszlón lett műhelyteremtő, nem próféta, de értelmiségi, a szó klasszikus értelmében értelmiségi, aki közösségekben gondolkozott.
Lajos itt hozott létre rangos irodalmi folyóiratot, az ott született Szép Ernőről meg monográfiát írt, és a hajdúkról meg, ahogy említettem, történelmi regényt.
Az egykori magyartanára és osztályfőnöke boldog volt. A pocsaji parasztfiú nem pocsékolta el az életét. A valamikori tanítvány úgy teljesítette ki önmagát, hogy középpontba emelte a szűkebb hazát, ahol élnie, munkálkodnia adatott.
Teljes élet a Vida Lajosé.
Ő is elmondhatja majd egykor Vörösmartyval, hogy Köszönjük élet áldomásidat, ez jó mulatság, férfimunka volt.
Kovász ember. Leszkovszki Albin
Remek könyvet olvasok. Nem tudom letenni. Pontosítok is. Fontos, remek, könyvet olvasok. Minden tanárnak kezébe adnám, de legalább is minden magyar szakosnak és más művészetet oktató kollégának.
Leszkovszki Albin írta, a kiváló, most már nyugdíjas sárbogárdi tanár. A címe: Tanár voltam.
Albin tanár úr kovász ember. (Ezt az összetételt először Fábry Szabolcsnál olvastam egy videó-sorozat címeként.) Mindig is az volt. Irodalmat, történelmet később még latint is tanított, de úgy, hogy közben, körülötte mindig történt valami. Vagy a lelkekben, vagy a valóságban. Ám rendszerint mindkét tartományban. A kovász ember kelesztett. Diákszínpadával is. Soha nem felejthető színjátékokat írt és rendezett. Ellenszélben is. Jó néhányat láttam közülük és csodáltam.
A több mint ötven év tapasztalata alapján írott, önéletrajzi fogantatású könyvének – melyet egy szépíró nyelvi gazdagságával és egy pszichológus-szociológus pontosságával írt meg - egyik felismerése lehet: irodalmat s más művészeti tárgyat csak azoknak volna szabad tanítaniuk, akik képesek a befogadót megérinteni olymódon, hogy a műalkotásban felfedezik magukat, problémáikat, tudnak azonosulni vagy vitázni, olykor-olykor meg is rendülni, s időnkén, ahá-élményhez jutni..
Leszkovszki Albin ekként volt tanár. Így tudott tanítani, rendezni, írni.
Tartok tőle, hogy azért is tetszik énnékem oly nagyon Leszkovszki Albin könyve, mivel majd mindegyik fejezetben megtalálom magamat. Hol abban, ahogy gondolkodik, érez, tanít, rendez, hol abban, ahogy a világot, a nagy- és kisvilágot látja, és ahogy megítéli, s abban, ahogy csak él családban, számítógép mellett, a természetben.
És megadatott, hogy személyesen is jól ismerjem, s barátomnak tekintsem.
És szeressem.
Miféle ünnep is a Pünkösd?
Miféle ünnep is a Pünkösd! Ezen úgy el-eltűnődtem. Írták, mondták: a szentlélek kitöltetésének az ünnepe. De mi a Szentlélek? Az apostolok nyelveken tudtak beszélni. Ezért irigyeltem is őket.
A mi lelkészeink a prédikációjuk elkezdése előtt mindig a tudomásunkra hozták, hogy ők most a szentlélek segítségével fogják az igét magyarázni. Ám a szentbeszéd sokkal jobban tükrözte a lelkész mindenkori diszpozícióját, mint azt az emelkedettséget, amit a magamfajta kamasz elvárt volna az égi erőtől, ami ugye a Szentlélek.
Aztán nem foglalkoztam az ünneppel. Örültem, hogy van, s májusban van, amikor gyönyörű a világ. Egyébként is szerettem az ünnepeket, bármifélék. Olyankor jobbnak éreztem magamat.
Valahogy úgy alakult, hogy a mostani pünkösd környékén kedvem támadt meditálni. Abból az újszövetségi tételből indultam el, hogy az Isten maga a szeretet. János is, Pál is ezt hangsúlyozza. Akkor az isteni lélek kiáradása nem lehet más, mint annak a tapasztalása, hogy a szeretet belénk költözött. Ha képesek vagyunk szeretni, mondhatjuk; működik bennünk a szentlélek. Azaz velünk az Isten.
Pünkösd tehát épp úgy a szeretet ünnepe, mint a Karácsony. Csak a Karácsonynál a szeretet élménye konkrét eseményhez, a születéshez kapcsolódik, a Pünkösdnél pedig a megérkezéshez. Magunkban élhetjük meg az Isten jelenlétét.
Az ünnep apropóján, nem tudom, nem azért kellene-e imádkoznunk, hogy kegyeskedjék bennünket feltölteni az Úr szeretettel, amelynek a fogyatkozását ugyancsak érzékeljük, igen, szeretettel, hogy Istennek is, egymásnak is tetszőbb életet éljünk.