2014. novemberi napló
- válogatás a 2011-ik évi naplókból –
Valamiféle okból olvasni kezdtem a 2011-es naplómat, s néhány írást olyan frissnek éreztem, hogy akként döntöttem: leközlöm reprintben –ál-novemberi napló gyanánt. Hátha Nektek is, akik olvasni szoktak, úgy tetszik majd, hogy ez bizony nem veszített az aktualitásából!
Az új novemberit-decemberit majdcsak december végén hallhatjátok-olvashatjátok, amikor Vári Béla újabb történetei címmel felolvasom a Jégveremben.
Minek örülne a másik
Minek örülne a másik? Mintha erről mostanában elfeledkeznénk. Már, mint a másikról.
Hogy minek örülne a másik! Talán annak, hogy kérdezzük meg, miként érzi magát a bőrében. S ha már megkérdeztük, s ő meg válaszol, figyelünk-e rá, és nézünk-e a szemébe. Jelezzük-e, hogy érdekel, amit mond. Mert hátha magányos, bánata van, vagy párra talált s örömre, és jólesik beszélni.
Minek örülne a másik? Dicsérd meg, hogy jól néz ki, remek a frizurája, pompás az új blúza, illik a klipsz a ruha színéhez, vagy mondd, hogy csinos, megfiatalodott. Ne hallgasd el, ha tetszett a felszólalása, az előadása, a játéka, a vitavezetése, az írása, a könyve, a tájékoztatója, ha tetszett a stílusa, a humora, a választékossága, az elméssége, a koncentrált figyelme.
Minek örülne a másik? A figyelmességnek, hogy figyelsz az ünnepeire, az évfordulóira, a neki fontos alkalmakra, és jelzel, nem mással s nem többel, gesztusokkal.
Minek örülne még? Ha nem feledkeznél meg a valaha tudottról, az illemről történetesen.
Minek örülne a másik? Ha megkaphatná tőlünk azt, amit magunknak kívánunk.
Jómagam játszom efféle játékokat a tanítványaimmal.
(Mostanában már csak a dédunokáimmal.)
Azok a farizeusok
Márai naplójában olvasom. „Amikor Jézus felszólítja a tömeget, hogy ne engedelmeskedjenek a farizeusoknak, mert azok csak szájukkal hirdetik az igét, de a valóságban bűnösen élnek: halálos ítéletét mondja ki. Ezért végezték ki: lázított a képmutató, harácsoló, parvenü templomi hatalmasságok ellen. A zsidók szemében ez volt igazi bűne, nem a „csábítás”, nem is az, hogy megváltónak hitték.”
Csak nehogy így járjunk mi is. Leleplezzük a farizeusokat, s mi húzzuk a rövidebbet.
Olyan időket élünk, amikor nem illik sok pénzt keresni
Hallom a tévé egyik csatornáján, hogy az egyik kormány-főtisztviselő, szócsöve a miniszterelnökünknek, mellesleg képviselő is, nem vette észre, hogy havonta csaknem négymillió forintot utalnak a számlájára állami intézmények innen - onnan – több állása van ugye -, s mert nem vette észre, nem állt módjában tiltakozni, hogy csak kettőt uraim, s ne többet! Rendelet szabályozza ugyanis, hogy kettőmillió a limit.
Márai jut eszembe, a polgár, aki a naplójában azt írja egy helyütt: „Egyfajta ember soha nem tanulja meg, hogy az egyén, a család, a nemzet életében vannak időszakok, amikor nem illik sok pénzt keresni; akkor sem, ha különösebb kompromisszum nélkül nyílik mód erre.”
S ez a mi időszakunk ilyen, és ezt Szijjártó polgártársnak ugyancsak tudnia „illene”.
Hallom, hogy egy nyugalmazott rendőr 40 éves korában 200000 forint nyugdíjat kap, egy közmunkás 70000 forint fizetést, én meg 42 éves szolgálat után és a legutóbbi korrekció után 110000 forintot.
Az eszme erőszakos hirdetői
Nem kedvelem a különféle „hittérítőket”, ha erőszakosak. Rendszerint pedig azok. A Szovjetunió fegyverrel és pénzzel exportálta a szocializmus eszméjét, Európa országai a kereszténységet diktátumokkal meg keresztes háborúkkal. S a reformáció és az ellenreformáció idején? A régió ura határozta meg, miféle legyen a vallás. A tőke meg terjeszti a globalizmust. A polgári demokráciát megint csak a leghagyományosabb módon erőszakolják rá a más kultúrájú népekre. Háborúval, melyet a demokráciával kérkedő, keresztény szellemiségűnek tartott nyugati hatalmak gerjesztenek vagy robbantanak ki. Közvetlenül vagy áttétellel.
A polgári demokrácia újabb sikere. Sikerült megölni Kadhafit, a líbiai diktátort, akivel korábban barátkoztak, akivel tárgyaltak, üzleteltek, egy asztalnál ettek, ittak, paktumokat kötöttek. Győzelem, győzelem, zengtek a hírharangok, meggyilkoltuk a nagyhatalmú líbiait.
Az olaj meg folyik csendesen a kialkudott úton. Ugyan hová?
Az egésztől hányingerem van.
Ezt még idemásolom. Márai írja Amerikáról a Naplójában - 1968-1975 -, mégpedig a 274. oldalon. „ A Siker néhány ember birtokában központosítja a Hatalmat, és az új oligarchia félelmes eszközökkel uralkodik a demokrácia felett."
A magunk rendszerében művelődjünk, ne másokat utánozzunk – írja Karácsony Sándor
Olvasom Karácsony Sándortól A cinikus Mikszáthot. Nagyon jó könyv (Aknay Tibor barátom lepett meg vele nevem napjára.) Politikusoknak, művelődéspolitikusoknak is ajánlom. Mindjárt a Bevezetésben olvasható. „Az az igazi baj, hogy elhisszük alacsonyabbrendű voltunkat, hogy nehezen lehet bennünket kultúrálni. Eszünkbe sem jut, hogy egyetlen lehetősége európai műveltségünknek az a ma még utópiának látszó, de alapjában véve rendkívül egyszerű kis stílusváltozás, ha megunván az idegen rendszerekben végbemenő sikertelen művelődést, egyszerre csak a magunk sajátos rendszerében kezdünk mozogni. Azonnal emelkedni fog műveltségünk színvonala.”
Karácsony Sándor 1944-ben jelentette meg a dolgozatát. Figyelmeztetett, ne kövessük a német mintát, a saját rendszerünkben szíveskedjünk művelődni. Más műveiben is ezt hirdette; ne külhoni minta szerint, önmagunkból építkezzünk, a magunk hagyományaiból, a magunk észjárása szerint.
Jól értette a kommunista hatalom Karácsony Sándort, még a nyugdíjat is megvonta tőle 1952-ben!
Úgy tűnik, globalizálódó világunkban Karácsony Sándor újra időszerű.
Illúziótlanul
Petőfi írja Az ítélet című költeményében:
„És mi az emberiség története? vérfolyam, amely
Ködbevesző szikláibul a hajdannak ered ki,
És egyhosszában szakadatlan foly le korunkig.”
A Petőfi-vers csak utóbb jutott eszembe, hogy könyveket olvastam az írott történelem kezdeteiről, a sumérokról, az akkádokról, az asszírokról, a babiloniakról, az egyiptomiakról, a perzsákról, majd aztán a görögökről, a hunokról, a rómaiakról, hogy ezek egy adott korszakban, egy ideig mind hódítottak, öldököltek, zsákmányoltak, nagyra nőttek, kincseket gyűjtöttek, civilizációt teremtetek, aztán, eltűntek, semmivé lettek. Mint a huszadik században a gyarmatbirodalmak. A diktatúrákról már nem is beszélek.
És most ki következik? Mert hogy törvény működik itten. Az Egyesült Államok és az Európai Unió? És kik lesznek új hódítók? Kína, India, az arabok?
„Megy-é előbbre majdan fajzatom?” - kérdi Vörösmarty. Nem megy – mondom én. Nem úgy vagyunk, mint faj konstruálva, hogy lehetnénk mások is, mint voltunk. Ülünk a történelem libikókájában, hol fent, hol lent. És egyszer csak a földhöz csapódunk, és seggre esünk. De addig is és közben is öljük egymást. Mondhatni, rendületlenül.
Hát így jutott eszembe Petőfi Sándor. Illetve a verse.
Nem értem
Nem értem, hogy van ez. Több százan kértek a facebookon, hogy legyek a barátjuk, s én gépiesen, mindig visszaigazoltam, tessék, leszek. S vártam, jönnek a levelek, köszöntik az újdonsült barátot a névnapja alkalmából majd a húsvéti ünnep alkalmából, de semmi, illetve alig. A barátság lényege nem az volna, hogy figyelek a másikra? Ha a kapcsolatok humanizálódásában nem segít a technika, mire az egész! Kezdetben reménykedtem, így is eljuthatunk lélektől lélekig. De már látom, keretet kaptunk csupán.
Kiüresedtünk volna?
***
Nem értem, mért van nagyobb társadalmi megbecsültsége a Karácsonynak, mint
a Húsvétnak? Illetve értem. A feltámadás transzcendencia, a születés meg valóság. Mint ünnep, könnyebben befogadható. Mondhatta, írhatta Pál apostol: ha Jézus nem támadt fel, a kereszténységnek nincs értelme. És akkor? Kihullt az ünnepek mögül a szakralitás. Az ünnep, üzlet lett. A Karácsony, mivel család közeli, nagy üzlet, a Húsvét, az „örökéletről szóló” kisebb.
***
Nem értem, hogy lehet valaki ennyire derűs, irigylésre méltóan optimista! Istentiszteleten vagyok. Tizenharmad magammal. Egy református nagyközségben. A lelkész, középkorú azt mondja igehirdetés közben:
- A harangozóval számolgatni szoktuk, vajon hányan jönnek el az Isten házába. S az Úr mindig ránk cáfol. Lám, most is többen gyűltünk egybe, mint amennyire számítottunk. Az Isten, mondhatom, jól dolgozik.
Semmi bekakálás
A német külügyminiszter kifogásolja a magyar parlament munkáját, nem tetszik neki a magyar alkotmány. Nem egyezik az ő liberális szemléletével. De hát ez magyar alkotmány, magyarok alkotják, nem németek! S egyébként is, itthon sem tetszik mindenkinek. Mért is tetszenék. Nem gondolkodunk egyformán. Véleményt persze mondhat bárki, a német külügyminiszter is.
Eszembe jutnak a szovjet idők, amikor a hatalom még diktált. Elképzelem, Gromikó, az egykori külügyminiszter cikket ír a Pravdába az egykori magyar alkotmányról, hogy neki az nem tetszik. Az elvtársak olvassák, tudják, hogy hamarosan fejek hullnak, hűha! s persze, tele a nadrág!
Most meg mintha mertünk volna nem bekakálni.
Ez is valami!
A magyar állampolgárságról. Picinyke adalék
Azt mondta a sógornőm, amikor a határon túli magyarokról beszéltünk - ez még a Kádár-korszakban történt -, meg a beregszászi rokonaimról beszéltünk, akik mindenképpen át akartak jönni Magyarhonba, és a szüleimet kérték, meg később minket, fiúkat is, hogy írjunk ajánlást, meg küldjünk eltartásit, hogy jöhessenek, akkor mondta a sógornőm, jó nekik ott.
Ez most jutott eszembe augusztus 20-án, hogy hallottam a meghatott nyilatkozatokat odaáti magyaroktól, mért is fontos nekik a magyar állampolgárság.
Szegény Kunák Tibor, beregszászi rokonom, miután a fiát öngyilkosságnak álcázva gyanús körülmények között megölték, mindenképpen át akarta menekíteni a megmaradt családot. Csinált ő álválást, álházasságot, újra házasságot, és még mi mindent, hogy sikerüljön a terve. Végül is sikerült. De milyen áron! Ráment az egészsége, meghalt.
Kinek, hol jó.
Nemde az egyének jobban tudják, mint a politika-csinálók, meg a politikai drukkerek!
A gyomrom olykor idegesen összerándul
A gyomrom olykor idegesen összerándul. Konkrét okom nincs rá. Mégis, mintha szoronganék. Csak találgatom, mitől lehet.
Nincs devizahitelünk, senkinek nem tartozunk semmivel, és ez megint csak jó. De a gyermekeimnek van, s kölcsönre szorulnak, hogy rendezzék. S ez nem jó.
Van rokonom, aki munkanélküli, s az ember tehetetlen. Másiknak van ingatlana, adná el, de nincs kinek. Mindenütt a gondok.
Szurkolok a kormánynak, hogy kikecmeregtet minket a latyakból. De most Európa is lötyköl, s nem kisebbedik a dágvány. A feleségem már nem hallgat híreket sem.
Egybegyűlt adventi örvendezésre a tágas nagycsalád, olyan jó volt látni őket, a nálunk fiatalabbakat, a hat dédunokával! Istenem, hogy milyen szerencsések vagyunk, mind okos, szép, egészséges, – erre gondoltam. De mi lesz velük, merre halad ez a világ? Erre is gondoltam.
Monológot készítettem a Pál drámámból, mondom mostanában, hogy vigasztaljak másokat, de főként magamat. Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, - idézem benne a prófétát. S míg mondom, megnyugszom. De utána megint a rángás!
Tényleg, mi lesz?
Mindennek rendelt ideje van
Mindennek rendelt ideje van, ahogy olvasható a Példabeszédek Könyvében, meg ahogy tapasztalom magam is.
Meghívtak egy tanácskozásra. Drámapedagógia a felsőoktatásban, ez volt a téma. Ültem a körben, s jobbára hallgattam. Nem oly rég még aktív lettem volna, Akkor nem hívtak. És sajnálom, hogy akkor nem hívtak. Lett volna véleményem. Most meg! Rájöttem, nem az én dolgom, hogy mi lesz a holnap. Oldják meg az utánam jövők.
És már nem hirdetek pedagógus továbbképző kurzusokat, és nem akarok szavalóversenyen zsűrizni, és az amatőr színjátszás hogyanja sem foglalkoztat, és hiába küld jeleket az Anyanyelvi Konferencia is!
Ami még érdekel: Dolgozni az utolsó pillanatig, írni, tanítani, a barátságokat ápolni, a működő közösségekben jelen lenni. És segíteni a családot! És persze még a kert, a növények, fák, virágok!