2014. november - decemberi Napló
VÁRI BÉLA TÖRTÉNETEI
- a novemberi és decemberi napló helyett –
Az alteregó ismét megjelenik
Dété, mondtam magamnak, ha a nyolcvanhatodikon le is engedsz, érthető, némileg el is várják, hogy hervadozónak látszódjál, de ne hogy már ennyire; mintha már nem is lennél! Hogy is mondta a feleséged rokona: Aki nem akar lefeküdni, ne vetkőzzön. Ne csak hogy ne vetkőzz, de csinálj valamit másként. Mondjuk, írjál másként, írjál elbeszélő formában is. Ne engedd, hogy ellustuljon az agyad. Állítsd feladatok elé.
Emlékeztetlek! Már rég kitaláltad az alteregódat, olykor meg is jelenítetted, sőt nevet is adtál neki, ő lett Vári Béla. Ám valahogyan mindig megfeledkeztél róla. Mintha úgy vélted volna, hogy jobban illik hozzád, ha te szólsz közvetlenül, személyes hangon, s hogy nem kell néked az áttétel, az egyes szám harmadik.
Kell, nem kell, próbáld meg! Legyen valami nóvum ezen a nyolcvanhatodikon.
Vári Béla a méhekhez meg a darazsakhoz
Vári Béla a szőlőfürtöket metszegette a lugasról, s az otellót meg az izabellát rakta vödörbe - emlékezett, hogy náluk, Szabolcsban, úgy mondták volna, hogy rakta vedérbe -, s mivel nem kellett serénykednie, ráért közben gondolkodni: mért nem tud ő konfliktus-helyzeteket ábrázolni, mivel, hogy nem tud.
Nyilván nemcsak azért nem tud, állapította meg magában, mivel a drámaírásra és a novellaírásra nincs is tehetsége, hanem, mert nem szereti meglátni a rútat, például az undorkeltő házatlan csigát. Vagy azért, amiért kerüli az olyan filmeket, amelyben egymást erőszakolják az emberek. De még a történeteket is kerüli, melyekben arról hallani, hogy ki ölt meg kit féltékenységből, pénzéhségből, ki vert át kit hatalomvágyból, mohóságból. És az is igaz, ha testi, lelki nyavalyákról beszélnek, arrébb ül, vagy úgy tesz, mint ki süket.
Mostanában divat a genetikáról cseverészni, Váriéknál is. Öreg Béla nem egyszer maga is kedvtelve figyelgeti a leszármazottait; ki milyen tulajdonságot gyűjtött be az ősöktől, nagyszülőktől, szülőktől s melyik ágon is, de hogy most magával van elfoglalva, elfelejti az elődöket. Pedig ha pillantgatna visszafelé, akár meg is fogalmazhatná, hogy elei mindkét ágon törvénytisztelő, városi iparos-polgárok és értelmiségiek voltak, akik inkább a kompromisszumra hajlottak, mint a konfliktusok élezésére. Asszonyt nem vertek, el nem váltak, politika miatt egymást meg nem utalták, nagyapja meg egyenesen arról volt ismert, hogy a falu bölcse, a béke barátja. De arra sincs példa, hogy valaki is a családból nagy mesélő lett volna, avagy pletykálkodó, intrikus, történetkitaláló. A létezőt tudomásul vették, ahhoz alkalmazkodtak. Az életet ki kell bírni, az Istent dicsérni, s keresni a módját annak, mint lehet a nehézségeket legyűrni, s keresni mindenben a jót: ez lehetett az életfilozófiájuk.
A szüretelő Vári tovább folytatta a szedést is, meg a gondolkodást is, s egyszer csak beszélni kezdett a méheknek és a darazsaknak, akik rátapadtak a mazsola jellegű szőlőszemekre.
Ilyesfélét mondott nekik:
- Látjátok, nagy az Isten éléskamrája, jut nektek is, nekem is, ti nem csíptek meg engem, én meg nem sprézlek le benneteket. Ráadásul gyönyörűen süt ez az őszi napocska, nektek is süt, nekem is. És tudjátok, mindenkiben van valami jó! Mért írjak én az élet csúfságairól, az ember galádságairól, ki miért irigy, ki kinek kívánja a halálát, ki mért hagyja el a családját, ki szenved fukarságban, depresszióban, ki részvétlen, ki önző…
Aztán várt egy kicsit, elmosolyodott:
- Most, hogy én ezt mondom nektek, képzeljétek, látom is az arcokat, akikről írnék, meg az élethelyzeteket is. De látom a mögöttest is, és meg tudom magyarázni, ki miért gyarló, meg azt is, kiben mi a szeretnivaló.
Mire idáig ért a mondandójával, megtelt a vödör. A méhek, darazsak, mi mást tehettek volna, köröztek egyet Bélánk feje körül, és zirr-zurr, elrepültek,
Vári Béla meg kedvtelve nézett végig a lugason, sikerült mindent „leszüretelni”, s azt is megállapíthatta, hogy miközben beszélt a röpködőkhöz, sikerült magával is egyességre jutnia. Egy kis időre legalább is.
Majd beballagott a nyári konyhába, annak is az előterébe, letette a teli vödröt, s várt. Várta, hogy az asszony előjön a kert vagy a ház valamelyik zugából, s talál dicsérő szókat, méltatja az ő buzgalmát.
Kedves Tibor!
Szerencsére nem csinálsz titkot abból, hogy te vagy a közkedvelt Dété is, meg Vári Béla is, s te vagy az, aki egyforma nyájassággal beszélsz a darazsakhoz, a másként gondolkozókhoz, akik jól megszurkáltak időnként, s akiket gyáva voltál orrba verni, meg a méhekhez, a békés munkálkodókhoz, azokhoz, akikkel úgy nagy általánosságban mintha egy gyékényen táboroztál volna. Hogy te mekkora kompromisszumkedvelő vagy!
Kedves Tibor, én sokáig becsültelek, de amikor kegyes álorcába bújsz, és keresztyén frazeológiával szórod körül az írásaidat, megbocsáss, kiütést kapok. Mintha két úrnak szolgálnál, pedig a múltad, a könyveidből legalább is ez tükröződik, mintha azt mutatná, hogy te elkötelezett ember voltál, aki a felismert igazság mellett úgy általánosságban kitartott. Mi az, hogy együtt a méhek meg a darazsak! Már megbocsáss, de ez nem megy.
Kedves Tibor, hogy is olvasható a Jelenések könyvében? Az Úr a langyosat kiköpi az ő szájából!
Nem én mondom.
Leírtalak. Én többé nem olvaslak. A Naplódat ne is küldjed.
Gy. A régi tanítvány.
Minden elmúlik egyszer. Vári meg a fél biciklikormány
- Attilám - kezdte Vári Béla a maga mondatát, miközben elhelyezte kicsinek mondható kezét Kürti Attila hatalmas és öblös tenyerében -, Attilám, mit lehet kezdeni ezzel a fél biciklikormánnyal, amely az imént a kezemben maradt. Tekertem, s egyszer csak levált.
Vári Béla sóhajtott.
- Hogy mit meg nem ér az ember, míg él! Csoda, hogy fel nem borultam.
- Hűha - mondta Kürti Attila -, ilyet még én sem láttam!
Együtt csodálkoztak egy darabig, mígnem aztán meg nem szólalt Vári Béla.
- Hogy én hogy sajnálom! A kerékpár apai örökség, mondhatnám az egyetlen, ami apámtól rám maradt. Édesapám ezen tekert haláláig, ezt a kormányt irányítgatta, míg élt.
Vári Béla ismét sóhajtott.
- Attilám, ebből is láthatjuk, minden elmúlik egyszer. Nemcsak a dicsőség, de a biciklikormány is. Most itt van a két fél.
Kürti Attila tekintélyes markával harmonizált az alakja is. Erős, testes, magas volt. Évek óta már, hogy segített Vári Béláék kertjét rendben tartani, de Attila máshoz is értett. A számítógéphez is. A kettejük közti viszony hovatovább barátivá vált.
Béla bácsi, így szólították Vári Bélát a falusiak, kérdően nézett Attilára.
- Hát - így Attila - itt nincs mit tenni. Leszerelem a kormány másik felét is, magammal viszem mintának, s ha bemegyek Kunszentre, megpróbálok venni egy hasonlót. Béla bácsi meg addig használja a kempinget. Felfújom a gumikat, jó lesz ideiglenesen.
- Hát, ha nincs más megoldás! Tegyük ezt.
A rokkant kerékpárt meg a fél kormányt lerakták. S mielőtt Kürti Attila eltávozott volna, ekként szólt Vári Béla
- Attila, meghívhatom egy pohár pálinkára? .
- Elfogadom, nem mondom, hogy nem esne jól – hangzott a válasz..
Vári Béla hozta az üveget, meg tálcán két poharat, kiültek a kerti asztalhoz, koccintottak, kortyoltak, s megállapították, hogy jó ez a vegyes.
A második pohárnál Várinak megkönnyesedett a szeme. Elérzékenyült. S nem az alkoholtól.
Béla bátyám, mán ne haragudjon, hogy csak így, szinte ismeretlenül, lerohanom magát, de olvastam ezt a biciklis dolgot, s nem állom meg, hogy meg ne mondjam magának, hogy én majd elbőgtem magam, ahogy mán a címben írja, hogy minden elmúlik egyszer, az én drága faterom is elment, meg a rám hagyott motorbiciklije is, ahogy bekrepált. Megértem Béla bátyám, hogy ittak egyet az Attilával, mert az ilyenre nem lehet nem inni, nem ám, meg aztán én ismerem is magát, csak maga legfeljebb nem ismer engem, mer nem mutatkoztunk be, de én láttam magát a kocsmában, láttam, ahogy pohárba tőti az üveg sört, mondtam is a fiúknak, halljátok, ez a Béla bácsi nem tud üvegből inni, mán megbocsásson, de nevettünk is ezen egy jót, de nem baj, rendes ember, biciklivel jár, a kocsmába is biciklivel, de hogy így járt azzal a kormánnyal, ahogy írja, az örökséggel! Azt azért, hallja, nem gondoltam. Egyébként én is meghívtam vóna egy körre, ha tudom. Ami késik, persze, nem múlik!
Hát akkor Béla bátyám, helló.
Vári Béla meg Kirkegard
Vári Béla ült a kerti székén, összecsukható, vászonhuzatú sportszékén, mely még a szüleiről maradt rá, lábát rárakta egy sámlira, s innen nézte a kertet, nem ezt vagy azt a virágot, bokrot, suhanc gyümölcsfát, nem az óriás jegenyét, a kertet egészében fogta be a tekintete. Ha akkor megkérdezik, mit is lát valójában, talán azt feleli, hogy a lombok zöldjét, a különböző árnyalatok összességét, színt, ami nem is valóságos, nem is a kert színe, csak az övé.
Érdekes, a különböző, egyedi színekből lett az általános zöld, majd mire ez az általános zöld eljutott a recehártyájához, vált megint egyedivé. Vári Béla színtévesztő volt.
Ült Vári a gondolkodó székében, az utcán elmenő akár vélhette; lustálkodik az öreg. Pedig nem, az agya ugyancsak mozgott.
Arra gondolt, hogy valaki egy társaságban azt mondta: Jól kiszúrt az öregasszony az övéivel, képes volt élni kilencvenkét évig.
- Ha a lépés úgy jön ki - Vári beleborzongott -, s élek kilencvenkettőig, akkor is csak hat évem van hátra. Csak, mondom én. A kívülálló meg; még hat éve is lehet, már ahogy kinéz!
Csak és még. Nézőpont kérdése. És kinek mi a fontos.
Vári ugrott egyet gondolatban, s Kirkegard jutott eszébe, a 19. századi svéd filozófus - esténként őt olvasgatja -, valószínűen azért, mivel aktuálisnak érzi, tisztázni szeretné, miként is áll ő most az egyessel meg az általánossal.
Ezek a fogalmak Kirkegard kedvelt fogalmai. Az egyes, az egyéni a fontos, bizonygatja a filozófus, s nem a közös, az általános. Ezzel a bizonyítással aztán meg is szüli az egzisztencializmust. S szembe megy a dialektikus materializmussal. Vagy az, vele.
- Béla, a finishez értél – mondja Vári –, ideje, hogy rendet rakjál magadban. Történetesen, miként is gondolkodtál az általánosról meg az egyesről. Igen, hogy miként!
Életed nagyobbik felében azt vallottad, hogy az egyest, azaz a személyeset alá kell rendelni az általánosnak, a te értelmezésedben, az együtt alkotó közösségnek. Ezt a nézetet és gyakorlatot képviselted nevelőként, színpadvezetőként, köztisztviselőként, és családapaként is. A zsigereidbe mélyen beitatódott eme életfilozófia és életvezetési gyakorlat. Bár a hetvenes években egy pedagógiai módszer megismerésével és gyakorlásával párhuzamosan már kezdett fontossá válni az egyes, azaz a szubjektum is, de nem függetlenül az általánostól, a közöstől. Még mindig úgy ítélted meg az embert, magának való-e, vagy másokra is figyelő, felelősséggel gondolkodó.
A közösségekből lassan kikopsz Béla, de nem akar kikopni belőled az egykori minta, az, hogy mi a közösség érdeke. És te mintha még most is ekként élnél, lett légyen szó a családról, vállalt feladatról, részvételeddel működő társaságról, vagy a nem oly rég még működő színpadodról.
Ám, hogy a halál már itt settenkedik körülötted is, s tudható, hogy az elmúlással mindenkinek egyénileg kell megküzdenie, hát bizony egyre fontosabbá kezd válni, nálad mindenképpen, az egy. Azaz te magad. A saját problémáid. És az Isten. A kapcsolat a Fennlevővel, amely ugye, megint csak személyes, miként a hit is személyes. És nem függetlenül mindettől, ma már a más személyében is kezded az egyedit keresni, a személyiséget értékelni. Függetlenül az emlegetett általánostól.
Egyébként Kirkegard hitt Istenben, akit nem tudott nem beépíteni a filozófiájába, amely filozófiát, mint írtam, egzisztencializmusnak szokás nevezni.
Idáig jutott, nem is tudom miben, a gondolkodásban, elmélkedésben, önvizsgálatban Vári Béla, azon az őszi délutánon, mikor a Tisza parti kertjében üldögélt a vászonhuzatú nyugszéken, és bámulta a kertjét. A kertet, melyet végül is színtévesztő módjára látott egyedien egyszínűnek.
Kedves szerkesztő Úr!
A honlapon közzétett íráshoz két megjegyzést fűznék. Szerzője biztosan tanárember lehet, még pedig olyan, aki a szocializmus korszakában tanított, amikor az úgynevezett közösségi nevelés az oktatás kötelező vezéreszméje volt, miként a gondolkodásnak a történelmi és dialektikus materializmus.
Isten mentsen, hogy minősíteni óhajtanék, de máig kedves élményeim közé tartoznak azok a kirándulások, melyeket Kati néni, az úttörővezető szervezett, s azok a fellépések, melyekben mindig együtt volt a Bagoly-őrsünk. Idősebb barátaim meg a regös cserkészetről szoktak elérzékenyülten mesélni.
A másik, amit bátorkodnék megemlíteni, olvastam egy pedagógiai irányzatról, amerikai szerzőtől fordította valaki, a lényeg, ami, kimondom, meghökkentett, a lényeg, azt írták abban a cikkben, hogy mindenki csak azt csinálja, ami a dolga. Ha tehát, mondjuk, segítséget kérnek tőle, hívja a szakembert, a mentőst, a pszichológust, az igazgatót, az elsősegélyest, a szociális munkást, a lelkészt, s így tovább, botcsinálta segítő ne legyen, hárítson. Adakozni se adakozzon, vannak szervezetek, azoknak munkatársai, akiket ezért fizetnek, hogy segélyezzenek. S hogy e szerint kell nevelni is.
Ezt a Kirkegardot egyébként nem ismerem, nem is olvastam tőle, róla semmit, de azt tudom, hogy az egzisztencializmus, már, mint fogalom is vörös posztó volt. Hűha, marxista továbbképzéseken kérem, tüzet okádtak tőle az elvtársak.
Hát csak ennyit akartam írni.
Egy nyugdíjas pedagógus.
Vári Béla jobb belátásra akarja bírni az unokaöccsét
Csörög a telefon estéli időben. Vári Béla felveszi, s hallja ám, hogy a vonal végén elváltoztatott hangon, játékos gügyögéssel szól valaki: hogy keresi az ő kedves, sőt igenkedves rokonát, nincs tán valami baja, mert hogy már hetek óta nem hallja a beszédjit.
Vári Béla elmosolyintja magát, mivel ismeri a hang tulajdonosát. Ábris nevű unokaöccse, maga is nyugdíjas, de még csak hetvenen innen, ő szokta a telefonos beszélgetést szerepjátékos infantilizmussal kezdeni, hogy aztán hamar átváltson folyondáros mondatfogalmazásra - este a telefonálás ingyenes -, s szó essék mindenről, ami éppen foglalkoztatja, főként, ami bántja.
Viszonylag hamar kiderül, hogy a fiával gyűlt meg a baja, aki már rég kereső férfi, feleséggel, gyerekkel, megsértette őt, mivel úgy beszélt vele, kioktató hangon, ahogy nem illik egy fiúnak beszélnie az atyával.
- El is küldtem a drágalátost a jó büdös francba, az én elvált feleségem az ő kedves anyukája..
- Ki ne mondd, tudom, hogy a melegebb tájakat akarod emlegetni.
- Azóta nem szólok a gyerekhez, nem beszélek vele.
Vári Béla, el kell mondanunk, szereti az apát is, meg a fiút is Mindketten jó emberek, csak a fiú, pechére, épp úgy szereti zsigerből nyomni a szöveget, mint az apa.
Az öreg Béla miután szóhoz jut, bölcsnek gondolt szöveggel próbálja rokonát jobb belátásra bírni, nehogy már olyan hülyeséget csináljon, hogy tényleg nem beszél többet a fiúval.
- Idefigyelj Ábris, vedd már tudomásul, hogy mi, atyák, eme jelen korban, nem vagyunk olyan helyzetben, hogy sértődgessünk, mivel, hogy más a trendi. Az öregek ne érzékenykedjenek, pláne ne dühöngjenek, hanem szeressenek, és tűrjenek békességgel, amiként Tiborcnak is mondotta az apátúr. Biztosan említették már, hogy módfelett érzékeny vagy.
Vári Béla nem gondolta, hogy szövegének bármi hatása is lehetne, de kötelességének érezte, erkölcsinek mondják az ilyet, hogy ezt azért közölje. Végül is, gyakorló apa maga is, szerzett már némi tapasztalatot.
- Te csak ne beszélj nekem arról, hogy én módfelett érzékeny vagyok - felelte a rokon -, ne beszélj, mivel te nem tudhatod, mit jelent egyedül élni egy olyan lakásban, amely tele van emlékekkel, mivel neked van kihez szólnod. Együtt oldtok meg problémákat, még ha szóváltás kíséretében is. De én, mindig a múlt, mért úgy alakult, ahogy. Én szerettem azt a …
Ismét minősített, s ugyanazzal a levegővétellel folytatta.
- Igen, telve vagyok békétlenséggel! Mi lehetnék, ha nem fokozottan érzékeny. És ezt a fiamnak is tudni kéne, s nem oktatni, hogy mit csinálok helytelenül, nem kedve szerinti módon.
Vári Béla, hogy a témáról elterelje a figyelmet, megkérdezte:
- És az unoka, a fiad gyereke?
- Béluskám, az a másfél éves lányka valóságos zseni. Hogy mit nem beszél, és hogy kapcsol! Egyszerűen imádom. Az anyja itt hagyta egy kis időre, míg ment a dolga után - te, az úgy elvolt velem, de úgy!
Ábris beszélt, válaszra sem várt, beszélt, beszélt, beszélt.
Írókám!
Ne haragudj, hogy csak így letegezlek, s nem nevezlek néven, de olvastam az interneten az írást, nagyon tetszett. Te, nem jöttem rá, hogy te vagy-e a Vári Béla vagy ez csak a művészneved, de tök mindegy, mivel én megkedveltelek, érted, mintha csak az én történetemet írtad volna le. Az én feleségem is egy szar kurva, bele zúgott valakibe, ismered a nótát, úgy elhagyott engemet, mint a fing a seggemet. S a fiam meg lekezel.
Hallod, tökös gyerek ez a te rokonod, hogy nem áll szóba a kölykivel! Hogy jön hozzá a taknyos, hogy oktatgassa az apját!
Az én fiam meg velem él, s elvárja, hogy pénzeljem, meg hordja fel a nőit. Én is megmondom neki a magamét!
S még unokám sincs.
Te Béla, írókám, művészkém, add már meg a rokonod címét, vagy a telefonját. Írnék neki, vagy beszélnék vele. Van tapasztalatom arról, szóval arról, hogy megmondani meg lehet, de élezni, megátalkodottan, nemigen érdemes. Nem jön ki belőle semmi jó.
Na, örültem, hogy olvastalak, s elnézést a közvetlenségért.
Balogh Bandi
Vári Béla a fotelben
Vári Béla, az öreg tanár kedvenc foteljében üldögélt. Szeretett üldögélni. Lábát egy székre rakta, könyökét a karfán nyugtatta, majd meg külön utakon tévelygő szőrszálakat tépdelt ki sűrűre nőtt szemöldökéből.
- Hadd fájjon - mondta –, nem számít.
Majd az asztal fényes lapjára helyezte a szeszélyesen görbülő szálakat, s különféle alakzatokat formált belőlük. Kedvtelve alakítgatott különféle körformákat.
Az eszét persze közben is gyötörgette, mivel azt olvasta egy patika-füzetben, hogy az agyat tudatosan kell foglalkoztatni, ugyanis a tekervények működtetésének hiánya előidézheti a hézagos emlékezést. A lyukacsos szürke állományt meg nem gondolta még magához illendőnek. Most éppen arra biztatta az agyát, hogy Ady-verseket meregessen az emlékezet kútjából. Ennek örült is, hogy eszébe jutott ez a birtokos összetétel: emlékezet kútja.
Mosolygott magában, mindig mosolygott, ha a gyermekkorára gondolt, most történetesen arra, mint húzta az udvaron lévő ásott kútból, a kútostorra akasztott vedérrel a vizet, s vitte be az édesanyjának. Az én kedves kisfalumban, éppen ez az Ady-sor motoszkált az agyában, de nem jutott eszébe a vers címe, s ez módfelett bosszantotta. Tekergetni kezdte a nyakát, mintha attól jönne a cím elő. Megette a fene az egészet, ejtette le karját a karfáról, mégis csak meszesedek. S akkor eszébe jutott, hogy a szőrszálas körforma tulajdonképpen kút-forma. Ásott kút-forma. Az én kedves kisfalumban.
Itt tartott az asszociációs agytornával, amikor nyikordult a konyhaajtó, s belépni készült a feleség, gyorsan leseperte hát a szőr-kútat az asztalról, meg ne lássa az asszony. Nem szerette az efféle produktumokat, azt meg főképp nem, mint is készülnek.
Vári Béla, az öreg tanár most gyorsan krémezni kezdte a talpát meg a lábfejét. Hadd lássa őnagysága, hogy csinál is valamit, olyasmit, ami nála helyeslésre találhat! A krémet, a puhító krémet ugyanis a feleség varázsolja virágból és zsírból, s szereti, ha az öreg olyannal kenceficéli magát, amit ő hoz létre.
- Használ ugye! Mintha kevesebbet panaszkodnál, hogy ég a talpad. Mondtam, hogy ez jó lesz!
Az öreg tanár nem szólt semmit, csak kenegetett buzgón, s várta, hogy az asszony, miután leteszi a teát, visszatér a teakészítés műhelyébe. A mindig kreatív Váriné fontosnak tartotta, hogy minden nap elfogyasszák az előírt folyadék-mennyiséget, leginkább teaformában. Gyógyteát, mentát, csipkét, citromfüvet, ginkót, köményt.
- Nagyon rendes vagy anya, de azért ne dolgozz már ilyen sokat. Mindazonáltal köszönöm a teát.
Ezt vagy valami ehhez hasonlót mondott.
Vári Béla szeretett dicsérni. Óh, ő mindig értékelte más munkáját. Étkezések után sem felejtett el köszönőszavakat ejteni. Az öregúr apukája is ekként cselekedett annak idején.
- Anyánk hálás volt ezért, a feleségem is örül – fogalmazott magának Vári Béla.
Váriné visszatért a konyhába, a tea meg gőzölgött az asztalon. Vári nem nyúlt a pohárhoz, más dolga akadt. Már korábban felfedezett egy pár milliméteres szőrt az orrán, annak középső táján, ahogy simítgatta szaglószervét. Bosszankodott is, tüskeszerű szőr akasztotta meg a mutatóujját – eláruljuk, hogy Vári ifjúkora óta hódalt a szenvedélynek, hogy jobb karja mutató ujjával az orrát birizgálja, hol belül, hol kívül.
- Most végzek vele - pattant fel Vári Béla a fotelből.
Bevágtatott a fürdőszobába, vette a csipeszt, kereste a szőrt, óh, az is ősz, mint a szemöldöke, fel hát a szemüveget, meg is látta a corpus delictit, majd egy határozott rántás és a pimasz szál már is a kézben. Gyorsan vissza az asztalhoz, a siker meggyorsítja Vári lábait, a foglyot lehelyezi az előbbi körforma helyére, s megállapítja nagy álmélkodás közepette, hogy hosszabb, mint gondolta, többet nőtt befelé, mint kifelé. S míg ezen tűnődik, újabb Ady verset mormol: sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse és így tovább.
S csak aztán kezdi kortyolni a teáját.
Kedves Barátom!
Igazán hálás vagyok, hogy felhívtad figyelmemet erre a kis, több mint szösszenetre, erre a karcolatnyi életképre, hogy ne mondjam csendéletre, melyben a hősöd, aki valószínűen egy lusta fráter, de nagy életélvező, korunk antihőse, ül a foteljében, nem csinál semmit, csak húzgálja a szőrt a sűrű szemöldökéből. Barátom, bámulatos, ahogy te ezt kitaláltad! A hős, az antihős önnön szőrének tépdesésével alkot. Eredeti! Ilyennel még nem találkoztam. S mennyire életszerű, hogy ez a Vári Béla, a tépdeső és körformáló, höhö, körformansz művész ugyanakkor fél. S ez mennyire emberi! Fél a feleségétől, nehogy az illető asszony rájöjjön, hogy ő nem egy teszetosza, hanem kreatív alkotó. Le is söpri a művét, mihelyt az asszony belép a teával, lesöpri, mint a neves grafikus, aki, mint tudjuk, porból alkot. S aztán, nos aztán, azt hinnők, innen már nincs tovább, ez a csúcs, de nem! Barátom, ki tudod ötleni, hogy írásod hőse le ne lépjen a színről! Találsz neki még húzható szőrt! Na hol, na hol? Hát az orrán! S ami zseniális, nem többet, csak egyet! S ezzel az eggyel az írás filozófiai magaslatra ér, hiszen ez az egy nem akármilyen egy, ez tudnillik, ahogy írod, barátom, többet nőtt befelé, lefelé, mint kifelé. Ebben az egyetlen szőrszálban akár a teremtő Egyet is láthatjuk. A filozófiai csúcs után, mert ez az, még következik egy mesteri ellenpont, mint a klasszikus zeneművekben szokott olt lenni, jön a békés befejezés, a valóság ihlette idilli kép. Hősünk, már mint az antihős versmormolás után issza a teáját, amit az asszonya készített.
Bravó Barátom, gratulálok.
Vári Béla lehet, hogy hallucinált
Relatíve ritkán csörög Vári Béla telefonja, a városi is, a mobilja is, de most, hogy megszólalt, mintha nem úgy hasította volna a levegőt, mint máskor, nem ijesztett élesen. Mintha zenekarosan szólt volna, vidáman fent, dörmögően lent.
- Vári Bélát köszönthetem? - fordult kérdőre a bariton mondat, mire a végére ért.
- Ki más volna ezen a telefonszámon - felelte Vári Béla, aki nem volt éppen feldobott hangulatban.
Az imént töltötte be a nyolcvan-valahányadik születésnapját, s ha éppen depressziósnak nem is nevezhettük, de illett rá, amit mondani szoktak ilyenkor, hogy eleresztette fülét-farkát.
Hallja ő, neki címezve a mondatot olykor-olykor. Ilyenkor azt válaszolja: A fülem hideg, a farkamat meg ne emlegessük.
- Hallgasson meg Vári úr, ne tegye le a kagylót, fontos információm van az ön számára.
- Mondjad barátom, de jobban szeretem, ha Béla bácsinak szólítanak,
- Egy ajánlatot tennék, vagy nevezzem kérésnek. Láttam, illetve hallgattam egy videó felvételt. Egy jó hangulatú estén készült, ahol Béla bátyám énekelt, pop számokat énekelt, ahol elengedte magát, s megmondom, ájultam el, 85 évesen ilyen csengő tenor, ilyen kapcsolat a hallgatókkal, ilyen játékosság!
Béla bácsi, nekünk van egy stúdiónk, meghívnám egy próbafelvételre, s aztán koncertezés pódiumokon. Kuriózum, Béla bácsi, az öregek de a fiatalok is megzabálják, érti, ha meg tudjuk csinálni, ami a felvételen, akkor siker.
Az öreg Vári Béla hányszor látta magát hatalmas előadótermekben, kezében mikrofonnal, körötte zenekar, s ő csupa ritmus, harapja azt a kézben tartható erősítőt, együtt mozog a zenével, szökell ide-oda, pörög is, a közönség üvölt, ő meg újráz, majd hajlik elegánsan.
Vári Béla végül is összezavarodott, nem tudta, hogy csengett-e a telefon, és az ajánlat bariton hangon tényleg elhangzott-e, s hogy ő azt válaszolta-e, amit gondolt, hogy ugyan édes fiam, mit tréfálkozol velem, még ha tíz évvel ezelőtt hívtál volna! Arról sem volt meggyőződve, tett-e ígéretet, hogy elmegy a stúdióba, arra a címre, melyet e-mailen küld majd el neki az a kedves fiatalember. Nem tudta, mi a valóság. Netán álmodott, hallucinált vagy ne adj Isten, bedilizett?
El kell árulnunk, hogy Vári Béla éveken, évtizedeken át várt efféle telefonhívást. Ugyan nem tett érte semmit, nem, hogy okkal várhasson, de várt, hátha csoda történik, s tényleg, ő ezreket bűvöl el, s árad a hangja, a nézőtér eufóriában!
Ült hát Vári Béla kedvenc foteljében, ült, feje a támlán, lába egy széken, s csak bámult maga elé. Meglehetősen kifejezéstelenül. Csak az ujjai doboltak a karfán. S az agya izzott. Őrjítő zenét énekelt.
Az öregnek, aki Vári Bélának, Béla bácsinak mondatja magát!
Hozzád szólok öreg!
Üldögélj csak a kedvenc fotelodban, s álmodozzál, ha jól esik a többi vén fasszal, öreg, de vedd tudomásul, hogy nektek már végetek, kész, lejárt az időtök. Jövünk mi, s tudod mit, nekem nyolc, hogy felállsz-e abból a fotelből, vagy onnan visznek a hamvasztóba, de nehogy már mikrofont akarjál kapni az ősz bajszod elé, vagy szarok bele, alá, mert röhögni fogok, érted, röhögni, még hogy zenekar, meg szerződés. A picsába! Vagy tudod mit, oda se!
Még hogy megzabálnának a fiatalok!
Egy szart!
Te öreg, mi az, hogy eufória?
Vári Béla a kürti kocsmában
Vári Béla esteledvén, munka után, s mert a felesége sincs vele, kerékpárra ül és elkarikázik a kocsmába. Előtte megiszik egy háromcentest az arsz nevű saját főzésű pálinkájából - arsz azaz alma, ringlószilva vegyesen -, a kocsmában meg kér egy üveg sört. Borsodit, mint a falusiak. Mellé poharat. Hét óra. Vendég alig.
Egy negyven körüli férfi, jó arcú, ül a hosszú asztalok egyikénél, fél fülében bizsu, fején simléderes sapka, előtte fröccs, eszeget valamit, és képeslapot nézeget.
Vári Béla leül vele szembe, egy másik asztal mellé, s melengeti kezével a tele töltött poharát, majd kortyolgatja a sört.
Bejön egy hatvanas, konyakot kér, lehajtja, s már megy is. Előtte még szót vált a simléderessel, aki kérdi:
- Lesz meccs a tévében?
- Lesz valamelyik sport-adón - feleli a konyakos -, a Barcelona játszik egy franciával.
Ő tudja a nevét, de Vári nem jegyezte meg.
- S melyiknek drukkol?
- Egyiknek sem. Csak szeretem nézni a szép játékot. Ezek meg úgy általában tudnak. Egyébként fradi drukker vagyok.
S mielőtt becsukná az ajtót, még visszaszól.
- Hogy mennyi pénzt ölünk a fociba, s a béka segginél is lejjebb vagyunk!
Belép egy újabb szomjas, kezel Várival, csak átszaladt otthonról, s mielőtt elkezdődnék az esti tévé, bekapja az esti fröccsét. Közben elhangzik, hogy tönkre ment a kukoricája, megpenészedett, s már hal-csalinak sem jó.
Újabb negyvenes érkezik, ő is simléderes sapkában. Izgatott, hogy összevissza jelez a mobilja, oda is adja a másik simléderesnek, az babrál rajta valamit, s a mobil máris működik. Aztán ő is rendel egy fröccsöt, s közhírré teszi, hogy majd szétreped, akkora finghatnékja van. Mire a simléderes kitárja a kezét: Nyugodtan be is szarhatsz – mondja neki.
Már hárman ülnek az asztalnál, jött egy újabb szomjas is, s ketten cikizik a fingós mobilost, mivel hogy az illető mindig minden munkát elvállal.
- Hát nem meg kell fogni minden munkát - szól oda Várinak -, nem igaz öreg?
Vári Bélát meglepi, hogy öregnek titulálja, nem mintha nem tudná, hogy öreg, de az ő köreiben inkább azt szokták neki mondani, hogy fiatalos, sőt, hogy fiatal.
Mindazonáltal élvezi a helyzetét, azt, hogy elfogadták. Sőt befogadták. Döntőbírói funkcióval látták el.
A beszédtéma: Büdös-e a mobilos sportcipője. A minden munkát elvállaló férfiú gyorsan lerántja a lábán lévőt, felugrik a székről, s a cipőt Vári Béla orra alá nyomja.
- Szagoljon bele öreg, s mondja meg, büdös-e a cipő, vagy sem.
- Uraim, - mondja Vári, játékos ünnepélyességgel -, meg kell állapítanom, hogy az orrom alá dugott lábbelinek csak cipőszaga van, mondhatni illata, majdhogynem bagarolos.
- Na, látjátok, az öreg is megmondta.
Ugratják egymást tovább, a figyelem másra terelődik.
Vári felhörpinti a sör maradékát, feláll, s angolosan távozik. Felszáll a kerékpárra, s noha lámpája nincs, haza karikázik.
Otthon bekapcsolja a tévét, maga mellé teszi a pálinkásüveget, eszeget valamit, lehet, hogy szundikál is.
Jól érzi magát.
A honlap szerkesztőjének!
Mán ne haragudjon, hogy írok, de véletlenül olvastam a neten ezt a Vári Béla a kürti kocsmában című írást, s már elnézést, csak megkérdezem tisztelettel, csak nem az az öregúr írta eztet, aki ott üldögélt a közelünkben egy korsó Borsodival a kezében, igazán nagyon rendes volt, s csak azt akarom mondani, hogy minden úgy történt, ahogy az írásban le van írva, s már ne hogy azt higgyék, hogy egy árva szóval is megbántottuk volna, hogy tiszteletlenség, meg ilyesmi, ilyenről szó sincs, de ő nagyon készséges volt, és tényleg megállapította szakszerűen, hogy a sportcipőm, amit lekaptam a lábamról, tényleg nem volt büdös, hogy nem volt annak csak, és kizárólag csak, cipőszaga.
Ha találkozik az öreggel, mondja meg neki, hogy köszöntjük tisztelettel.
Sörösök a kürti kocsmából.
Vári Béla Détét vigasztalja
Egy őszi délelőttön, éppen sütött a nap, ahogy írni szokták egyes írók, melege lágyan simogatott, Dété bágyadt buzgalommal bandukolt az egyik budai utcán, teljesen mindegy, hogy melyiken, le lett küldve a felesége által, hogy vásároljon ezt-azt.
Dété legszívesebben azt mondta volna, méla árnyalattal a hangjában, hogy hagyjon neki békét a nej, nem megy sehová, egyébként is utálja az életet, embert látni sem akar, a vásárlást meg rühelli. De nem szólt semmit. Perlekedtek előtte. Dété bánta, hogy nem volt képes magán uralkodni, Az asszony mindig kihozza a sodrából, a magabiztosságával hozza ki, ahogy azt mondja, ez a teljes igazság. Most is azt mondta valamire, ami ráadásul nem is volt igazság, pláne nem teljes.
Mindegy. A békülés gesztusának szánta, hogy leakasztotta a fogasról az asszony által készített tarka vászon szatyrot. Himbálta a kezében, amint lépdelt az utcán, mint akinek ez a dolga, hogy himbál.
Hogy honnan került elő, de egyszerre csak ott termett, és mellette lépdelt, mégpedig Dété ritmusában, és ugyancsak szatyrot lóbálva, az ő testi-lelki jó barátja, Vári Béla is.
- De neki vagy keseredve, netán tán Détém az asszonnyal veszekedtél?
- Veszekedni veszekedtem, de csak a szokásos.
- Hát akkor?
- Hát akkor, hát akkor, rájöttem, hogy szar az élet.
- Szar, szar Détém, de nem akkora, hogy a bűzétől felfordultunk volna! Végül is mindketten megéltünk már nyolcvan valahány évet!
Egy park mellett mentek el, hívta őket egy üres pad, leültek.
Dété folytatta.
- Ma reggel kezembe akadt a januári naplóm, ami kivételesen ezt a címet viseli: Mi dolgom még a világban? Természetesen a szakmai világban. És feltettem a kérdést. Tényleg, mi? S úgy neki keseredtem. Tudod, az elmúlt három évben két könyvem is megjelent. Azt hittem, fontos könyvek, hiánypótló könyvek.
- Az egyetem ki is tűntetett, mi a probléma.
- A könyvek visszhangtalanok. Mintha meg sem írtam volna őket. Nem értem, illetve értem, de mégsem értem. Semmi hírharang, semmi lárma. Mint akit elejtettek. Mint akit elhallgatnak. És jönnek az új undokok.
Vári Bála már tátotta a száját, hogy megszólaljon, de Dété megálljt intett.
- Nehogy vigasztalni kezdjél! Tudod mit, megértem azokat, s most mindegy, hogy miféle váratlan egybeesések eredményezik, megértem azokat, akik ilyenkor, egy váratlan döntéssel, feladják. S megkérdik: Mért is éltem?
Vári Béla közbeszólt.
-Détém, kedvesem, hülyeséget már ne beszélj, én ismerlek téged. Ismerlek. Járkálgatsz majd a napon, találkozol emberekkel, ahogy velem is, új ötletek ugranak az agyadba, azoktól felvillanyozódsz, s hagyod a francba a sérelmeidet. Amelyek egyébként jogosak.
Majd folytatta.
- Azt mondtad, szar az élet. Ugyan már, nem az élet szar, hanem, akiket te annak tartasz. Ennyi. És az sem lehetetlen, hogy mire hazaérsz, vár egy meghívás vagy ajánlat, amitől feldobódsz, meg az asszony jó ebéddel, estére meg jönnek a gyerekek, a dédunokák.
Dété megemelte kezét, amelyen a szatyor csüngött. Aztán felállt. Felállt Vári Béla is. Ő is fogta a szatyor fülét. Majd együtt mentek tovább. Azonos ritmusban.
- Himbáljuk együtt Détém – mondta Vári Béla -. Tudod, sohse volt úgy, hogy valahogy ne lett volna.
- Apánk kedvelt mondása - tette hozzá Dété.
- De hogy jön ez ide? – kérdezte Vári Béla.
- Sehogy. Csak úgy eszembe jutott.
S míg himbálták a himbálnivalót, mosolyogtak. Az apjukra gondoltak.
Olvasói vélemények, kommentek:
- A vászonszatyor. Nagyon jó. Himbál a magyar. Remek szimbólum! Himbilimbi!
- Az én feleségem is ezt mondja mindig. Ez az Igazság! De hol itt igazság?
- Mért is éltem? A kérdést én is feltettem magamnak.
- Ezek, kérem, kivárják, míg meghalunk. Aztán megélnek belőlünk.
- Én túl lépek a mai kocsmán. A zsineg durva, inkább a méreg.
- Az élet szép. Tenéked magyarázzam?
- Míg élek, remélek.
- Jól mondja az író, vagy az apukája: Sohse volt úgy, hogy valahogy ne lett volna!