2014. februári napló
Mint ki egy szertartáson ül
Képzeljétek el. A baráti társaság ünnepli a Kuckó-ház asszonyát. Az előkészületek titokban zajlanak. A pici idős hölgy, nyolcvanon túl, semmiről nem tud semmit, Taxi viszi az ünneplés színhelyére. Sötétben, pislákoló gyertyafény mellett vezetik be a főhelyre. Csak a testek titokzatos sugárzásából lehet érezni, hogy zsúfolt a lakás. Mintha egy szabadkőműves páholy szertartásán lennénk. Megszólal egy sztentori hang, s szöveget mond, életrajzi szöveget valakiről. Az idős hölgynek ki kell találnia, ki az illető. Négyszer szólít a hang, négyszer hangzik a szöveg. S az idős hölgy a négy közül hármat elsőre megnevez. Kigyullad a villany. Örömös sikoltozás, taps. Megjelenik négy öregúr, hetven év körüliek. Megjelenik a négy egykori diák, a rég látott, négy jeles, igen jeles, karriert befutott értelmiségi.
Összeborulások, könnytörülgetés, virághalmaz. S utána mind a hárman memoriterrel, költői szöveggel, játékos nyelvtörővel hódolnak az öreg hölgy előtt. Az öreg hölgy előtt, aki egykoron a három férfiú magyartanára volt.
S folytatódik az ünneplés, és harminchét sárga rózsa, mint egy kisebbfajta napkaréj fényeskedik az öreg hölgy ölében. És mintha könnycsepp is ragyogna rajtuk.
És én nem tudom miért, és ne is kérdezzetek, de nekem közben, végig a Varázsfuvola járt az eszemben, a zenéje is, de az is, hogy az akadályokat legyőzve, a főhős mégis csak révbe ér.
És még Pál apostol is megidéződött: „A szeretet nem keresi a maga hasznát.”
(A szertartás a Juhász-Nagymáté lakásban zajlott, s a nagymester Juhász Laci volt. S aki még nem jött rá, eláruljuk, az ünnepelt Kósa Vilma.)
Nekem érthetetlen
Eme öreg hölgy mesélte: Képzeld, azt mondja nekem a szomszédasszony unokája, miután a folyosón játszottam vele: Tudod néni, nekem meg azt mondta a nagymamám, hogy te csak álságosan vagy ilyen kedves, és másnapra már boszorkány leszel.
Nevettünk, de! Azért a gyereklelket nem volna szabad ily módon manipulálni, csak, mert az illetőnek valamiféle problémája van az öreg hölggyel.
Megemlítem, hogy az unoka nagymamája pedagógus. Nem régen még igazgató volt.
Ez még inkább
Vannak különb dolgok is. Az unokaöcsém, nevezzük Cs-nek, akinek felesége és gyereke is van, nos, Cs-nek az anyukája még egyszer sem látogatta meg a fiát, cs-t, s még egyszer sem tekintette meg az unokáját, aki szintén cs, pedig a gyerek már elmúlt három éves. Állítólag egy régi konfliktus miatt kérlelhetetlen.
De ennyire! Nemde ez már betegség!
Próbáltam én, naiv, egyeztetni. Nem sikerült.
Ennyin múlik. Eszébe jutsz-e valakinek
Valaki felhívott telefonon Debrecenből. Tudod, hogy a Hajdú-Bihari Napló (a megye napilapja) megválasztott a megye 50 Legendás tanára egyikének! Utóbb derült ki, hogy pályázatot hirdettek a fenti címmel. Egy régi tanítványnak eszébe jutottam, tollat ragadott és írt. Így lettem „legendás”. Aztán megkaptam az újságot is. de azt más tanítvány küldte. Ebből olvasom: „Debreczeni Tibor kiváló tanár volt, szuggesztív előadó, szakmájának professzora, diákjai nagyon szerették, felnéztek rá.”
S egy kép is mellette. Alig látszom idősebbnek, mint a diákjaim. Mosolygok, hajam hátrafésülve és természetesen barna, és szemüveg van rajtam. Mellettem a fiúk elegánsan, nyakkendőben. A kép mintha valamilyen iskolai bálon készült volna. Zakóm lezser, s úgy látom, nyakkendőt sem viselek.
A cikk alatt: Sárvári Tibor, az egykori 3.B osztály tanulója
A boldog befejezés. De jó hinni benne!
A lányunk ajándéka. Két jegy a Nemzeti Színházba. Tamás Áron Vitéz lélek című darabját nézzük meg Vidnyánszky László rendezésében. Nem feladni, újra kezdeni – sugalmazza az író –, és nem feledni, hogy nemcsak test, de lélek is vagyunk. Délután van, sok a szépen öltözött diák. Esküvő az előadás végén, amikor lemegy a függöny. S dübörög a taps, ötször is kijönnek a színészek, hogy megköszönjék az ovációt.
Mi meg derűs lélekkel távozunk. Kell a mese, kell a legenda – mondjuk egymásnak a villamos felé menet.
- De hogy mi mit akartunk ezzel a színjátékkal mondani 1947-ben, a debreceni Dócziban, amikor kitaláltuk, hogy ezt mi, lányok bemutatjuk? - gondolkodik hangosan a feleségem, már a villamoson -, arra máig nem tudok felelni. Lehet, hogy ugyanezt?
Való világ, tragikusan
Nem tudom miért, de gyakorta jut eszembe Gy, ahogy mondta. Azt találtam kérdezni tőle, mi újság Tiszakürtön.
- Nincs semmi, hacsak azt nem említem, hogy a bátyám apósa felakasztotta magát.
- Mért, mért?- kérdeztem meghökkenve.
- Hagyott írást, abban az állt, hogy nem találta értelmét tovább az életnek. Nemigen tudta, hogy még mit lehetne csinálnia.
Való világ ez is. De nem tragikus.
Autót küldtek értünk Pilismarótról, a Református Iszákosmentő Misszióból, ahol bemutatni készültem az És ki az a Pál? című monodrámámát, s ahogy beszálltunk, faggatni kezdtem a gépkocsivezetőt, mesélné el közben, hová is visz minket, s milyen közönségre számíthatok. És Zoltán, így nevezték a sofőrünket, mesélt, mégpedig készségesen, és megtudhattuk tőle, hogy most éppen olyan férfiakkal és nőkkel fogok találkozni, akik itt, Isten segítségével, a hit erejével kiszabadultak az alkohol rabságából, és gyógyszer nélkül képesek drogmentesen – az alkohol is drog – élni. Most azért vannak itt, hogy megerősítsék magukat. Ahhoz kellenek az újabb közös találkozók, és feltehetően ezt az erősödést segítheti az én előadásom is.
És miközben Zoltán vezetett, elmesélte, hogy ő is alkoholista (volt), aki itt Pilismaróton, az Istennek köszönhetően szabadult meg a szenvedélyétől - nagyon szemléletesen elevenítette meg fizikai és morális szétesése folyamatát, s újraszületésének történetét, mint bizonyságtételt mondta el -, és most kezd újra visszatalálni a gyermekeihez, s talán a házassága is helyreáll. Megtudtuk, hogy Zoltán a volt függő, most hat órás alkalmazottja a Missziónak.
Aki engem az előadásommal idekanyarított, feleségem egykori tanítványa, maga egészségügyes, akinek az orvos férje ugyancsak itt, hit által szabadult meg végzetesnek ígérkező alkoholizmusától.
Nem tetszett
R.E-nek, a jeles történésznek az előadását hallgattam a minap. Azt ígérte a meghívó, hogy Ady szabadkőműves kapcsolatairól fog beszélni. Ady is érdekelt, meg a szabadkőművesség is, a kapcsolatuk meg pláne. A történész nem lehetett valami jó formában. Kapkodott, mondhatnám, improvizált. Minden tíz percben legalább egyszer azt mondta: Na hogy én hogy felejtek! Majd kivágta magát: Tessék megvenni a könyvemet, abban ez is benne van.
Az előadásából meg lehetett tudni – már ameddig hallgattuk, mivel idő előtt eljöttünk -, hogy Adynak Jászi Oszkár volt a beléptetője, s hogy itt főzték ki a Tisza István elleni lépéseket, s hogy Adynak nemcsak Léda, de annak a húga is szeretője volt, s nemcsak egy, de három vérbaja is volt nekie, s hogy Ady zseni volt ugyan, de mint ember, egy trágyadomb (más kifejezést használt de ehhez hasonlót), s hogy a politikai versei semmit sem érnek, s még egy gyereket is csinált Csúcsán, egy fiatal román leánykának. És szidalmazta Adynak a Tisza István ellen írt versét, az Enyhe újévi átok címűt.
Ha maradok az előadás végéig, megkérdeztem volna, hogy vajh, az Ady-műveknek az olvasóra, hallgatóra gyakorolt hatása összekapcsolható-e a költő magánéletének intimitásával? Nemde Ady tragikus és bűnvalló élete ott van a műveiben? S ha ez ekként igaz, az előadó, ha történész is, de a költő verseiről beszél, nem feladata-e az elemzés? Ne tessék akkor pletykálkodni, összevissza módon nyilatkoztatni, mert hogy ez így nem fair!
Ez sem igazán
Mintha ez a R.E.-féle összevissza beszéd kezdene divatba jönni. Kedvesen hívott Füzesi Magda, földim, beregszászi, jelentős költő, hogy mennék el a Széchenyi Könyvtárba, ahol P.B., az irodalomtörténész mutatja be az ő Kagylóének című verskötetét.
Elmentem. A terem kitűnő volt, Dinnyés József a daltulajdonos kifejezően énekelte, a Füzesi Magda, általa megzenésített verseit, a költőnő is, amikor megszólalt, pontos volt, összeszedett és kellemes, P.B. viszont, ha nem is pletykált, mint R.E., de másról beszélt, mint Bodóné. Füzesi Magda verseiről alig, de annál többet magáról, hogy ő mikor, hol volt, mit mondott, és hogy ő megmondta, s most is menni fog előadásokat tartani. Ilyeneket…
Ez viszont igen!
Azt mondja a feleségem - hogy miként jutott eszébe a mondás, fel nem foghatom, de mostanában egyre újabb aranyköpések jutnak eszébe, természetesen szamosszegiek, a gyermekkorából! -, azt mondja: Köpj laposat, szarj magosat. Én csak ámultam, mivel, hogy utánagondoltam, s rájöttem, mennyi bölcsesség van ebben a plebejus nyelvi sűrítményben! Mert ha valaki ugye laposat köp, nem turhásat, akkor egészséges, ha meg magosat ürít - a falusi budikban ezt le lehetett ellenőrizni, én is, de hányszor! -, olyan tornyosat, hideg időben még kisebbfajta piramisnak is nézte az ember, főként, amikor korunkbeliekkel vetélkedtünk -, a lényeg, a magos kakálás megint csak az egészség dokumentuma.
Ugye, hogy elemezni kell! Ezt nem cselekedte meg R.E.
És így mulat egy nyugdíjas
Volt egy aranyér műtétem, amúgy ambuláns módra, de nemigen sikerült. Ha nem elég könnyedén, mondhatni elegánsan bukik a napvilágra az, aminek buknia kell, bereped, ami berepedhet, s a repedés fáj, ha újabb inzultus éri. Mindenfélével kísérletezik az ember, hogy megtalálja a megoldást – nem emlékszem, hogy fiatalon küszködtem volna efféle problémával -, a minap is bemegyek a sarki patikába, s kérek az ismerős patikushölgytől egy doboz, másként, tíz darab glicerinkúpot. Azt mondja 1200 forint. Na, mondom, mire megvénül az ember, már az ürítése is - én, bocs. de szarást mondtam nagy hirtelen - pénzbe kerül. Egyetlenegy kúp, egy pikoló sör ára. Ennyit kortyoltam le a Gödörben a kőrösi vasút menti kocsmában egy-egy alkalommal, tanítás után, mielőtt felszálltam volna a vonatra.
Így meg egy nyelvvizsga nélküli pedagógus mulat
Hallom a Rádióban, hogy a végzett egyetemisták hatvan vagy hetven százaléka azért nem tudja időben átvenni a diplomáját, mivel hiányzik a nyelvvizsgája. A Nagykőrösön végzett óvópedagógusok, tanítók, szociális munkások, volt tanítványaim sem jártak, járnak másként, végeztek is, meg nem is. S ha már állasban vannak, várhatják, mikor mondanak fel nekik.
Nem értem a hivatalt, mért köti az ebet a karóhoz. Attól még kiváló pedagógus lehet valaki, hogy nem beszél nyelveket. Nyelvtanilag helyesen. Mivel, hogy ezen buknak el, az írásos teszteken.
A mi időnkben épp fordított volt a helyzet: Én például hibátlanul tudtam a latin, német, francia nyelvtant, ment a fordítás is. De a beszéd! Nem volt hol gyakorolni. Határzár volt nyugat felé.
Kedves Hivatal! Volna itt mit újragondolni!
Megint megőrződött egy álmom
Egy derült nappalon széles lépcsősor közepén állok, mellettem őrzők, velem szemben néhány lépcsősorral lejjebb, barátok, egy sorban – hogy kik, nem tudnám megmondani, miként az egyenruhás őrzőkről sem, hogy miféle hatalom képviselői -, a barátoktól valamiféle vallomást akarnak kicsikarni, ellenem irányulót. Az őrzők, ételt hoznak, amelybe hánytatót raktak bele, s ezt közlik az evésre kényszeríthető barátokkal, s hozzáteszik: elkerülhetik a hánytatót, ha okosan vallanak.
Álmomban öklendezni kezdek. Iszonyú. És sajnálni kezdem a barátokat.
Majd gyorsan felébresztem magamat.
Halmos Béláról nem álmodok
Halmos Bélát látom. Az utóbbi években sokszor voltunk együtt baráti társaságban, ahol ittunk, ő hegedült, mi énekeltünk, aztán beszélgettünk. Egyszer - este volt – könny csillogott a szemében. Soha ilyen szomorúnak, kétségbeesettnek és borosnak nem láttam. Egy közeli, nagyon közeli hölgy ismerősét siratta.
Az utcán is gyakran találkoztunk. A Jégverem utca meg a Corvin tér, ahol dolgozott, nincs messze egymáshoz. Kósa Vilmát különösképpen szerette, ha összefutottak, felkapta a kicsi asszonyt, pedig ez a kicsi asszony folytonosan mondta neki, Béla, Béla, nagyon meghíztál, és veres az arcod, vigyázhatnál magadra.
Nemigen vigyázott.
Nincs jó kedvem mostanában.
Mi dolgom még a világban címmel küldtem el a 2014-es Januári naplómat, s ahogy olvasom utólagosan, miután már fel is került a világhálóra, s miután személyre szólóan, imélként is postáztam néhány tanítványomnak, s miután már reflektáltak is rá, fogalmazom meg magamnak, hogy a napló mögött valamiféle pánikos életérzés húzódik meg. Valójában elbizonytalanodtam, nem tudom, mit is kellene tennem, s hogyan kellene léteznem, szólnom, írnom a nyolcvanhatodik életévem elején, amikor az embertől már senki nem vár semmit - nincs hatalma, feladatköre, kötelező tennivalója -, mivel hogy az aggastyán korba lépett, amikor az emberek már általában a betegségeikkel vannak elfoglalva, meg a világból való kivonulással. A minap is találkozom valakivel, szakmabéli, aki megörül, hogy meglát, szinte rikoltozik, s nem akarja elhinni, hogy annyi esztendős vagyok, mint amennyiről az egyik internetes szöveg tudósít, s csodálkozik, hogy én még könyvtárba járok – ott találkoztunk –, hogy könyvet írok, s hogy csak most fejeztem be a rendszeres tanítást. S én meg neki-neki búsulok, hogy elmaradnak a felkérések, nem bíznak meg feladatokkal, hogy az a munkám van, amit magamnak kitalálok, meg amit a feleségem nekem. És nem értem, illetve értem, hogy miért.
Mi dolgom még a világban? Ha ajánlom magam az önálló estjeimmel s másféle ismereteimmel, látszhatom akár afféle figurának is, aki illetlenül korához, méltatlanul riszálja magát; itt vagyok, kérem, tessenek rám figyelni, még nem haltam meg, még tudom ezt is, meg azt is! Zavar. Megpróbálok hallgatni.
Az az érzésem, ha illő módon épülnék lefele, mint más nyolcvanévesek, nagyobb érdeklődés venne körül. Jé, hüjül az öreg is!
Nincs jó kedvem mostanában.
Családiasan Gonda Zoltánnal
Édes jó Istenem, ezek az én régi tóthárpádos tanítványaim, akik 1957-58-ban kerültek első osztályba, már maguk is hetven évesek. És mégis, hetven évesen hozzám képest ugyancsak fiatalok. Még ha nem is mindig látszik, mert hogy öregek ők is, én is, de abban a négy évben, amikor ők nagykamaszok voltak, én a tanáruk voltam, s az egykori viszony, bizony, hogy meghatározó. Mondhatni, megváltoztathatatlan.
Most Gonda Zolinak, a Debrecenben élő festőművésznek örülhettünk a Kuckóban. Ő is tanítvány volt, igaz, csak egy félévig, de mintha a rokonom jött volna el hozzánk. Olyan családias lett a találkozó. Itt voltak a régi kuckós osztálytársak, eljöttek Zoli barátai és tisztelői, s hát itt voltak a képei, igaz, csak albumban, de így is jól mutatták Gonda Zoltán tehetségét, életszemléletét, s felkeltették a jelenlévőkben az érdeklődést; ezt a művészt alaposabban, kiállításai megtekintésével is meg kell ismerni.
Gonda Zoli jól beszélt, közvetlenül és őszintén.
Fel is volt dobva. Innen a lánya esküvőjére tartott. Már csak azért is.
Élmény volt. Szintai Péter
Szintai Péter, aki január végén volt feleségestől Kuckó-vendég – el kell mondanom, hogy Péter, régi váriszínpados, tehetséges versmondó, valamikori villamosmérnök-hallgató, most már Szekszárdon élő, nyugdíjas mérnök, aki Pakson, az atomerőműnél fungált, innen is ment nyugdíjba, aki feleségével Juliannával él máiglan, két fiuk és két unokájuk van -, nos, ez a mi Péterünk, aki nekem mindenen túl jó barátom is, akivel a kommunista korszakban nagyokat zsoltároztunk, mivel fiatal korában még kántor is volt, ő, miután meghívtam, azt mondta, kérdezhetünk tőle bármit, de ő mindenekelőtt elmondja Babitstól a Jónás könyvét, az Imával együtt.
Így is történt. Péter a Jónással nyomot hagyott bennünk – egyébként is gyönyörű orgánuma van -, ami után én megkérdezhettem a jelenlévő sokaságtól, mondanák el, mit üzent nekik a Szintai tolmácsolta Babits mű.
Annyit mondok - s ilyenre nem is emlékszem a Kuckó történetében -, több mint egy órán keresztül beszélt a közönség, s szólt arról, mit is üzent a Babits-mű. A „vétkesek közt cinkos, aki néma” sor sokakat indított meditálásra, meg az is, igaza volt-e Istennek, hogy nem büntette meg a gonoszságot, s engedte a maga indulatában főni Jónást, a töklevél alól leselkedő prófétát, ég-e már Ninive.
Utána sorjáztak a kíváncsi kérdések. Paksról. És Péter, az egykori vezető mérnök, nem mondott mást, minthogy Paksot az oroszok nélkül rendben tartani és fejleszteni nem lehet. Nincs más lehetőség. Egykoron ők építették.
És más energiaforrás meg nem látszik realizálhatónak Magyarországon.
A Kuckóban farsangoltunk
A Kuckóban farsangoltunk. Máskor máshol. Vidéken egy-egy hétvégi kiruccanáson. Maszkos játék nem volt, mint máskor szokott, de Virágh Tibor pajzán összeállításán jól szórakoztunk. Azok is, akik szöveget mondtunk, meg azok is, akik csak ültek a körben és hallgatták, hogy mi miként frivolkodunk, s hívjuk segítségül a hajdani, meg a mostani költők verseit.
Próba nem volt, az persze meg is látszott a bemutatón. Inkább hatott kedves improvizációnak, mint tudatos kompozíciónak az egész. De ezen csak a szerkesztő-rendező bosszankodott, mindenki más jól érezte magát.
Viszont nagyot nótáztunk. Mi még tudunk népdalozni. Este 11-ig fújtuk.
Az azért most is kitetszett, hogy akik itt összejövünk, most is harmincan, még mindig kedveljük egymást, sőt azt is mondhatnám, hogy szeretjük egymást.
Mint a házigazdák
Ezek a régi beidegződések! Most is úgy viselkedem itt a klubban, mint hajdan nálunk, a Jégverem utcában, a régi Kuckóban. Mint ki házigazda. A kapuban fogadom az érkezőket, s mindenkinek megörülök. Érzem, hogy emelkedik az adrenalin szintem. S ha új vendég jön, biztos, hogy kedves szókat mondok neki. És segítek a termet berendezni, és hozom most is a pálinkámat, és kínálok, mint hajdan. Kiteszem az asztalra a fonottast, s ha a kapuban vagyok is, mondom, töltsenek és igyanak. De nem, megvárják, míg koccinthatunk. Most is, a farsangi összejövetelünkön, már a műsor után voltunk, én a hátamat melegítettem a radiátornál, jön Sári Erzsike a fonottassal meg a poharakkal: Tibor, te töltsél, csak, úgy esik jól.
S a végén, amikor már zártunk, mindenki elment, mi is haza, otthon még Kósa Vilmával megbeszéljük, mint a házigazdák, mi hogy volt, ki mint érezte magát, kik nem jöttek el, kell-e valakinek telefonálni, nincs-e valami baj, és emlékeztetem magamat; el ne felejtsem megköszönni, írásban is, a meghívott előadóknak, hogy eljöttek, fáradoztak, minket élményben részesítettek.