2014-es szeptemberi napló
2014-es SZEPTEMBERI NAPLÓ
Magamba néztem. Nem először
Úgy rendezte a sors, hogy egyedül lehettem néhány napig a Tisza menti portán, s mert nem volt muszáj, ki sem léptem a kiskapun. Egyszerűen, nem voltam kíváncsi az emberekre. Egyébként is jól elvagyok én a számítógépemmel, meg a növényeimmel, madaraimmal. Jó szerzetes lettem volna, vagy bogarászó könyvtáros, kutató, aki csak a múlttal foglalkozik.
Ám, ha feladatot kell teljesítenem, a kocsmában sört inni, utazni, boltba, postára menni, ahol, tetszik - nem tetszik, nem lehet emberekkel nem találkozni, akkor én udvarias vagyok, szívélyes, olykor még közvetlen is, főként, ha feszültség vibrál körülöttem, azt ugyanis, a feszültséget, nehezen viselem, s rögvest oldással próbálkozom, szólok barátságosan, ha úgy jön ki, még humorral is.
Régebben, amikor tanítottam, vagy mostanság is, ha úgy adódik, hogy foglalkozást vezetek, vagy tőlem nem függetlenül, társaságban múlatom az időt, amikor, hogy úgy mondjuk, lelkiismereti kötelességemnek tartom, hogy jól teljesítsek, akkor villogok, szerepelek, javasolok, intézkedem, központba kerülök. És még élvezem is, hogy figyelnek rám, megtapsolnak, öleléssel köszöntenek.
De csak ilyenkor. A mindennapi életben, ahogy írtam, nem hiányzik az emberek társasága.
Szokták volt mondani, hogy nagy szerencséd van Kósa Vilkával, mindent elintéz helyetted, mindent, amit te nem szeretsz. Még az autót is ő vezette, járt a szerelőkhöz, meg a bankba is, ő tárgyal az iparosokkal, és ő az, aki két lábbal áll a földön, számon tartja a család dolgait, tudja a születésnapokat, a névnapokat, ő az, aki ültet, húzgálja a kertben a gazt, vásárol, befőz, horgol…
És én ilyenkor hallgatok, mert ami igaz, az igaz. Az adóról persze, amit én ennek fejében fizetek, szó erről most ne essék.
A magam dicsőségét zengem. A kudarcról csak szólok
Magam voltam Kürtön. Diót szedni jöttem. Kezdetben csak sétálgattam, nézelődtem, élveztem a napfényt. Enni sem volt kedvem, inni sem volt kedvem. A lugasról szőlőt szedtem, szemelgettem. Élveztem, hogy kevéssel beérem.
Kipróbálom magamat, nincs, ki visszatartson. Megyek ki a Bogarasba, sok a dió, mondják, de lopják is, jobb, ha szedjük, ezt is javasolják. Kétkerekűn pedálozok, két kosár csüng hátul, szembe szél van, lassan megyek, izzadok is, óh csak meg ne fázzak, hallom is az asszony hangját, hősködsz, hősködsz, óh, de minek, karikázom tovább, nézem az útjelzőt. Szeretném a hatost látni, kilométer hatost, jöhetne már, alig bírom, ott fordulok balra. Dűlőn homok, én a konok, tolom a kerékpárt, s odaérek végre, a rím miatt így mondom, hogy végre, heuréke.
(Innentől kezdve egy darabig, nem keverem a prózát rigmusos beszéddel.)
Ahogy letámasztottam a kerékpárt egy őszibarackfa mellé, s nézelődni kezdtem, rögvest megállapítottam, ha be akarjuk a diót gyűjteni tisztességesen, akkor a fák alját meg kell tisztítani, az akácsuhángokat kivágni, a száraz gallyakat eltakarítani, a füvet lenyesni, de azt is megállapítottam, hogy bírom, nem bírom, így is elkezdem a diógyűjtést.
El is kezdtem. Hajoltam derékban, nagyon fájt, könyökre dőlve lefeküdtem, átnedvesedett a ruhám, de szedtem így is, úgy is. A szívem is hevesebben dobogott, verítékeztem, de én csak szedtem, míg a kosarak - húsz kiló fért beléjük - telve nem lettek. A két kosarat aztán felakasztottam két oldalt kampós vaspánt segítségével a csomagtartóra, a teli szatyrot meg a kormányra, s már csak azt kellett kiimádkozni, hogy sikerüljön felszállni a bringára. Nem könnyen, de sikerült. Félhétre értem haza. Nem is írtam, félháromkor indultam.
(Megint megkísértett a rigmusos próza.)
Otthon nem is ettem, nem is mosakodtam, tévé elé ültem, alkoholt azt ittam, el is szenderedtem. A gyógyszert bevettem, azt, amit az orvos kopás ellen adott, majd bekentem magam voltaren kenőccsel, voltaren kenőcsnek erősebbikével, aztán lefeküdtem ruhástul az ágyra, két tarka pokróccal magam betakartam, s aludtam reggelig. Félnyolckor ébresztett Vilka telefonja, az Kósa Vilkáé, ki a feleségem. Illetlenség, mondta, aludni sokáig, ő már régen ébren, mi mindennel végzett.
Magam volnék Kürtön. Diószedés végett.
***
Mindig is szerettem gyűrűhintán tornázgatni, gyertyát, békát csinálni, kifordulni, derékszögbe merevedni, ilyeneket. Hogy én mért gondoltam, hogy ezek most is mennének, ha gyűrűhintához jutnék!
Botos Jóskáék csongrádi tanyáján, ahová kuckósok, szüretelni mentünk, meg magunkat a nagyon kedves házigazdák vendégszeretetének melegében jól érezni, gyűrűhintát láttam, s ahogy voltam, nyolcvannégy kilóstól, meg cipőstől, ruhástól rá is kapaszkodtam, hogy húzzam fel rajta magamat, s mint lepődtem meg, hogy kudarcot vallottam.
Néhányan szemtanuk, mondták is, de hát Tibor, mit gondoltál, hogy évtizedek után, csak úgy, tréning nélkül! De én még mindig bíztam magamban, ha a gyertya nem is, de a hátrafordulás majd csak megy.
S ott volt a nézők közt Vicuska, Botos Katáék unokája, a tizenhét éves gimnazista, neki szerettem volna mutatni: ha az ember tudott valamit tizenhét éves korában, megy az nyolcvanhat évesen is.
Hát nem ment. Pedig még a cipőmet is ledobtam. Nem ment a hátrafordulás. A harmadánál már elakadtam.
Most tűnődöm: eddzek, vagy hagyjam abba?
***
Időnként találkozom valakivel, nálam húsz évvel fiatalabbal. Nem az én akaratomból. Inkább véletlenül.
Szereti kérdezni, hogy vagyok. Ha azt mondom, hogy jól, abba hagyja az érdeklődést, rögtön magáról kezd beszélni.
Ha viszont bajom van, s netán látszik is rajtam, s még szólok is róla, rögvest megtelik a hangja bánatos rezgéssel, és azt mondja, hogy ne mondd, és mik a kilátásaid, meg, hát igen, az idő vasfoga. Érezhetően, fel is dobódik.
Hát persze! Erről már lehet mesélni, hogy szegény Tibor, ajaj, láttam, beszéltem vele, nincs valami jó bőrben, panaszkodott is. Végül is, érthető - mondja majd -, ugyancsak benne van az időben! Csuda, hogy bírta eddig is.
Hírelhetné persze azt is: Képzeljétek, Tibor, ez a vén copfos, még mindig jól van, alkot, mint hajdan, a kertben is dolgozik, meg a memóriája, az is a régi, s csinálja az estjeit, s ír, és tanfolyamot vezet, és társasága van, és kirándul, és jól van a feleségével, s még a dédunokáival is foglalkozik!
De nem mondja. Ennek nála sincs hírértéke.
Versekről a facebookon
Az alábbi szöveget tettem fel a facebookra. Valaki kérte, hogy jelöljem meg kedvenc verseimet. Háromról írtam Több, mint ötvenen tetszikeltek, hárman megjegyzést is fűztek hozzá.
Amit írtam:
„Nem oly rég még szívesen mondtam, idéztem József Attilától a Vigaszt, hogy „Ne hadd el magad öregem, bőröd ne bízd kereskedőre", később Dsidától a Nagycsütörtököt, hogy "Péter aludt, János aludt. Jakab aludt, Máté aludt és mind aludtak", most meg Áprily Imádság című versét raktuk ki a falra, hogy emlékeztessük magunkat egyre-másra:
"Adj, Istenem, bölcsességet,
vágyaimnak csendességet,
illedelmes öregséget
s könnyű véget, könnyű véget"
Elmondom, minek örültem volna igazán. Egy kérdésnek, amely így hangzik: Mért ezek foglalkoztatnak mostanában? Ez után nem érdeklődött senki. Az emberek mostanában nem kíváncsiak, miként is gondolkodik a másik.
Önösebb lett volna a világunk?
Hogy sírta el magát Tóth Árpád:
„Ó, jaj, az út lélektől lélekig.”
Együtt
Házassági évfordulót ültünk. Ketten. Sokadikat. Hogy is tegyük magunk számára ünnepélyessé - tanakodgattunk.
Már nem lepegetjük meg egymást. Sem virággal, sem használati, sem csecsebecse tárggyal, sem ruhafélével, sem itallal, étellel, sem ékszerrel, könyvvel sem. Mindenből van elég. A színház is elvesztette varázsát, a koncert is kihagyható…
Az évfordulónk vigíliáján elmentünk a Vigadóba. Megnéztük a Makovecz kiállítást. A művész már maga mögött hagyta a világunkat, de micsoda örökség, amit ránk testált! Templomaival, épületeivel kötötte a földet az éghez. S mi, akik hamarosan utána megyünk - az idő könyörtelen -, most még itt tisztelgünk. Akként, hogy zarándokolunk a művei elé. A makettjeit nézzük.
Jó volna tudni, hol is van. Ha van fent, akkor nyilván ott. De azért jelezhetne!
A Vigadóban nagy a csend, s a tágasság. Az alsóbb emeleteken meg az üresség. Akár le is ülhetnék valahová, a padlóra mondjuk - széket nem találok -, s tűnődhetnék, ugyan mi mit hagyunk hátra, mit arról, hogy itt éltünk a földön.
***
Az évfordulónk napján kibuszoztunk a Hármas Határhegyre. Hogy mi is közelebb kerüljünk az éghez. Meg, hogy kipróbáljuk magunkat, mit bírunk még. Mentünk, kapaszkodtunk, meg-megálltunk, nézelődtünk, gombát szedtünk, s kérdeztük, messze még a messze. S mondták lefelé jövők, lehet, hogy csak brahiból, hogy négy kilométer. De már árnyak teste zuhant át az erdőn, úgy döntöttünk hát, irány vissza, az ég legyen csak ott, ahol van, de nélkülünk, mi meg, lent a völgyben betérünk egy vendéglőbe, s eszünk, iszunk kedvünkre. S mert nálam volt a laposüveg, el is felejtettük az eget.
Örültünk, hogy még vagyunk.
Legendából valóság
Találkoztam Debreczeni nagyapámmal. Még pedig a Sárospataki Állami Tanítóképezde értesítőjében. Váratlanul futottunk össze. Nem is tudtam róla, hogy ő ott van. Az értesítőben. Aknay Tibor hívta fel a figyelmemet. Nézd már, mondta, nem a te nagyapád az a Debreczeni Sándor, akinek a neve itt szerepel ebben az 1887-i képezdei évkönyvben? De bizony, hogy ő az - örvendeztem, de nagyon.
Nagyapa 21 évesen. Ekkor veszi át a képesített tanítói oklevelet. Ezzel ő lesz a beregszászi tímár család első értelmiségi férfiúja. Nem daliás férfiúja, de okos férfiúja.
A családi asztalunknál gyakorta volt szóbeszéd tárgya, apánk mesélte, huncutul, hogy ő ugyan nem jeleskedett Patakon, abban az intézményben, amelyben az ő apja, a mi nagyapánk viszont igen.
Hittük is, meg nem is. Lehetett legenda.
És most itt a bizonyíték. Az én barátom leszedte az internetről a dokumentumot. S mi derül ki? Hogy nagyapa jelesen képesítőzött és még külön díjazásban is részesült.
Nagyapa, te jeles férfiú! Mikor végleg elmentél, akár már tudhattad is, hogy Váriban, ahol munkálkodtál egy hosszú életen át, nyomod is alig marad. Fejfán a neved. Ennyi. Ezt is mi vésettük.
Én, míg élek, őrizlek.
S most ez a váratlan ajándék. A dokumentum arról, hogy okos, jó tanuló voltál. És micsoda nagyapa! Máig etalon.
Utóhang. A kőrösi tanítványokról soha többet
Nem oly rég még, pedagógusjelölteket tanító tanár, azt találtam gondolni, hogy megkísérlem begyűjteni az én oktató-nevelő tevékenységem tapasztalatait, s írok régi, már aktívan tevékenykedő tanítványaimnak, hol azért, hogy jöjjünk össze, és mondják el élményeiket, hol azért, hogy írják le sikereiket, kudarcaikat, s azokból majd csak kibukik valami, az utókorra nézvést is hasznos pedagógiai, szakmai tudnivaló.
Szerettem a tanítványaimat, s úgy éreztem, hogy érzelmileg is kapcsolódunk egymáshoz, ezért aztán el is küldtem a szövegeimet.
Jöttek is reagálások, magyarázók és önkritikusak, elismerők és elemzők, de kaptam egyet, olyat - küldője kedves tanítvány, aki utóbb elvégezte a teológiát, maga is papné és többgyerekes anyuka -, amilyet, írta levele elején, biztosan nem várok, amely nem fog nekem jól esni, de ő, az én érdekemben, mivel szeret, mégis csak elküldi, szóval, hogy ne írogassak én efféle leveleket, amivel csak bosszantom az amúgy is elfoglalt s mindenféle gonddal megterhelt kollégákat, amelyek, ha őszinte vagyok magamhoz, bevallhatom, úgyis csak avégett fogalmazódtak, hogy kellemes tanítványi válaszokat kapjak, melyekkel legyezgethetem a hiúságomat, hogy én milyen nagyhatású pedagógus voltam.
A papi magabiztossággal felruházott email nem esett jól. De nem is sértődtem meg. (Bizonyítandó ezt, el is mentem később - kérésére - egy általa szervezett pedagógus társasághoz, hogy bemutassam a Pál-drámámat.)
Elmondom még és utóljára, hogy kérő levéllel a volt tanítványok elé állni soha többé nem fogok. És nem érzékenykedésből kifolyóan, nem, hanem mert érzem, az „utógondozás”, miután abbahagytam a tanítást, már nem az én dolgom. Addig is csak hittem, hogy a dolgom.
És mint tudjuk, egyébként is mindennek rendelt ideje van.
***
Az azért érdekes, hogy minden idők egyik legjobb mestere - Jézus Krisztusra gondolok - igencsak szerette tudni, mit fognak fel nem túl fogékony tanítványai a tanításából, és erről faggatni is merészelte őket, és arra is kíváncsi volt, hogy minek tartják őt, és hogy vajh szeretik-e. Gondolom, a kérdéseire kicsiholt válaszokkal ő sem csak a hiúságát akarta legyezgetni. Inkább magát ellenőrizni.
Na, és Pál apostol! Nemde azért is küldte a leveleit, melyeket az után írt, hogy személyesen már tanította gyülekezete tagjait, nem de azért, hogy megerősítse magát, ugyan eredményesen istápolta-e azokat, akiket egykor híveinek mondhatott. Ő sem volt hiúságtól mentes, de nem hiszem, hogy levélírásának ez lett volna a fő motiváló eleme!
***
Akkor tettem le a székre a fenekemet, amikor a szekciós beszámolók után a pedagógiai értekezlet eredményét összegezték. Amíg ott ültem, megtudtam, hogy arról volt szó; miként is kérdezzenek a pedagógusok, ha az a szándékuk, hogy megnyissák a másik lelkét; merjen kitárulkozni a tanuló vagy bárki.
Azt még nem is mondtam, hogy református nevelők ültek a teremben és lelkész volt az előadó.
Nem volt kétségem afelől, hogy eltérek a szabálytól, már elmúlt az ideje a felszólalásnak, de azért feltettem a kezemet.
Szót kaptam, és az alábbiakat, persze bővebb lére eresztve, el is mondtam.
- A jó kérdezésnek biztosan van forsza, pszichológiája, ami tanulható és tanítható. S az is biztos, ha nevelni akarunk, nemcsak oktatni, ismerni kell a tanítványainkat, hogy segíthessünk. Kérdés, hol óhajtjuk, hogy valljon a ránk bízott. Közösségben vagy négyszemközt?
Ha az előbbire gondolunk, csoportra, segít a drámapedagógia, amikor is mintha helyzetekben, szerepekbe bújva, a pedagógus is partnerként, kijátsszák magukból a problémát. Ilyenkor a tanár is szereplő, és játékhelyzetből kérdez. Ha négyszemközt! Hogy megnyíljon bárki is, éreznie kell, hogy szeretik, hogy bízhat a másikban. És az alkalmat is meg kell találni.
Friss olvasmány-élményem, közvetlenül nem is tartozik ide, de azért elmondom. Chesterton angol író önéletrajzát olvasom, éppen azt a fejezetét, amelyben azt írja le, mért is katolizált ő, a régi anglikán. Ha a lényegét próbálom megfogalmazni: hiányzott neki a gyónás, a lehetőség, hogy elmondhassa vétkeit, s feloldozást nyerjen.
Úgy tapasztalom, hogy a mi papjaink szívesebben foglalkoznak templom-építéssel, mint lélekápolással. Hiányoznak a személyes alkalmak. Nem tartom véletlennek, hogy a mi egyházunkból mennek át legtöbben kisegyházakba, szektákba, vagy vissza a katolikusba. Úgy gondolom, eljött az egyházi reform ideje, a cselekvésé, hogy valóban reformáltak, reformátusok lehessünk, s hogy vezetőink ne az Isten munkatársai, sokkal inkább szolgái akarjanak lenni.
Elnézést, de csak kimondom. Sok lett a kegyes szlogen, s kevesebb a példamutató, alázatos élet.
( Vitára nem volt idő, így nem kaphattam feddő szavakat.)