2014-es októberi napló
Születésnapi gondolatok. Mit szeretnék még
Jószerivel már az éveket is innen számolom. Októbertől. Október 12-től. Születésem napjától.
Nem volt ez mindig így. Csak mióta az öregedés szélére értem, s már számolni lehetett, mennyi van még előttem. Eleinte hessegettem a napot, nehogy már „figyelmeztetve legyek”; barátom, múlnak az évek. Később már piros karikát kapott a naptárban, hogy figyeljek: mi az, amit akkorra el kell érnem; könyvet megjelentetni, ünnepélyesen elbúcsúzni a tanításom helyétől, bemutatni az új estemet. És hogy elvégezzem a zárszámadást, mit cselekedtem és mit nem, és mi van még hátra.
Ez az első esztendő, amikor nem készítettem számadást, és célt sem tűztem magam elé.
Egy s más azért eszembe jutott, le is írom, nehogy elfelejtsem. (Ha már leírom, talán lesz is, ha nem történnék semmi, aki figyelmezet.)
- Korábban írt drámapedagógiai játékaimat - a könyvek elfogytak, új kiadás nem született - Bajzik Gyuri segítségével felteszem az internetre, ingyen jusson hozzá, akinek szüksége van rá.
- Partnert kell találni, aki átnézné a szalagra, cd-re vagy DVD-re rögzített önálló estjeimet, köztük az És ki az a Pál című monodrámámat, hogy ezekből nézhető és élvezhető műsor szülessék. Aztán fel lehet tenni a Youtube-ra. (Nem elfelejtendő, hogy van legalább ezer tanítványom, hátha kíváncsiak.)
- Amit, úgy látszik, nem szűnök meg írni, a Dété naplója, ebből, akár tematikus válogatásban, füzetek jelenhetnek meg, kis példányszámban.
- Efféle füzet lehetne egy interjú-kötet is. Kellene egy ambiciózus riporter, akit érdekel az életművem. Számtalan, különböző időben született, megjelent vagy hangzó interjút tudnék rendelkezésére bocsátani.
- Szeretnék még ügyet csinálni abból, hogy Csutoros Sándor, egykori tanítványom, a korán elhunyt, zseniális szobrászművész megkapja a Magyar Örökség Díjat.
Vári Béla, az alteregóm ismét megjelenik
Tibor, mondtam magamnak, ha a nyolcvanhatodikon le is engedsz, érthető, némileg el is várják, hogy hervadozónak látszódjál, de ne hogy már ennyire; mintha már nem is lennél! Hogy is mondta a feleséged rokona: Aki nem akar lefeküdni, ne vetkőzzön. Ne csak hogy ne vetkőzz, de csinálj valamit másként. Mondjuk, írjál másként, írjál elbeszélő formában is. Ne engedd, hogy ellustuljon az agyad. Állítsd feladatok elé.
Emlékeztetlek! Már rég kitaláltad az alteregódat, olykor meg is jelenítetted, sőt nevet is adtál neki, ő lett Vári Béla. Ám valahogyan mindig megfeledkeztél róla. Mintha úgy vélted volna, hogy jobban illik hozzád, ha te szólsz közvetlenül, személyes hangon, s hogy nem kell néked az áttétel, az egyes szám harmadik.
Kell, nem kell, próbáld meg! Legyen valami nóvum ezen a nyolcvanhatodikon.
Vári Béla és a születésnapi szökellés. Öt hosszú mondat
Vári Béla játékosan szökellt a lépcsőkön lefelé - az olvasó, hogy a valósághoz hűen kísérelje meg elképzelni az említett játékosságot és a szökellést hozzá, közöljük a tényálladékot, azt nevezetesen, hogy Vári Béla, amikor ezt a játékos szökellést végzi, egy nappal múlta túl a születésnapját -, hogy belépjen a szuterén helyiségekből kialakított klubba, más néven polgári kaszinóba, ismét más néven kuckóba, részt veendő azon a társas összejövetelen, amelyiken többek között, többen, barátok őt magát tervezik megköszönteni.
Eláruljuk, hogy volt abban a szökellésben valamelyes operettes csináltság, ezzel szerette volna ugyanis leplezni a szorongását - az úton, míg odaért, ugyancsak kapargatták lelke felületét kétségek, hogy lesznek-e elegen, mivel hogy kevesen jeleztek vissza -, semmiképp nem akarta mutatni, hogy kedélye netán árnyékos lehetne ezen a napon bármitől is. Neki, gondolta, úgy kell bevonulnia, mint olyannak, aki a születésnapján játékos és még szökell is.
Ám, amint belépett a terem ajtaján, ahol a székeket már körbe rakva találta, a kedves háziasszony, a belső építész cselekedte ezt, s noha az események megkezdéséig még jócskán volt idő, már többen ültek a teremben, sőt nemcsak ültek, de poharaztak is - Vári Béla egyik barátja, ki maga is ünnepelt ez esten, kínálta a társaságot frissen főzött barackpálinkával -, Vári kinyílt, mosolygott, szorongatta a barátok kezét, ölelkeztek, jöttek a frissen érkezők, azokét is, Vári is előszedte a pálinkáját, jóféle szilvát, koccintgattak, köszöntötték a születésnaposokat, lazaság és szeretet kóválygott a levegőben, úgy tűnt, mindenki örül mindenkinek.
Hogy Vári spicces lett volna, nem mondható, de hogy ennyien összejöttek, több mint harminc barát, meg, hogy ezzel is ivott egy kicsit, azzal is, Vári kezdett elszállni a padlatról, a napi gondok fölé repült, éneklést kezdeményezett, hangosabban beszélt, mint szokott, szépeket mondott az asszonyoknak, s akkor ránézett Váriné Pósa Etelka, és még közölt is valamit feddően, Vári nem jegyezte meg, hogy mit, de olyasmit mindenesetre, ami lehűtötte a repkedését.
Vári leült, megcsendesedett, hogy megbántódott volna, nem mutatta, hallgatta, mit mesélnek mások a születésről, nem jegyzetelt, hogy le is tudná írni, még az is kiment a fejéből, ami pedig felderítette, hogy Váriné Pósa Etelka mi mindennel kedveskedett neki az előtte való nap során, meg az is, hogy a szűkebb család sem feledkezett meg róla, s hogy csaknem százan köszöntötték emailen, facebookon, a lényeg, hirtelen rossz kedve lett, eszébe jutott, hogy nyolcvanhat éves, hogy számolható közelségbe érkezett a halál, s neki még vannak rendezetlen ügyei és, és, és…
Azért a végén még ettek is és boroztak is, és jókat beszélgettek.
Régóta foglalkoztat, mint lehet egy közösségben megőrizni a barátságot, politikai másként látás esetén
Csakhogy terjedjen valamiféle hanghullám a levegőben, Vári Béla bekapcsolta a rádiót, ha zene szól, segít az elmélyülésben, a beszédhang is, ha értelme nem jut el a tudatáig, nem zavarja, ám rögtön nyúl a kapcsolóhoz, némuljon el a hangdoboz, mihelyt megosztanák figyelmét ilyen-olyan szöveggel. Az imént is, készült kikapcsolni a rádiót, ám amíg a döntés cselekvéssé érlelődött, már terjedt a rádióhullám, s egy sajnálkozó hang közölte: milyen kár, hogy a politikai ellenfelek nem beszélnek egymással, legfeljebb üzengetnek egymásnak.
Vári Béla rögvest fel is tette a kérdést, vajh, mit is gondol ő erről. És eszébe jutottak a barátai, egykori tanítványai, akikkel régebben, a rendszerváltás előtt, nem volt kétséges, egyféle hangszert fújtak, ha bandában voltak, ám később, bandán kívül, már másként zenéltek, más-más közlendővel. Meg is lepődtek eleinte, de csak tudomásul vették; így alakult, ezt kell szeretni. Más a baráti kör és más a politika, meg az azokhoz való tartozás.
Vári Béla, aki meghatározó személyiség volt ebben a csapatban, elérte, hogy együtt maradtak. Tényleg, hogy sikeredett? A kérdést sohse tette fel eddig, ugyanis minden olyan magától értetődőnek tetszett, olyan természetesen alakult.
Hát igen - foglalta most össze tapasztalatait Vári Béla -, az történt, hogyha együtt voltunk, politikáról nem beszéltünk. És világnézeti kérdésekről sem. Illetve, ilyenekről esett szó, de erről sem vitáztunk. A világnézet magánügy, ezt akár fel is írhattuk volna az ajtóra. (Hogy kisebb csoportban, azok közt, akik félszóból is értették egymást, az más.) Egyesek ugyan, ez azért ismert lett, egyesek a csoportból facebookon tették közhírré, miként is látják a politikai világot, de ha együtt voltunk, igen, úgy tettünk, mint kik nem olvastak semmit, nem is tudnak semmiről Akkor is úgy tettünk, amikor én magam írtam ilyesmikről nyilvánosan.
A lényeg talán az - folytatta magával a diskurzust Vári Béla -, hogy akként viselkedtünk, mint a barátok szoktak. Mivel hogy azok is voltunk, maradtunk. A barátság ugye érzelmi kapcsolódásra épül, ami azt jelenti, hogy tiszteljük és szeretjük egymást.. Ha azonban barátként politikai ellenfeleknek is tartanánk magunkat, és fűződne valamiféle érdek ahhoz, hogy vitatkozzunk, egyikünk győzködje a másikat, tartok tőle, hogy szó szót követne, egyre szenvedélyesebben, s mire a székről felállnánk, már utálnánk is egymást. Volt barátság, nincs barátság.
Szerencsére - mondta hangosan Vári Béla, változatlanul magának, de tudnunk kell, hogy ez szokása neki, a hangos beszéd az úgynevezett felfokozott lelkiállapotban, s most abban volt éppen -, mi csak barátok vagyunk. S akik erről másként vélekedtek, s ellenfelet láttak a csoporton belüli másként gondolkodóban - voltak ilyenek és magában már sorolta is a neveket sajnálkozva -, azok ki is iktatták magukat a társaságunkból.
A születésnapom körül azon tűnődgetek, hogy s mint volt: nálam a közösségnek volt primátusa, s nem az egyéninek. S miként van most
Vári Béla ült a kerti székén, összecsukható, vászonhuzatú sportszékén, mely még a szüleiről maradt rá, lábát rárakta egy sámlira, s innen nézte a kertet, nem ezt vagy azt a virágot, bokrot, suhanc gyümölcsfát, nem az óriás jegenyét, a kertet egészében fogta be a tekintete. Ha akkor megkérdezik, mit is lát valójában, talán azt feleli, hogy a lombok zöldjét, a különböző árnyalatok összességét, színt, ami nem is valóságos, nem is a kert színe, csak az övé
Érdekes, a különböző, egyedi színekből lett az általános zöld, majd mire ez az általános zöld eljutott hozzá, vált benne sajátosan egyedivé.
Ült Vári a gondolkodó székében, az utcán elmenő akár vélhette; lustálkodik az öreg. Pedig nem, az agya ugyancsak mozgott
Arra gondolt, hogy valaki egy társaságban azt mondta: Jól kiszúrt az öregasszony az övéivel, képes volt élni kilencvenkét évig.
- Ha a lépés úgy jön ki - Vári beleborzongott -, s élek kilencvenkettőig, akkor is csak hat évem van hátra. Csak, mondom én. A kívülálló meg; még hat éve is lehet, már ahogy kinéz!
Csak és még. Nézőpont kérdése. És kinek mi a fontos.
Vári ugrott egyet gondolatban, s Kirkegard jutott eszébe, ez a 19. századi svéd filozófus - esténként őt olvasgatja -, valószínűen azért, mivel aktuálisnak érzi, tisztázni szeretné, miként is áll ő most az egyessel meg az általánossal.
Ezek a fogalmak Kirkegard kedvelt fogalmai. Az egyes, az egyéni a fontos, bizonyítja, s nem a közös, az általános. Ezzel a filozófiával megszüli az egzisztencializmust. S szembe megy a dialektikus materializmussal. Vagy az vele.
- Béla, a finishez értél – mondja Vári – ideje, hogy rendet rakjál magadban. Történetesen, miként is gondolkodtál életed során az általánosról meg az egyesről. Igen, hogy miként!
Életed nagyobbik felében azt vallottad, hogy az egyest, azaz a személyeset alá kell rendelni az általánosnak, a közösségnek, amely együtt alkot, vagy él. Ezt képviselted nevelőként, színpadvezetőként, osztályvezetőként és családapaként is. A zsigereidbe mélyen beitatódott ez az életfilozófia, bár a hetvenes években egy pedagógiai módszer megismerésével és gyakorlásával párhuzamosan már egyre fontosabbá vált számodra az egyes, a szubjektum, de még mindig a közösségen belül, s most, hogy ezen töprenkedsz, azt kell mondanunk, a két felfogás jelenleg is szimbiózisban él benned.
A közösségekből lassan kikopsz, de nem kopik ki a gondolkodásodból az egykori életvezetési minta: mi a közösség érdeke. És te ekként is élsz, lett légyen szó a családról, az általad létrehozott kuckós társaságról, vagy a színpadról.
Ma már, hogy a halál itt settenkedik körülötted, s tudod, hogy az elmúlással neked, egyénileg kell megküzdened, egyre fontosabb az egy. Azaz te magad. És az egyre közelebb jövő Isten. A kapcsolat a Fennlevővel is személyes, miként a hit is személyes. Most már másokban is ezt látod, a személyeset, függetlenül az általánostól, a közösségtől.
Kirkegard hitt Istenben, akit nem tudott nem beépíteni a filozófiájába, amit ugye, mint írtam, egzisztencializmusnak nevezünk.
Idáig jutott Vári Béla azon az őszi délutánon, mikor a Tisza parti kertjében ült, a vászonhuzatú nyugszéken, és bámulta a kertjét. A kertet, melyet végül is egyéni módon látott egyszínűnek.
Annyit akartam mondani, hogy az öreg élet is szép, akkor is, ha szinte nem történik benne semmi.
Indulj el egy úton, dúdolja a népdalt Vári Béla, amikor is megy lefelé a lépcsőn, le a negyedik emeleti lakásukból, gyalog megy, hogy tréningbe hozza a lábait, megy, hogy valamiféle eledelt, nem sokat, s nem fajsúlyosat, valami francia salátafélét vásároljon, mivel az asszony nincs otthon, és ennivaló se nagyon. Megy de csak másfél órányi ideje van , mivel vendége jön meghatározott időre. Lépdel lefelé, óvatosan, mivel a lábizületei nem mindig alkalmazkodnak a lépcső követelményeihez. A második emeleti fordulóban megállítja egy vastag betűs plakát. No-fene, ki tesz plakátot és miért a lépcsőház közepére? Rakja is fel a szemüveget, amely a nyakában lóg, hogy olvasson. No-fene, mondja másodszor is, mivel az van odaírva, hogy Béla vagyok a betörő, aki már sikeresen teljesített a második emeleten, s örül, hogy a lakók nem zárják be az ajtókat, s ezzel elősegítik az ő újabb betörését. Vári vigyorog, mert sejdíti, ki a plakátíró, ki az, aki éppen Béla névre kereszteli a betörőt. Pszichiátriai eset az illető, ezzel el is intézi az ügyet.
Lépdel tovább, s lépne ki a ház ajtaján, de szembe találkozik a művésszel, aki hosszú pórázon három kutyát terel maga előtt, most hogy már nyugdíjas, egyébként jeles alkotó, a családtól ezt kapta feladatul, ő a kutyapásztor. Köszönnek egymásnak, a művész mond egy viccet, ha jó hangulata van, mindig mond egy odaillőt, s Vári máris megy tovább.
Egyenes derékkal megy, úgy érzi, most éppen nem fáj semmije, csak egy Mercédeszt kell még kikerülnie, amelyik épp a fotocellás garázsba készül, s máris a sarki patika előtt áll, s ha már megállt, szót vált a kedves patikáriussal, aki az ajtóban napozik kissé, s akiről korábban kiderült, hogy abba a vidéki gimnáziumba járt, amelyikben Vári egykor tanított. Nos ha már itt van, gondolja, vesz valami krémet a nehezen múló körömgombára, de a patikárius lebeszéli, mondván, egyik sem használ, kenegesse tovább kénes kenőccsel, amit - tudja a mester -, a felesége kever Várinak.
Bélánk most már a lépteit a Bem rakpart felé irányítja, abban reménykedik ugyanis, hogy a számtalan café meg pub valamelyikében talál valami kedvére valót, de ahhoz, hogy erről meggyőződhessen, át kell jutnia a Fő utca baloldalára, megy hát a zebrához, de a járdán egy hátizsákos kerékpáros száguld, majdhogynem elüti, súrolja is Vári oldalát, és nem is áll meg. Vári - a hirtelen fortyanókhoz tartozik - utána kiabál, hogy a kurva …, majd kezét feltartva, harmonikus, a delfin mozgására emlékeztető kézmozdulattal jelzi, hogy átkelni készül az utca túloldalára, szíveskedjék tehát az úr- vagy úrnő-vezető megállásra inteni az autóját, s mivel értik egymást, Vári át is ér. Majd a járdaszegélyről egy barátságos és szintén harmonikus intéssel megköszöni az autóban ülőnek, hogy kultúremberek módjára közlekednek, nem úgy, mint a biciklis, s ezek után nincs más dolga Bélánknak, mint, hogy figyelje a vendéglátóhelységek kiírásait, hol, mi kapható és mennyiért. Vári konstatálja, hogy salátafélék eme exkluzív helyeken nem találhatók, vagy ha igen, az utcán azt nem publikálják, egyébként is majdnem minden angolul íródik, s a mi Bélánk meg nem tud angolul, lépdel hát tovább.
Érdekes módon a járkálás nem hogy növelné, inkább csökkenti az éhségérzetét, ezért úgy dönt, hogy útját megszakítva, leül a templom előtti székek egyikére, hogy onnan bámulja, egy kis időre legalább, a Dunát. Ezt nagyon szereti, a bámulást, meg aztán nézni a hajókat, mennek le és fel, szereti, mint a gyerekek – egyébként is tartalékolt vénkorára némi infantilizmust -, s amint bámul elmerülten, közben persze mondatokat formáz megírandó szövegéhez, megszólítja valaki. Összerezzen, mint szokott váratlan ingerekre. Hát egy egyházi berkekben otthonos ismerős, aki bátorkodik Béla bátyja figyelmét felhívni a következő templomi koncertre, mint olyan valakiére, aki, mint tudható, fogékony az igényes művészet befogadására. Vári mosolyog, majd kezelnek, s elválnak
Már a Angelika presszó előtt halad Vári, ide kiülhetne, itt biztosan találna fogára valót, de mire kihozzák, mire fizethet…, nem kockáztat, neki időre otthon kell lennie. Sétál tovább, bemegy a palacsintázóba, de ott sorban állnak, diákgyerekek vagy tízen, kifordul, s befordul a mellette lévő csarnokba, remélve, hátha nincsenek sokan, s akkor ott megveszi a tabáni salátát, s otthon majd bekanalazza. De sokan vannak, még a belépéshez nélkülözhetetlen piros kosárra is várni kell, nincs hát mit tenni, dolgavégezetlen indul hazafelé.
A volt munkahely előtti épület környékén egy pillanatra még megáll, egy hajdani miniszteriális kolléga szólítja meg, vidámkodnak valamelyest, a vénemberek nyarát emlegetik, a kolléga fiatalnak nevezi Várit, talán, mert frissen lépkedett, megveregetik egymás vállát, s máris méterekre távolodnak. Vári még belép egy éjjel-nappali ABC-be, de ott sem jár szerencsével, nem tartanak salátafélét, hát akkor, mondja magának Vári, majd szétnézek otthon, s mielőtt jönne a vendég, harapok valamit.
És így tett. Pick szalámi szeleteket rakott pászka-darabokra, mellé diót és almát. Ebédelt.
A konyhában, ahová még besütött a nap, leült egy sámlira. Időnként bekapott egy-egy falatot. És bámult, csak úgy, előre. Elindult egy úton, nem jutott sehova. És mégis. Jól érezte magát. Vári elégedett volt. A világgal. És magával is.
Botosékról, erről az elbűvölő házaspárról akartam írni. Mivel, hogy jó velük lenni. Végül több is lett, meg kevesebb is
Botos Kata és Jóska vagy Botos Jóska és Kata meghívtak minket, kuckósokat a csongrádi szüretre. Ott van nekik tanyájuk, meg szőlejük, Csongrádon.
Tulajdonképpen azt akartam megírni, hogy mért is éreztük jól magunkat oly igen nagyon. Ezt akartam színesben.
Helyette röviden:
Először is azért, mivel mi tizennégyen, akik oda leautóztunk, mind szerettük egymást. Ez úgy érződött.
Másodszor azért, mert Botosék is szerettek minket. Ez is úgy érződött.
Harmadszor azért, mivel Botosék, ott voltak a gyerekeik, unokáik, barátaik, a barátaik barátai, mind szerették egymást. Ez is úgy érződött.
Negyedszer azért, mivel ez a teremtett világ és a nekünk kedves familiáris világ is szeretett minket: sütött a nap, fénylett a természet, fenségesek voltak az ízek, kedvünkre valóak az illatok, lehetett jókat beszélgetni, egymással szót érteni, magunkat szabadnak érezni. Ez is úgy érződött.
Vári Béla egy baráti társaság karéjában. Tanyán, Csongrádon, szüret előtti estén. Egy ismert és bízvást mondhatjuk, kitűnő közgazdász házaspár vendégszeretetének, ezt is bízvást mondhatjuk, melegében. Miként Platon Lakomáján annak idején, Krisztus előtt négyszáz környékén, ők is összekötötték a gasztronómiai élvezetet a szellemivel. Ne essünk tévedésbe, itt nem lett kimondva, hogy szónoklatot, értekezést, filozófiai előadást kötelező tartani Erosz istenről, azaz a szerelemről, de az kéretett, s ebben Vári Béla maga volt a szuggerátor - bátorkodtam új szót használni -, hogy mielőtt a kondér köré állnánk, ülnénk, hogy a házigazda pörköltjét, krumplival vagy tarhonyával elfogyasszuk, ki-ki élménytárából emeljen ki valamit, neki kedveset, és meséljen a maga szüreti, tágan értelmezve a szüretet, betakarítási történeteiből.
Mielőtt arról szólnék, mit is mondott Vári Béla, megemlítem, hogy ugyancsak kerek történetek hangosodtak a hűvös fészerbe, ahol valóban tanyáztak, hogy kik, nem is említettem eddig, hát az öreg Vári barátai, de ezt rögtön kijelentem, az elhangzottakat híven megjeleníteni, ehhez nincs, s bármennyire is próbálnám megerőszakolni magamat, nem is volna elegendő tehetségem, így tehát csak mazsolákat hullajtok.
A házigazdától megtudhatták az egybegyűltek, mintegy húszan, hogy a szőlő, amelyen másnap szüretelni fognak, az egyik ős szerzeménye, aki perzekutor volt a betyárvilágban, s mivel az iskolában együtt járt Bogár Imrével, a nevezetes betyárral, akit utóbb felakasztottak, meg kellett, hogy váljon csendőri hivatásától, de kapott valamiféle végkielégítést, s abból telepítette a szőlőt.
Hallhatták az egybegyűltek, hogy a jeles külkeres, mint szerzett feleséget a szüret apropóján. A nyugdíjas műfordító elmesélte, mint zajlott az élet az ő gyermekkorában, szüret idején Szilágysámsonban. Egy ugyancsak nyugdíjas, történetesen tanárnő pedig azt mesélte, milyen megalázó volt a hatvanas években a kötelező szüret az állami gazdaságban, ahová ki lettek vezényelve, ő is, negyvenöt gimnazista fiúval. Féken tartani negyvenöt csikót, nem volt szüreti mulatság.
Vári Béla egyenesen két történettel rukkolt elő. Majdhogynem meghatódott mind a kettőtől. Nem sírta el magát, mint szokták ebben a korban némely öregek, de beszéde nem volt mentes a nosztalgikus remegéstől, akkor főként, amikor azt emlegette, hogy a hajdani világgal, mint pusztult el a szőlő is, meg mindenki, aki kedves volt neki egykoron.
Hát igen, a szüretek a muzsalyi hegyen, a háború előtt meg alatt is, 1944-ig. A szülők, a testvérek, nagyapja s mindenki a rokonságból, nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek, a szalonnasütések, a cigánybanda, meg ahogy ő énekelt a jelenlévők mulattatására és minden fénylett, a hegyoldal is, meg ők is! Aztán a Szovjetúnióé lett minden. A férfiakat elvitték, a szőlőt elvették. Kaolinbánya lett a helyén.
Hát igen, ez is, a szüretek az anarcsi homokon! Az ő tanító apukája, aki nem tudott meglenni szőlő és bor nélkül, vásárolt a feleség hozományából egy félholdnyi szőlős területet, s ők metszettek és kapáltak és az apa kénezte a hordót és kezelte a bort, és, és, és… És az ötvenes években örült, hogy el tudta adni, hogy megszabadulhatott a szőlőjétől, akkora volt a beszolgáltatás.
Vári Béla aztán, váratlanul, lezáratlanul, befejezte a rekviemet.
És sok mindenről szóltak még, és irodalmi szövegek is elhangzottak, és kabátokba, plédekbe burkolóztak, mivel hideg volt az este.
Majd nem beszéltek, ettek. És végig jól érezték magukat.
Csak jelezni akartam, hogy lehet még rám számítani
Vári Béla, bárhogy is szépítenénk, aggastyán korban leledzik immár, de, ahogy a nóta mondja, képletesen szólva természetesen, még megnézi a lányok bokáit. Minthogy a lányok ma már többet mutatnak magukból, megnézi őket térd alatt és térd felett, ahogy az ívelt comb halad a tompor, illetve a szeméremdomb irányába. Most, hogy már következmények nélkül bámulhat, kezdi értékelni egy hajdani író, Gádor Béla hasonlatát, aki fordított palacknak látta a szeretett lánykának, novellája hősnőjének lába szárát.
- Te - mondta egyszer Vári Béla a feleségének -, jól látom, hogy kicsi dédunokánk, a négy éves Panka amolyan csinoska? Nagyon tudja magát pörgetni a szoknyácskájában. S mintha jó alakja is volna!
- Jól látod Bélám.
- Remélem, illetve remélni szeretném, hogy karcsú lesz a dereka is, mint neked. És szemrevaló lesz, aki után érdemes megfordulni.
A feleség elmosolyodott, ismerte az emberét, végül is, több mint hatvan éve élnek együtt, tudta, hogyne tudta volna, hogy az ő Bélája ilyen megfordulós. És sármos is, mint az apukája, az ő apósa, akinek szintén volt mindig valamiféle odaillő gesztusa, ha hölgyekkel került egy társaságba. Az idősebb Várit a menyei is szerették. Ezért is.
A mi Bélánk, ne tagadjuk, karizmatikus személyiség volt, a főiskoláján népszerű, s nemcsak a tárgya miatt, hanem ahogy a tárgyát előadta, mindig azonosulva a mondandójával és mindig figyelve a tanítványaira. Megérezte, mikor fáradnak, mikor kell őket személyesen is megszólítani, alkalmasint játékba invitálni. A személyességet honorálták aztán a ragaszkodásukkal. A lányok főként. Szívesen jártak az óráira. S ő ismerte szinte mindegyik tanítványát, külön, külön. Név szerint nem, mivel a névmemóriája csapnivaló volt, de a küllemük, személyiségjegyeik alapján, igen. S mivel a foglalkozásain mindig ideális volt a létszám - Krisztus körül sem forgolódtak, rendszeresen legalább is, többen -, meg tudta jegyezni, olykor fogalmazni is, hétről hétre, kin miféle változást észlel.
- Mi bajod van, szétszórtnak látszol?
- A blúzodhoz illik a sál.
- Új frizurád van.
- Megvan még a fiúd? Ne engedd, hogy lekopjon.
Vári Béla, az öreg, mint egy nagyapa, mindenkit tegezett, a lányokat is természetesen, s ahogy bejöttek az órára, vagy kimentek az óráról, s ő megnézte őket, tetszett ez nekik, lett ennek valamiféle familiáris jellege.. A színpadon ugyan, mert hogy rendezte is őket, ha oratóriumot adtak elő, mindenkit egyen-öltözetbe bujtatott, de ha szerepjátékos színjátékot mutattak be, igencsak bekalkulálta a küllemet.
Az is igaz, hogy voltak, akikre jobban figyelt. Azokra, akik nyitottabbak voltak, nemüktől függetlenül, akik fontosnak tartották, hogy kinyissák magukat az önismereti játékok során.
Vári Béla jó néhány tanítványával, immár kollégával - szerette tudni, mint boldogulnak a pályán - máig tart fenn kapcsolatot. Email-en leveleznek, vagy facebook-on küldenek hírt egymásnak. S az üzenetváltás némelyikéből - a fogalmazásból és a stílusból - máig kiérezni a hajdani órák személyességének sajátos hangulatát.