2014-es májusi napló
Üzenetek a facebookon
Ki-kinyitom a Facebookot, olykor rakok is fel rá szöveget, képet, aztán megnézem, hány embernek tetszik, s elégedetten mosolygok, ha például a dédunokáimról készült csendéletek megnyerik a facebookos böngészők tetszését. De legtöbbször csak azért ugrok oda, hogy tájékozódjam: merre is tart a világunk. Ugyanis a politikai csatározások hulladékából is lehet következtetni egyre-másra.
S aztán mennyi a magányos lélek - felrakják arcképeiket -, aki itt és így akar némi odafigyelést kicsikarni a maga számára. Értelmes mondatra persze nemigen számíthat a kitárulkozó, ilyet talán már nem is vár a magányos, de egy tetszikelő leütésre esetleg igen.
Találkozom aztán régi barátok, szakmai társak nyilatkozataival is, szellemesnek szánt aranymondásaikkal, politikai utalásaikkal, s bizony, hogy azt mondom, milyen jó, hogy már semmi közünk egymáshoz. Pedig régen egy táborban nyergeltünk, nyargaltunk.
Bújócska
Egy fiatal színész, Szanitter Dávid mondta egy esten, ahol vendégünk volt:
- A főiskolán is megkérdezték, mért akarok színész lenn? Azt feleltem, s most is azt mondom, hogy itt lehet a legjobban rejtekezni. Szerepekbe bújhatok.
*
Szembe jött vélem egy fiatal hölgy. Az ágyékára tapadt a szemem. Szoknyája elől oly kurta, de csak a combtőnél, hogy éppen hogy takarta a szeméremdombját. Ám onnan, a hátsó fele irányába, ugyanabból az anyagból újabb szoknyaforma nyílt, slafrokszerűen és álcázott szemérmességgel. Ravaszul szexis volt. Aztán kíváncsi lettem. Kúszott a tekintetem felfelé, elértem az arcát, s azt mondtam, ez a lány bújócskázik.
Merevre festett lárva arca semmit el nem árult, semmit a szoknya alatti világából. A lent és a fent kioltotta egymást.
Nemcsak a világot, de a tudományt sem értem
Azt olvastam, hogy több csillag kering, rohan, robban, száguld, vagy nem is tudom, mit csinál a világmindenségben, mint amennyi homokszem található a tengerek partjain. Hiszem is, meg nem is. A tudomány több úgynevezett felismerésének jó egynehányadikával is így vagyok. Az agyammal fel nem foghatom. Mint a transzcendenciát.
Végül is, hiszem, ha akarom.
Így könnyebb
E-mailon keresett egy hölgy. Ki ő, milyen, nem tudom. Riportot kívánna velem készíteni egy hajdan általam is művelt szakterületről. Válaszoltam neki, s annak rendje-módja szerint közöltem véle, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, de csak azután, ha már elolvasta azokat a dolgozatokat, melyeket a témával kapcsolatosan rég megírtam. S megjelöltem a forrásokat, mit, hol találhat meg.
Eltelt két hét, újra jött a Word-levél. Nem találja az általam említett könyveket. Keresse, ajánlottam neki, az ismert szakkönyvtárban illetve könyvesboltban, de felmehetne az Országos Széchenyi Könyvtárba is.
Mennyivel egyszerűbb kérdéseket feltenni, a választ magnóra rögzíteni, mint olvasni. Ekként jutni információk birtokába.
Egy szakdolgozatot író tanítvány is megkeresett: mesélném el neki, milyen módszert alkalmazzon a vallásóráin. Felhívtam figyelmét a főiskolája könyvtárában is megtalálható szakkönyveimre, közölvén egyúttal, hogy azután kérdezzen, ha kíváncsisága túlterjed az általam már leírtakon.
Azóta nem jelentkezett.
A középszer zsenije
Új, önálló estet készítettem. Az öregedéssel kapcsolatos tapasztalataimról, Hazafelé címmel. A régi kuckóban tartottam a főpróbáját, mielőtt Debrecenbe utaztam volna az ősbemutatóra. (A régi tanítványok, kollégák, barátok megtöltötték a kis teremnyi szobát. Meg a téma is vonzhatott. Közben, míg eltelt az a negyven, ötven év, ők is megöregedtek.)
A történet, amit elmesélek, a főpróbához kapcsolódik. Már túl voltam az előadáson, már a beszélgetésen is, már eszegettünk és iszogattunk, már cseverésztünk, ahogy szokás, amikor is azt mondja nekem az egyik orvos tanítványom - gyógyszert is szokott nekem felírni -, hogy Tibor bátyám, tőlem tudjad, te zseni vagy. Nyolcvanhat évesen így alkotni!
Elmosolyodtam. Ha kevéskét iszom, mindig mosolygok. Logikus, hogy most is.
Mire én:
- Persze! A középszerűség zsenije. Ha zseninek nevezhető az, aki a maga közepes képességét maximálisan kihasználja. Mindig is tudtam, meddig futhatok. De addig, a magam határáig, mindig is futottam.
S továbbra is mosolyogtam.
Bátran beszélt az odaáti református püspök
Egy napig voltam Kárpátalján. Barát vitt baráthoz. Kocsival. Eredendően sírhoz mentem. Váriba, a nagyapáméhoz.
Az utak, mint egy éve. A határon a kapuőrök, gépfegyverrel. Megtudtam, hogy történelmi helyzet van, s jó volna, ha a magyar hatalom kihasználná a lehetőséget. Autonómia, persze, hogy kellene, de mögöttes támogatás nélkül, ők kétszázezren! És a telefonokat le is szokták hallgatni. És érkeznek a behívók. És nemcsak fortélyos félelem igazgat.
Belecsöppentünk egy ünnepségbe. Váriban a templom mögötti téren, húsz méterre a kántor-lakástól, ahol születtem, s ahol Esze Tamás bontotta ki a fejedelem zászlaját, nos, éppen ott emlékeztek a Rákóczi-szabadságharc kitörésének évfordulójára, s mi kánikulában, fejfedő nélkül álltunk és hallgattunk és tapsoltunk, s az ünnepség alatt egy alkalommal még mámoros is lettem. A református püspök, Zám-Fábián László rövid beszéde alatt gyúltam ki. Ez a püspök úgy beszélt, mint azok a régiek, akik mertek kiállni a nemzet ügye mellett. Azt mondta, hogy a magyar községek előjárói, bírva az egyház támogatását, ne engedjék bevonulni a magyar férfiakat. Idegen érdekekért. Emlékezzenek, mint folyt a magyar vér a délszláv testvérháborúban nem is olyan rég.
Levelet váltottam Orbán Viktorral
Levelet kaptam Orbán Viktortól, s kér, hogy szavazzak a FIDESZ brüsszeli magyar képviselőire. Megragadtam az alkalmat, úgysem leveleztem még jeles méltóságokkal, gondoltam, leírom friss kárpátaljai élményemet, s az alábbi választ küldtem neki.
Kedves Miniszterelnök Úr!
Levelét köszönöm, egyszersmind szeretném jelezni, hogy a kárpátaljai
autonómia ügyében is egyetértek Önnel. Váriból és Beregszászból most
jöttem vissza - nagyapám sírjához mentem el -, s egy olyan családnál
voltam, ahol a 45 éves apuka akkor kapta meg a behívóját. Kétségbe
vannak esve, s várják a magyar kormány segítségét.
Én is várom.
Bízva Önben, önökben, üdvözli szeretettel:
Debreczeni Tibor
Feladja az ember, ha…
Kíváncsi vagyok, kapok-e érdemi választ. Meg lennék lepve, ha kapnék. Menő politikus is van a családunkban, ő sem igen szokott válaszolni. Meg mintha ki is ment volna a divatból az adok-kapok kommunikációs játék.
Erre jött rá Zsolt bácsi is (Vinczeffy Zsolt). Online küldte egy időben a kitűnő, közéleti témájú írásait az említett aláírással. Majd abbahagyta. Mivel nem jöttek az írásai, megkérdeztem; nincs tán valami baja? Kiderült, hogy van, de az is kiderült, hogy én voltam az egyetlen, akinek hiányoztak a levelei.
- Mostanra elillant a kedvem is – mondta.
- Szipkázd vissza – feleltem. Ne akarj levetkőzni, ha nem szándékozol még lefeküdni.
- Most, amikor a pipázást is abbahagytam!
Kísért a kommunista múlt
Egy kitűnő férfinak - időnként munkaviszonyban is vagyunk vele -, falun, ahol munka alig, sikerült elhelyezkednie a helybéli iskolában. Fűt, szerel, fűnyírózik, mikor mi a teendő. És örül: nem kell a közeli városok egyikébe utaznia, rögtön, munka után hazamehet, ahol várja az asszony és két gyerek. Nos ezt a kitűnő férfiút, akiért tűzbe tenném a kezem, egy buzgó, helybéli, kormánypárti szerelő feljelentette, közölvén, hogy az illető „jobbikos”, és rosszul teszi az iskola igazgatója, hogy őt alkalmazza. Mivel hogy a nézeteivel fertőzheti a tanulókat. Szerelés s fűnyírózás közben.
Az intézmény-vezetőnek szerencsére, helyén volt az esze. Letette a telefonkagylót.
A feleségemet jelentették fel annak idején, a kommunista diktatúra idején s követelték, hogy rúgják ki az egyetemről, mivel kulákszármazású.
Éket vert a hatalom
Az imént olvastam egy dolgozatot az Együtt című Beregszászban megjelenő irodalmi folyóiratban, Zsidók és magyarok viszonya Kárpátalján az 1920-40-es években címmel. A szerző Vákív Marietta arról ír, hogy a 19. század első felében a Galicia felől bejövő zsidók, mint teremtettek maguknak jövedelmező otthont, mint tették magukat hasznossá, s mint azonosultak a magyarok problémáival, s vallották magukat magyar zsidóknak.
Trianon után azonban, amikor Kárpátalja Csehszlovákiához került, az ottani zsidóság a több évtizedes békés együttélés után már nem vállalt szolidaritást a kisebbségbe került magyarokkal. A zsidók a cseh államban külön nemzetiség lettek, ezzel a csehszlovák köztársaságnak sikerült éket vernie a külön jogokat kapott zsidók és a beszorított magyar kisebbség közé. A zsidók a cseh államtól „lehetőséget kaptak héber nyelviskolák, kulturális társaságok és politikai pártok alapítására. Ezzel szemben a magyarok jelentős korlátozásokat szenvedtek nyelvi és kulturális téren is.” A magyarok az addig magukat magyar zsidóknak vallókat hitszegéssel vádolták. A cikkből megtudjuk, hogy a zsinagógákban azért imádkoztak, hogy megmaradjon az egységes cseh állam, a magyarok meg, hogy visszakerüljön a terület Magyarországhoz,
A hatalom saját érdekeinek megfelelően mindig is manipulál. Itt is ezt tette.
A közvetlen célját rögtön el is érte. Leválasztotta a zsidókat a magyarokról. De hogy bekalkulálta-e, hogy ezzel előidézi az antiszemitizmust, nem tudjuk. De előidézte. És 1938 után, miután Kárpátalja visszakerült Magyarországhoz, ez felerősödött. És a szerző ezen nem is csodálkozik.
Spitzig Itzig, a magyar zsidó a hajdani Borsszem Jankóban
Időközönként leveszem a könyvespolcomról a Magyar Hírmondó sorozat valamelyik kötetét, történetesen most ezt: Mokány Berci és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek… Alcíme: A magyar társadalom figurái az élclapokban 1860 és 1918 között. Az 1988-ban megjelenő kötetben megtaláljuk a kor társadalmi rétegeinek jellegzetes figuráit. Karikírozva az arisztokratát, a dzsentrit, a dzsentripolitikust, a nagypolgárt, a kispolgárt, a nyárspolgárt, a katonát, a rendőrt, a parasztot, a tisztviselőt, a tanítót, az emancipált nőt, az úriasszonyt, a zsidó kikereskedőt, a nemzetiséget, a művészvilág figuráit, azaz Monoklest, Mokány Bercit, Tallérossy Zebulont, Gerleházy Arabellát, Nyúzó Boldizsárt, Tani Tónit, Lengenádfalvay Kotlik Zirzabellát, Titán Laczit, Sanyaró Vendelt, Göre Gábort, Haluska Benedeket és Spitzig Itziget.
A szerkesztő a korabeli vicclapokból válogatott. Nem mindegyik írás remeklés, de többnek az olvasásakor mosolyogtam, s mondtam magamnak, hogy jellemző vagy érdekes, s hogy most is előadható volna, meg, hogy volt kitől tanulniuk Karinthyéknak. Ágay Adolf lapjából, a Borsszem Jankóból beválogatott Spitzig Itzig a Király utcából azt írja a sógorlébennek
„Ameddig a Bogár Miskót, meg a Czifra Donit, meg a Nyalka Jóskát és a tübbi nemzetes betyárfiókot elfogdosta a gráf Ráday, addig a Pester Lloyd ditscherte a királi komiszáriust. De amikor befogták az Ájciglébent meg a Dóvidlébent, akikre van gyónosítás: pih! Gevalt! Gott über die Weltgeschichte – vót mindjárt lamentation Izraelbe.
Kelett volna standabé nekik extra kérni edj szigoró vizsgálást a zsidó betschölet érdekibe. Ha az Ájzigl meg a Dávidl tiszta – antul nagyobb lesz a ditshőség az ártatlanságba. De ha gazemberek, ógy csak akaszanak fel üket, mint a Czifra Donit meg a Bogár Miskót, tiszta szívemből kívánom.”
Majd így folytatja Spitzig Itzig a levelét. Falk Miksa, a német nyelvű magyar lapnak, a Pester Lloydnak a tulajdonosa ne akkor kürtölje világgá, „hogy gráf Ráday torturirozza a foglokat, amikor le van fogva Ájziegl meg Dóvidl”, etikusabb lett volna, ha ezt korábban teszi, amikor a magyar betyárok voltak a foglyok.
Majd zárja a levelét, mint „ismeretesch madjar izraelitő hazaphi.”