2014-es júniusi napló
2014-es JÚNIUSI NAPLÓ
avagy
KÜRTI MESÉK MAGUNKRÓL
Hogy lett, ahogy lett
Abban, amit alant közlök, kevés a júniusi szöveg. Régebbi naplóbejegyzéseimből komponáltam egy órányi előadni valót. A Tiszakürti Nyárköszöntőre. Huszonkilenc éve élünk - nyaranta mindig - ebben a Tisza-parti faluban, s mióta naplót vezetek - 2000 óta -, gyakorta történik említés a községről, rendszerint családi életünkhöz kapcsolódóan. Ahogy olvastam a több mint ezeroldalnyi szöveget, s pipáltam ki a kürti vonatkozásúakat, hogy majd ezekből válogatok, jöttem rá, némelyik írás mintha mese volna, életmese. Így lett a címe a válogatásnak KÜRTI MESÉK MAGUNKRÓL. Weöres Sándor verseket is applikáltam közé, ettől lebegőbbek lettek a személyes történetek, s barátomnak, Csák Lászlónak, a Csongrádon élő kitűnő művésznek a zenéjétől - ő improvizált többféle hangszeren - helyenként még varázslatossá is.
Sajnos a muzsikát nem tudom ideidézni. S azt sem, ahogy én „meséltem”. Így az est hangulatát sem. De a meséket magunkról közlöm. Abban bízom, hogy olvasva a szöveget, képeket is látsz, meg muzsikát is hallasz olvasó, s talán még azt is mondod időnként: mintha effélék valamikor velem is történtek volna már.
S hátha még szórakozol is közben, és mosolyra húzódik a szád!
Elkezdődik
Füvön fekszem háton
Szemem égbe mártom,
Földre, vízre, hegyre
Írogatok egyre.
Hol a Duna mellett, hol a Tisza mellett, mikor itt, mikor ott, élt egy házaspár. Már ugyancsak öregek voltak, tán már százévesek is voltak, de valahogy nem érezték a korukat. Majd elfelejtettem mondani, úgy hívták őket, Tibor bácsi meg Vilma néni. A korukat meg azért nem érezték, mivel mindig dolgoztak. Valamit mindig.
Vilma néni még az alvástól is sajnálta az időt. Pedig olyan vékony volt, hogy egy nagy markú ember két tenyerével átérte volna a derekát. Az ötven kilót is ritkán ütötte meg. Hát ez a Vilma néni, miután felnevelte a gyerekeit, és nevelte az unokáit, és kiszolgálta Tibor bácsi szellemi szeszélyeit, úgy döntött, hogy házat, telket vesz Tiszakürtön, s amikor csak lehet, paraszti munkát végez, kertészkedik, ültet, gyomlál, meszel, kerítést tákol, kutat furat, gyümölcsöt szed, cseresznyét magval, lekvárt főz és diót tör, és persze főz, kerékpározik, tárgyal, bevásárol, autót vezet, segít Tibor bácsinak begyűjteni a cefrének valót, és ugrik mindig, ha segíteni kell a dédunokák gondozásában. Ez utóbbira, hogy tudniillik neki van hat pompás dédunokája, Vilma néni nagyon büszke, nemigen fordult elő az utóbbi években, lett légyen szó bármilyen beszélgetésről, hogy Vilma néni ne szőtte volna bele a dédunokákat akár az oktató jellegű előadásaiba, akár az üzleti tárgyalásaiba, akár a felvilágosító jellegű közléseibe, boltban, utcán, kocsmában.
Nem felejthetjük el, hogy Vilma néni másik gyengéje, Tibor bácsi. Hogy hatvanhárom éve élnek együtt, ezt úgy emlegeti Vilma néni, a dédunokák mellé őt is bevonva a dicsekedésre érdemes történetek sorába, mint az ő munkájának az eredményét, mint győzelmet. Ez természetesen nem zavarja Vilma nénit abban, hogy folyamatosan ne oktassa Tibor bácsit, noha tudja, hogy Tibor bácsi ettől megőrül, és kiabálni kezd, és azt üvölti, hogy jogom van és lélek vagy anyag még nem vagyok, s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad. Vilma néni pillanatok alatt elfelejti, hogy felingerelte Tibor bácsit, s úgy adja a következő utasítást, mintha nem ilyesmitől forrt volna fel korábban szegény férje agyvize. Tibor bácsi, mint a szangvinikusok általában, hamar meg is nyugszik, ebben segít neki a számítógépe, ugyanis ilyenkor berohan a házba, megnézi az elektromos postáját, vagy éppen írni kezd, szóval kikapcsol, s amikor Vilma néni hívja, hogy Tibikém, gyere kávézni, ebédelni, fagylaltozni - ilyenkor, ha fojtogatnák se tudná megmondani, mivel bosszantotta fel Tibor bácsit -, a Tibikém nevű ősz szakállú férfiú természetesen feláll és megy. Ha netán még pöfögnének is benne az indulatok, kiszól, hogy azonnal, csak befejezem a mondatomat. Megy ő, mivel maga sem igen tudja már, miért is hangoskodtak az imént.
Aztán Tibor bácsi, ha még módjában van, visszaül a gépe mellé, s lekopogja, mondjuk, Weöres Sándor versét, történetesen ezt: Fűvön fekszem háton, Szemem égbe mártom, Földre, vízre, hegyre Írogatok egyre.
Már a verebekről is a gyerekkor
Ülök a kürti kocsma előtt a padon. Kortyolgatom a sört, s csak bámulok bele a világba. Lekerekeztem tizennégy kilométert, kimentem a Bogarasba, megnézni a szilváskertet, bizony jólesik az ücsörgés. A téren, nem messze tőlem, tócsa, a korábbi nagy esőzések nyoma, odarepül egy madárka, rájövök, veréb, meghajtja fejét, iszik. Többen is jönnek, meleg van, némelyik bele is tapicskol a vízbe, aztán elrepülnek, visszaszállnak, megint el, egyikük a kocsma tetejére, s csipog harsányan, csipog, olyan beleéléssel, hogy meg is sajnálom, csak nem a párját hívja! Ha azt nem is sikerül odacsalogatni, de az én emlékemet előhívni hetven-hetvenöt év távlatából, azt igen. Drága-drága verebek az anarcsi iskola meg a tanítói lakás udvarán!
Hogy mennyien tanyáztak az ereszek alatt! Ha anyánk darát adott a csirkéknek, tyúkoknak, rögtön megjelentek, de a disznóvályú maradékát is rögvest felszedegették. Ezek a verebek csak most drágák nekem, hogy megidézték a szüleimet, egyébként nem kedveltem őket, mert, hogy lumpenek, a másokéból élnek. Még a fecskék házait is elorozták, míg ők odavoltak, beköltöztek, mint később az elvtársak az elüldözöttek lakásaiba. De most, hetven-hetvenöt év után mit számít mindez! Egy számít, látom édesanyámat meg édesapámat, nem a lakásban, nem a tanteremben. Az udvaron, ahogy a disznót etetik meg a baromfit, ahogy a krumplit főzik az üstben, a hűvös őszben, látom gyermek-magunkat, ahogy majszoljuk a forró csemegét, ahogy a héját a földre ejtjük, hadd egyenek ezek a lumpen verebek is, ha már itt töltik el velünk együtt a telet.
Az anarcsi verebek is ittak a pocsolyából, meg a kacsák vizes edénykéiből, meg eső után az árokból, mint ezek itt.
Jó hogy vannak!
*
Szállni, szállni
Messze szállni,
Meg-megállni,
Réten hálni –
Jó dolgod van, szép madár!
Én meg, látod, mint az álom
Szállok soha nem volt tájon
Hol a lélek teste nélkül erre-arra jár.
Tibor bácsi egyik álmát meséli
Mintha legyőztem volna a gravitációt. Feküdtem a földön, s már-már lebegtem. De a talajtól még nem váltam el, csak éreztem, hogy ez megtörténhet.
S akkor felnéztem, s láttam, hogy Vilma néni, másként Kósa Vilma már a háztetőn landol. De lehajlik, s a keze, mintha megnőtt volna, egy másik nőnemű lényt húz maga felé. Bő, virágos lila szoknya volt rajta, azt világosan láttam, s azt is, hogy kikötöttek az eresz felett.
Én maradtam a földön, s azzal a derűvel szemlélődtem, hogy ha akarnék, én is repülhetnék.
Huszonkilenc éve történt
Tibor bácsi meg Vilma néni, csak hogy tudjátok, huszonkilenc éve, hogy először jártak Kürtön, huszonkilenc éve, hogy házat vettek, nádtetőset, huszonkilenc éve, hogy akként élnek, mint hajdan a parasztpolgárok, városon is, meg falun is.
Szokták kérdezni, hogy kerültek ide. Bizony hogy véletlenül kerültek ide. Véletlen, hogy Ádám unokájuknak a Tiszakürtről származó Dantesz Peti volt az óvodás társa Békásmegyeren, véletlen, hogy a szülők ismerték egymást, egy panelben laktak, véletlen, hogy nekik akartak almás-telket eladni Tiszakürtön. Véletlen, hogy rá lehetett beszélni Vilma nénit, az anyát és nagyanyát, csak ő vezetett a családban, vigye le őket a Ladával Kürtöt nézni, s véletlen, hogy Tibor bácsi is beszállt a kocsiba. Véletlen, hogy a fiatalokat akkorra már nem érdekelte az egész telekvásárlás, véletlen, hogy éppen akkor árvereztek egy nádtetős házat az Álmos utcában, hogy Vilma néninek meg Tibor bácsinak megtetszett, hogy nem volt rá vevő, hogy megsajnálták az öreg bácsit, aki az eladás árából akart eltartási szerződést kötni, véletlen, hogy volt annyi pénzük, és hogy mindkettőjükben akkor kezdtek fodrozódni a gyermekkor iránti nosztalgia-hullámok. Véletlen, hogy Vilma néni Szamosszegre gondolt, szülőfalujára, nagyapja tornácos, dóroszlopos házára, meg a Szamosra, Tibor bácsi meg Várira, nagyapjára, meg a Borzsára, meg a Tiszára, hogy 1945 előtt mindig ott nyaraltak. Véletlen hogy jó szomszédra leltek itt, Bertáékra, hogy gyönyörű volt a Tisza-part, a töltés, mint hajdan Várinál, s a kvarcos-homokos szabad strand is, az is, mint Várinál.
A véletlenek sorozata ezzel be is fejeződött. Vilma néni és Tibor bácsi megszereti a kürtieket, azok is őket. A sárgarigók is odaröppennek a kertjük akácfájának száraz ágára, és esténként, mintegy tiszteletükre, fantasztikus zenebonát csapnak, ők meg örülnek, s úgy beszélgetnek a madarakkal, mint azt Szent Ferenc tette volt annak idején Asszisziben.
*
Kicsi dalt fúj fuvoláján,
Arany égen ül a bárány,
Belezendít citeráján.
Piros alma szívem ágán,
Kivirító koronáján,
Aki kéri, neki szánnám,
Akinek kell, sose bánnám
Zsiga beköszön
Jön Zsiga kerékpáron… Az úton jön. Tibor bácsi a kerítés mögött, a kertben. Valamit csinál, ás, vagy metsző ollóval idétlenkedik. Zsiga beköszön. Hogy szolgál az egészsége – valami ilyesmivel. Ő meg vissza, hogy jól, vagy hogy csak-csak, meg hogy soha rosszabbul, ilyesmit. És Zsiga – harminc körüli fiatalember – örül, hogy Tibor bácsi jól érzi magát. Örül neki. És az ősz szakállú is neki. Zsiga nem pedagógus. Ám ösztönösen érzi, mivel lehet felderíteni a másik embert.
A kürti kocsmában. A kilencvenes években
Délelőtt. Férfiak, középkorúak. Ülnek, állnak, borostásan, tarka-barka gatyákban. Munkanélküli, állandó kuncsaftok, szomjas betérők. Kézben és asztalon Borsodi. Üveges. Poharakban fröccs.
Az ajtó nyitva, de a napfény kinn marad.
Tibor bácsi a félfának dől, éléhez dörzsöli a hátát. Viszket neki. Ing nélkül dolgozott. Mindazonáltal kifelé néz, befelé fülel.
A kocsma közepén kicsi hölgy, ősz haja kontyban, arca profilban. Hű, de karakteres! A kocsmai félhomályban is. Beszél. Ajakkerekítésesen artikulál. Ő meg Vilma néni.
- A nagy kommunikátor, mi a fenét akar már megint - mondja csak úgy magának Tibor bácsi.
- Benéz, azt mondja, nem ide tért-e be az alkalmi munkás, aki lelépett az udvarról, hogy van valami sürgős intéznivalója, de rögvest itt is lesz. S ennek már több mint egy órája. Jó, jó, nyomozunk. De hát világos, Feri úr nincs ebben a kocsmában, akkor meg mért nem jön ez a nő? Mért dumál?
Tibor bácsi növeszti a fülét.
- Uraim - hallja Vilma néni hangját –, mondanák meg nékem, mint régi tiszakürtiek, hogy ki volt az a Rózsa Ferenc, akinek az utcájában ugyebár mi is lakunk, s ahol maguk is megfordulnak!
- Ez az asszony, ez az asszony! – mondja Tibor bá elismerően, csak úgy magának, s most már figyel.
A homlokokon szaporodik a redő, a borosták láthatóan nőnek.
- Rózsa Ferenc, Rózsa Ferenc - visszhangozza egy pocakos.
- Politikus lehet – mondja egy másik.
- A fenét! A Titász igazgatója - így egy vigyori hang hátulról.
- Rózsa Sándor, a betyár, akivel ment az a film is – így egy harmadik.
- De akkor mért Ferenc, ha Sándor? – szól egy negyedik, de lehet, hogy a pocakos.
- Hát akkor köszönöm - mondja Vilma néni. S mint ki dolgát elvégezte, kifordul a kocsmából.
.
Mehetünk –, int Tibor bácsinak, ahogy kilép az ajtón.
Javasolták ők már az illetékeseknek: Kaparják le az utcatábláról a Ferenc nevet, mert hogy mi köze a tiszakürtieknek Rózsa Ferenc elvtárshoz, az egykori kommunista újságíróhoz. Még ha itt született volna! S szép a rózsa magában is. Utcanévnek is.
- Pénzbe kerül. – Mindig ezt válaszolták az illetékesek.
S mit volt mit tenni! Dönteni kellett saját szakállukra. Pontosabban a Tibor bácsi ősz szakállára.
Kert-színpad. Rózsa utca 20.
*
Falu végén van a házunk,
A bozótból ki se látszik,
De az angyal, ha leröppen,
Küszöbünkön vacsorázik.
Örömterápia
Itt Kürtön, a Kuckó-táborban mindenki a szebbik énjével van jelen. Ezt abból lehet látni, hogy nemcsak az érkezéskor, de a végén is szeretik egymást. Legalább is úgy viselkednek, mint akiknek fontos a másik. Ha nem ódzkodna az ember a sztereotípiáktól, azt írná, hogy itt úgy élnek az emberek két és fél napon át, mint baráti közösségben szokás. Az önzésnek nyoma nincs, mindenki segít, ahogy tud. Az újakat úgy fogadják, hogy rövid időn belül feloldódnak. Örömterápia ez. Feszültségektől való szabadulás, gondoktól távolodás
Az öreg meggyfa bizonyítani akar
Tibor bácsi kerékpárra ül, megnézi - mondja - az öreg meggyfát a Bogarasban, hoz-e még termést.
Onnan nézvést, ahonnan közelít felé, siralmas a látvány, combvastagságú száraz ágak, a törzs repedezett, a kéreg egy része lerohadva, de másik fele a hatalmas fának, tele fürtösen lógó szemekkel. Zsúfolásig a termő ágak. Az öreg, mint ki bizonyítani akar, mutatva, hogy még van benne életerő - nem kivágni, orvosolni legfeljebb! -, tiszteletet parancsolóan áll a társak közt, a fiatalabbak közt. A szemek éppen piroslanak.
- Ne félj barátom - mondja kerékpárját a fának támasztva-, élni fogsz, míg én vagyok!
Málnára vadászom
Tibor bácsi szeret felfedezni. Jelekből következtetni, s közben örvendezni, miként is készülődik ama cserebogár. Még inkább észrevenni, hogy már kész is van. Hogy mi ez benne? Eltévelyedett vadászszenvedély, mert hogy ő csak meglátni szereti a vadat és nem elejteni? Vagy a gombaszedő ösztön egy intellektuális megjelenési formája?
- Születésüktől figyelem a hat dédunokánkat, ki miként van jelen a világunkban, mit ígérnek, kinek merrefelé visz majd az útja, mire van affinitásuk, mire fogékonyak, a számokra, a ritmusos mozgásra, a színekre, a beszédre, a kombinatív játékra, a zenére, ki fél, ki vakmerő, s már nem is folytatom. Lesem a jeleket.
A rendezésben is ezt szerettem. Felfedezni a tehetséget. S kibontani.
Tibor bácsi lesi a málnabokor rendetlenségében is a piros szemeket. A szemek meg nem is az ágak végén jelennek meg, vagy ha azon is, akkor is földközelben kell azokat keresgélni, mivel az ágak a terhükkel csaknem a földig hajoltak.
Leszedni, ami látszik, nem is élvezet. Az csak munka. De finom mozdulattal felhajtani az ágat, amelyről sejted, hogy a levelei alatt piros málnacsokrot találsz, s markodba szemelni a szemeket, az már élvezet. Vagy széthajtani a sűrű levelű bokrot, mivel gyanítod, hogy a bokor közepén az ágak alsó felében találod a megbúvó fürtöcskét, az igen, az truváj.
- És igaza van Faludi Györgynek, aki méltán híres Villon-átköltésében a női mellbimbót a málnaszemhez hasonlította. Jómagam fordítva teszem. Egyik másik málnaszembe látom bele a már említett női ékességet.
*
Paripám csodaszép pejkó,
Ide lép, oda lép, hejhó!
Hegyen át, vizen át vágtat,
Nem adom, ha igérsz százat.
Amikor paripám ballag,
Idenéz valahány csillag.
Amikor paripám táncol,
Ide néz a nap is százszor.
Fiatal a szívünk
És akkor Tibor bácsi meg Vilma néni azt mondta, lehetünk mi száz évesek is, de fiatal a szívünk. Nemcsak dolgozni szeretünk, de adni is. Itt ez a gyönyörű kert, itt vannak a műemlék jellegű házak rajta, itt van a Mányi Pista és a többi barát által épített színpad. A szívünkkel együtt nyissuk ki a kertet is, jöjjenek a barátok, a tanítványok, jöjjenek a rokonok, legyen itt családtalálkozó, tantestületi ülés, előesküvő, legyen itt kihelyezett kuckó, barátkozzanak és lazuljanak a kuckósok, ismerkedjenek a Tiszazuggal, a környékkel, a Tiszával, a gyógyvizekkel, az itteni emberekkel…
És így lőn.
Tibor bácsi és Vilma néni, bármennyire is fiatal a szívük, mindazonáltal érzik, hogy kopnak kicsinyég. Az izületek, a csontok, meg ez, meg az! Ám ha esténként, munka után bekapják a kürti szilvát, s az itt fáj, ott fájról megfeledkeznek, mondják derűsen, mint a mesében: és élünk, míg meg nem halunk.
Mulatós nyárköszöntő
Este kezdődött, vasárnap négyig tartott a mulatság; bor is volt, muzsika is volt, nóták, egyik a másik után. Bugyogott a népdal. Más nem is. Népdal. Mennyi jó torkú ember, mennyi vidám, játékos ember, mennyi táncos lábú ember!
Éjfél után hol volt már a lágy pentaton! A szöveg vitte a dallamot, s ha magasnak tetszett a hangnem, ment a nóta alatta, mellette, beszédesen, üvöltve.
Ahogy hajnalodott, lett pajzánabb egyre az ének. Mányi Pista diktált. Főként ez járta: „Komám asszony jöjjön velem Demecserbe. A cicijét tegye be a tenyerembe. A pendelye széle a gatyámat érje, Érje, érje egész éjjel.”
S mondom büszkén:
Fújtam én is. El voltam ragadtatva az erotika ilyen finom megfogalmazásától. Oly igen tetszett ez énnékem, hogy másnap délelőtt, amikor Pfeffer polgármester pincéjében énekelgettünk, előálltam a dal második szakaszával. És sikere volt. Csak aztán árultam el, - aután, mondották volna Szabolcsban, gyermekségem helyén - hogy én költöttem. Álljon itten.”Komám uram jöjjön velem Demecserbe. Megláthatja, mi sötétlik a pendelybe. Hogyha oda teheti, soha el nem felejti, Soha, soha életében.”
*
Sárkány-paripán vágtattam
Gyémánt-madarat mosdattam,
Göncöl-szekeret kergettem,
Holdfény-hajú lányt elvettem
Házassági évforduló
Kürtön vagyunk. Megállapítjuk, nem változtunk, sem jobbak, sem rosszabbak nem lettünk. Emlékezünk régiekre, legfőbbképpen húsz és huszonkét éves magunkra, az esküvő körülményeire, arra, hogy ő kékszínű selyembe öltözött, s nagyon-nagyon csinos volt, én meg az érettségis öltönyömbe, s én is nagyon-nagyon csinos voltam, hatvanhárom kiló, meg, hogy az esküvő előtti napon ő hasmenést kapott, s ópiummal állította meg a nagybátyja, hogy a testvére fontosabbnak tartotta, hogy protokol-vadászatra menjen, mintsem tanúnak a húga mellé, hogy rövidnadrágos évfolyamtársamat ráncigáltam ki az egyetemi évnyitóról, ugorjon már be az anyakönyvvezető előtti szerepbe, hogy Juhász Géza professzoromtól kértem kölcsön háromszáz forintot az esküvői kiadásokra – gyakornoka voltam az Irodalmi Intézetben -, hogy felpántlikázott lovak vittek minket a nagydobosi állomástól a szamosszegi szülői házhoz, hogy velünk jöttek édesanyámék is, akik korainak tartották ezt a házasságot, de jó képet vágtak hozzá, hogy a házba bemenendő, búzaszemeket szórt ránk Etelka néni, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, hogy az egyházi áldást itt kaptuk, s nem a templomban, mégpedig Béla bácsitól az ő pap nagybácsijától, hogy miénk volt a tiszta szoba a lakodalmi vacsora után, ahol jó szándékkal de meglehetősen gyámoltalanul igyekeztünk egymás örömére tenni, lenni, s hogy két nap múlva már az egyetemen voltunk, s hallgattuk a harmad, illetve a negyedévesek számára előirt előadásokat. S albérletben laktunk.
Elszaladt az élet - mondjuk -, s azt is mondjuk: Ha újra kezdenénk, sem csinálnánk másként.
Nem vagy egyedül
Ha felébredsz félhétkor, ahogy bekandikál a nap a szobádba, aztán kilépsz az udvarra, magad sem hiszed, hogy mennyire nem vagy egyedül. A fügebokron ékszerhez hasonló zöld levelibéka köszönt. A negyven centis sikló éppen hogy csak rád pislant, s már el is tűnik a kövek között. Az eresz alól felröppen a rozsdafarkú, évek óta ott fészkel. Az akácon már turbékol a vadgalamb pár, szemlét tartanak a rigók, végigugrándozzák a gyepet, az öreg fán kopácsol a harkály, virgonckodnak a poszáták, és az arborétumból iderikkant a fácánkakas, és neked hápog a vadkacsa is. Majd felröppennek a legyek, a méhek, és a darazsak.
A látvány meg a zene, mindez együtt, megtölti békével a szívedet, s azt mondod, jó élni, jó itt élni.
*
Szedek itt, szedek ott
Fűvön ingó harmatot.
Érzem sütni a napot,
Minden harmat elfogyott
Szedek ott, szedek itt
Virág mézet, tavaszit.
Már a méhek jártak itt,
Üres bimbó beborít.
Zum-zum-zum, zöm-zöm-zöm,
Tátogat a bödönöm.
Mégis legyen örömöm,
Füled telezümmögöm
Egy allergiás napon
Egy fél íves fehér papírról írtam gépbe, mi okból is mérgelődött, füstölgött, morgott, méltatlankodott Vilma néni, az én feleségem 2006. augusztus 18-án, egy pénteki napon, reggeltől estig, mikor is utaztunk vonattal és busszal Pesttől Kürtig, amikor szilvát szedtünk a kertben, és gyűjtöttük a cefrének valót, amikor is Vilma néninek, a hitvesemnek reggelre bedagadt a szeme, illetve a szeme alja, allergiából kifolyólag. Nos, akit az allergia gyötört már valaha, s egyébként sem teherbíró, fájdalomtűrő fajta, az tudja - jómagamat az allergia még nem látogatott meg, allergiahordozó többször is -, milyen ingerlékeny, kötekedő az ember ilyen napon, napokon.
Jegyzeteltem. Íme.
- Mért éppen vele történik meg, hogy bedagad, becsipásodik a szeme.
- Mért éppen mellé telepszik le az utas, aki olyan büdös, hogy fel lehet tőle fordulni.
- Mért neki kell észre venni azt az asszonyt, akinek csak három foga van.
- Mért neki kell kifogni azt a körülményeskedő nőt, aki elibe került az információs ablaknál.
- Mért a tiszta fóliát rakom a gyümölcsfa alá, amit ő rendbe tett, mért nem a piszkosat.
- Mért neki kell megkeresni a műanyag zsákokat. Mért vagyok én teszetosza.
- Mért nem vágtam már le régen a juharfa ereszre hajló ágát.
- Mért nem vásároltam cukrot, ha tenni akarok a cefrébe. Mért gondolom, hogy ez is az ő dolga.
Tovább nem jegyzeteltem.
Szabadság egyedül
Vilma néni elutazott Pestre. Unokázni. Tibor bácsi egyedül maradt a hatalmas portán.
Menjen csak – mondta – jól elleszek egyedül. Meg még hozzá is tette, hogy nekem is kijár három nap szabadság.
Az elsőt módfelett élvezte, nem szólt rá senki, azt tette, amit akar, akkor evett, amikor neki tetszett, maga osztotta be az idejét, írt, takarított, gazt kapált, kávét főzött, kedvére bóklászott a kertben, mosott, mosogatott, tévét nézett, ilyesmiket.
Jé, milyen jó így! – mondogatta magának.
A második nap estéjén már buszon ült.
Ment Vilma néni után.
*
Égi csikón léptet a nyár,
Tarka idő ünnepe jár,
Táncra való, fürdeni jó,
Nagy hegy alatt hűsöl a tó.
Hogyha kijössz, messzire mégy,
Hogyha maradsz, csipdes a légy.
Habzik az ég, mint tele tál,
Tarka idő szőttese száll.
Az unokák és barátaik. Vilma néni mondja
Míg kisebbek voltak, jöttek sokszor. S mindannyiszor örültünk. Hogy nagyobbak lettek, el-elmaradtak. A világ más tájait cserkészték. Most visszajöttek. A két unoka és négy barát. Vártuk őket nagyon.. Minden jóval. Lestük a reagálásaikat, mit szólnak a kerthez, a színpadhoz, a megnagyobbított portához, a vendégszobákhoz, a tájhoz, a Tiszához, ízlik-e az idevaló bor és pálinka, az általam készített sonkapörkölt és a gulyásleves meg a túrós gombóc meg a meggyes pite.
Mikor ketten maradtunk, és üldögéltünk a tornácon, és egymásra néztünk, és fogtuk egymás kezét, szavak nélkül is beszélgettünk. Ezek a gyerekek máskor is jönni fognak, ezek a gyerekek szeretnek bennünket, ezekkel a gyerekekkel még van közös témánk.
És minden tetszett nekik!
Milyen kevés kell a boldogsághoz! Istenem, milyen kevés!
Két felnőtt a tornácon
- Jó hozzánk az Isten.
- Jó.
- Megadta, hogy együtt hallgathassuk a madarak csivitelését, hogy gyönyörködhessünk a kertünkben, élvezhessük a csendet, nézhessük a tájat.
- Meg.
- Könnyen viseljük a hőséget, bírjuk a munkát, békesség van köztünk.
- Hát igen..
- Figyelsz?
- Persze.
- A gyerekeink boldogulnak, az unokáink szeretnek minket, a dédunokák szépek.
- Ja.
- Szólj már te is.
- Mit?
- Hát hogy…
- Jó.
*
Áll a ladik Tiszarévnél,
Benne ül az öreg éjfél,
Odvasabb a magas égnél,
Áll a ladik Tiszarévnél.
Szeptemberi bágyadt búcsúzó?
Tartsd magad – bíztatom magamat Adyval.
Aztán kerékpárra szállok, s a szeptember végi napfényes őszben lekarikázok a Tiszához, s ha már ott vagyok, s mert egyedül vagyok, ledobom a ruhámat, s megmerítőzöm a folyóban. Szakrális jellegű szertartás ez. Szinte. Szoktatom magamat a csendhez. A hűvösséghez. Majd leülök rövid időre a kvarcos homokba, s ilyenkor hálát adok az Örökkévalónak - éppen a Talmudot olvasom, ott nevezik az Istent ekként -, hogy még élhetek, s látnom adatik ez a tiszai gyönyörűség, melyért nem szűnök meg lelkesedni.
Aztán megfürdetem magamat a Napban.
És míg én a Tiszán vagyok, Vilma néni locsolja a virágait, s ahogy ismerem, hasonlóképpen hálálkodik és örvendezik.
Tartsd magad – biztatom magamat Adyval.
És este, ha már lement a nap, kirándulunk mi is, valamelyik kocsmába. Kiülünk egy padra a kocsma elé, iszogatjuk a csapolt sört, nézzük kicsit a forgalmat, s beszélgetünk. Van, hogy mellénk ül valaki, akkor azzal is. Este meg bambulunk a tévé előtt, s ha nem Poirot megy, vagy Holmes, bele is alszunk a nézésbe.
És milyen jóízűen!
*
Víz-torlasztó hegyfalak,
Szél-botlasztó bércalak
Mit bánják, ha mállanak
Mit bánják, ha porlanak.
Csak az ember bánta meg,
Hogy a múlás szállta meg:
Búsan jön-megy, ténfereg,
Temetőtől fél, remeg.
Foga hull, vagy ránca kel:
Szíve mindig felesel.
A tudást, hogy halni kell,
Mint nagy szégyent tűri el.
Víz-torlasztó hegyfalak,
Szél-botlasztó bércalak
Mit bánják, ha mállanak
Mit bánják, ha porlanak.
Soha jobb hanyatlást!
Bágyadtan süt a délutáni, őszi nap. A száraz diólevelek között kapirgálok, a burkából kivált csonthéjasokra vadászom A szárazleveleket egy csomóra seprem, csak úgy a kezemmel, a fa törzse köré, s ha a lábam talpa vagy a kezem valami gömbölyűt érez, felveszem, s a kosárba dobom. Majd leülök az avardomb közepébe, mintha párnára telepednék, hátamat neki feszítem a fa törzsének, kezeimmel jobbra, balra még kotorászok egy kicsit, aztán elpilledek, fejem félre bicsaklik, elszenderedek.
Nemrég hoztuk haza a főzdéből a pálinkát, muszáj volt megkóstolni, s mi több, összevetni a korábbival, melyik szilvának jobb az aromája.
Ízekkel a számban hulltam le az őszi avarra, arcomon derűvel. Soha jobb hanyatlást! Valaki mesélte a tévében, a Paxon, hogy milyen fényes és gondtalan lebegést élt át halál közeli állapotában, s szinte már sajnálkozott, mért kell még élnie.
Avarban, őszi napfényes délutánon, pálinkás szendergésben; így volna jó, majd ha ott kell, hogy töltsem az időt, a túlsó parton.
De egyelőre még itt! S jó hogy itt
Valaki egy fűszállal megcirógatja az arcomat. Vilma néni.
- Ne aludj! Felállni! Indulunk haza.
Én meg! Nyújtom a kezemet, kapaszkodom az övébe, s míg tápászkodom fölfelé, mondogatom:
Fűvön fekszem háton, Szemem égbe mártom, Földre, vízre, hegyre Írogatok egyre.
*
Hol a Duna mellett, hol a Tisza mellett, mikor itt, mikor ott, élt egy házaspár. Már ugyancsak öregek voltak, tán már százévesek is voltak, de valahogy nem érezték a korukat. Majd elfelejtettem mondani, hogy úgy hívták őket, Tibor bácsi meg Vilma néni. A korukat meg azért nem érezték, mivel mindig dolgoztak. Valamit mindig.
Bocsánat, korrigálok. Nem élt hanem (még) él ez a házaspár.
*
Itt a vége, és ne fuss el véle!