2014-es júliusi napló
2014-es JÚLIUSI NAPLÓ
Öregedve, de nem öregesen köszöntöttük Kismaroson Juhász Lacit
Lehet, hogy úgy gondoljuk, mi szépen öregedő kuckósok, hogy elég az, már elég, amit tudunk a világról, meg a világból, ugyanis nemigen fut be kívánságlista, mint korábban, hogy hívjuk meg ezt meg azt a találkozóinkra, és villongások sincsenek, hogy én ekként vélekedem, te meg akként, mintha tudomásul vennénk, hogy öregszünk. Egyre több közöttünk a hetven körül kerengő, előtte egy kicsivel, utána némileg. Hacsak nem hetven éves éppen.
A kismarosi találkozó, amelyre éppen most gondoltam, két hónap multával, íratta velem a fentieket. Mivel hogy a legemlékezetesebb eseménye az ez évi találkozónak az az ünnepség volt, melyen a hetven éves Juhász Lacit köszöntöttük.
Hagyománya van immár a köszöntés módjának is, amely mód idők során bölcsen találtatott ki. Külön, külön, egyenként is az ünnepelt elé teszi a kuckós, ha akarja, meg ha késztetést érez rá, az ajándékát. Az ajándékát, amely nemcsak, és elsősorban nem is anyagi vonzatú tárgy, hanem, és ez a lényeg, szellemi produktum. Van, aki verset hozott és mondott, van, aki prózát, más naplórészletet, ismét más megverselte az illető életét, vagy míves szatírát készített valamely klasszikusunk modorában. Hadd említsem az alkotókat, akik nagy tapsot arattak, Boda Bélát és Bezdán Jóskát. Persze a torta és más visszatérő rekvizitum most sem maradt el, és a köszöntő sem, a Serkenj fel kegyes nép. És el ne felejtsem, ezért, csak ezért jött el a kedves és még fiatal Füzesséry Zoli, a zongoraművész, hogy játékával köszöntse az ünnepeltet.
És kedvünkre énekeltünk. Bármennyire is öregszünk, népdalozni még szeretünk.
(És másnap Szesztay Domi kalauzolásával kirándultunk a Sasbérci Kilátóhoz, a Bujáki várromhoz, a Sziráki kastélyhoz és a Nógrádsápi román templomhoz, és este még meghallgattuk Galánfi András szerelmes műsorát.)
Jó volt a Nyárköszöntő, de kissé őszies hangulatú. Ám lehet, hogy csak én éreztem annak
Hogy öregszünk, ezt nem lehetett nem megfogalmazni - magunknak csak egyelőre - a Tiszakürti nyárköszöntő szervezése közben sem, mivel, kiderült, ez is távol maradt, mert az unokáira kellett vigyázni, meg az is, mert agg anyukáját nem volt kire hagynia, s olyan barát is volt, aki betegsége miatt nem vállalhatta az utazást, másnak unokája született, ismét más a lányát adta férjhez vagy leszármazottait költöztette új lakásba... A lényeg, ilyen kevesen még sohse voltunk.
És mi is jobban éreztük, hogy fáradunk, az éjszakázást sem bírtuk úgy, mint korábban, mondtuk is Kósa Vilmával, lehet hogy ez volt az utolsó „kürti parti”.
Mindazonáltal, akik együtt voltunk, módfelett jól éreztük magunkat - több időnk is volt egymásra -, kevesebbet foglalkoztunk az evéssel, ivással, sokat beszélgettünk egymással, de egymás mellett is.
Az utóbbira, a beszélgetésre, hogy körben ülve megfogalmazzuk gondolatainkat - az első világháború száz éves évfordulója volt az apropó -, több mint ötvenen éreztünk inspirációt, mégpedig kuckósok, falubeliek, környékbeli barátok. Öt órától tizenegyig, hol az udvaron, a kerekasztal körül, hol a nádas ház pitvarában adtuk egymásnak a szót. Személyes élmények, okos gondolatok, irodalmi szövegek, versek, első világháborús nóták, ezek váltották egymást.
Külön kell szólnom Botos Katáról, akitől az ötlet is származott, hogy ez legyen most a kuckós téma, az első világháború és annak drámai következményei. Egyébként ő okos és szenvedélyes szónoka volt a délelőtti, a községgel együtt tartott emlékünnepségnek is a szűzmáriás szobornál, s ugyancsak ő volt az irányítója a körbeülős beszélgetésnek is.
És külön kell szólnom Aknay Tiborról, aki nem kevés munkával gyűjtötte össze az elesett, hősi halált halt tiszakürtiek halotti anyakönyvei alapján azt a listát, amelyből azt is megtudhattuk, ki, hol és hány éves korában, melyik fronton esett el vagy pusztult el járványos betegségben, netán fogságban. És még írt egy remek novellát is erre az alkalomra, melyet fel is olvastunk, s amely hamarosan meg is jelenik az Agria című folyóiratban.
És szólnom kell Komlós Zoltánról, ama helybéli ifjúról, aki pompás anyagot gyűjtött össze első világháborús relikviákból, s arról, hogy az abból készült kiállítást a Helytörténeti Múzeumban ünnepélyesen meg is nyithattuk.
Más emlékezetes jelesekről csak azért nem szólok, mivel akkor említenem kellene becses személyemet is, nem különben Kósa Vilmáét is, és ez, ugye, illetlen dicsekvésnek is tűnhetnék akár. Megvárom, míg másoknak eszébe jutunk.
Kürti mesék magunkról. Mi minden van a Naplómban! Még efféle mesék is
A Tiszakürti Nyárköszöntő péntek esti programja lett a Kürti mesék. Közöltem is a Júniusi napló helyett illetve gyanánt. Olvashatja, aki akarja, Bajzik Gyuri feltette az internetre. A bevezetőjét mindazonáltal ide is illesztem, újfent kedvcsinálónak.
„Abban, amit alant közlök, kevés a júniusi szöveg. Régebbi naplóbejegyzéseimből komponáltam egy órányi előadni valót. A Tiszakürti Nyárköszöntőre. Huszonkilenc éve élünk - nyaranta mindig - ebben a Tisza-parti faluban, s mióta naplót vezetek - 2000 óta -, gyakorta történik említés a községről, rendszerint családi életünkhöz kapcsolódóan. Ahogy olvastam a több mint ezeroldalnyi szöveget, s pipáltam ki a kürti vonatkozásúakat, hogy majd ezekből válogatok, jöttem rá, némelyik írás mintha mese volna, életmese. Így lett a címe a válogatásnak KÜRTI MESÉK MAGUNKRÓL. Weöres Sándor verseket is applikáltam közé, ettől lebegőbbek lettek a személyes történetek, s barátomnak, Csák Lászlónak, a Csongrádon élő kitűnő művésznek a zenéjétől - ő improvizált többféle hangszeren - helyenként még varázslatossá is.
Sajnos a muzsikát nem tudom ideidézni. S azt sem, ahogy én „meséltem”. Így az est hangulatát sem. De a meséket magunkról közlöm. Abban bízom, hogy olvasva a szöveget, képeket is látsz, meg muzsikát is hallasz olvasó, s talán még azt is mondod időnként: mintha effélék valamikor velem is történtek volna már.
S hátha még szórakozol is közben, és mosolyra húzódik a szád!”
Olvasd tovább a Júniusi Naplóban!
Utóbb ezt is beillesztettem a Kürti mesékbe. Egy felkérésről
Tibor bácsi, tán már százévesnél is több volt, amikor kapott egy ajánlatot. Egy hölgytől kapta, akinek alliterált a neve: Dezső Dóra. Tibor bácsi persze rögtön felvillanyozódott, pedig még nem is értette, miről szól az ajánlat! De ugye, ha Dezső Dóra!
Ha az ajánlattevő Dezső Demeter lett volna, hiába alliterál a név, az érdeklődés, fogadni mernénk, elmarad. De így nem maradt el. Azt mondja Dezső Dóra: Tibor bácsi kedves, de lehet, hogy az utána vetett jelző drága volt, azt mondja, hogy ők - s mondotta, hogy többen volnának az ők, hamarosan kiderült, hogy nyolc hölgy és három férfi - szeretnék, ha itt, Tiszakürtön öt napon át, a nyár folyamán Tibor bácsi velük foglalkozna - nem sok ez már nekem, kérdezte magától a drága Tibor bácsi -, de nem szólt, hogy netán sok lenne ez neki. Dezső Dóra meg mondta, csak mondta. A lényeg, amit kihámozott Tibor bácsi Dezső Dóra beszédéből, hogy ők, akik most vizsgáztak egy olyan szakból, tárgyból, módszerből, melynek Tibor bácsi alapító szakembere, mondhatni, vizsgáztak Tibor bácsiból, ők módfelett kíváncsiak lennének, milyen Tibor bácsi, mikor nem tananyag, történelmi adalék, hanem élő ember módjára, tapasztalattal gazdagított ismeretek hordozója. Ők eljönnek Tiszakürtre, itt laknak az iskolában, csak vállalja Tibor bácsi, hogy velük lesz reggeltől estig.
Ennek nem lehetett ellenállni! Száz év ide, oda, Tibor bácsi mindent vállalt.
- Meg vagy te őrülve - mondta Vilma néni -, de nem bánom, teljék kedved! Én meg megyek unokázni, pontosabban dédunokázni. A végére majd megjelenek.
Aztán hozzátette:
- Csak ki ne merítsd magad!
Tibor bácsi somolygott. Öt nap, amikor ő az irányító és nem az asszony!
- Legyél nyugodt! Nem merítem, dehogy merítem.
Az előbbihez kapcsolódik, noha nem mese
Ha sokáig él az ember - micsoda élmény -, megélheti azt is, mint megy ki a divatból. Előbb-utóbb mindenki kimegy a divatból, az is, aki most benne van, ha korábban nem, halála után, s persze vissza is kerülhet abba, már, mint a divatba, főként, ha valakinek érdeke fűződik hozzá. Azt azért el lehet mondani, nem jó érzés, ha úgy tesznek a még élő emberrel, mint kit elfelejtettek: nem hívják erre-arra, előadni, foglalkozást vezetni, a könyveit nem népszerűsítik, alig írnak róla. Nem mondom, hogy nem lehet ezt megszokni, de az biztos, az emberfia ilyenkor nem tapsikol az örömtől.
Konkrétabban szólván: Nem emlékszem olyan esetre a legutóbbi tizenöt évből, hogy valamely drámás tanfolyamvezetőnek eszébe jutottam volna, megkér netán, hogy csak úgy, ingyen, állnék a hallgatók elé, s ő bemutatna, hogy lám, itt van, még él, s elég jó kondícióban az a férfiú, akiről olvasni szoktak a magyar drámapedagógia történetét tanulmányozván, itt van, meg lehet nézni, épkézláb ember, még nem hülyült el, nem keni a spenótot a fejére, és ő az. aki elsőként írta meg ezt, meg azt, aki az elsők között vezetett efféle kurzust, aki megalapította a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, aki létrehozta a Drámapedagógiai Magazint, aki elindította a Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztivált, s még sok mindent, akinek hetven éves kora után sorra jelentek meg a könyvei, s nem is akármilyenek, akinek naplója már kordokumentum, s akihez most, tessék a lehetőséget kihasználni, mivel már 86 éves, kérdéseket lehet intézni, s aki még képes is értelmes válaszadásra. Nem afféle veterán.
Hát ilyen tizenöt év után ért Dezső Dóra felkérése. Tényleg nem lehetett nem elfogadni. Önbecsülésem miatt sem. És öt napon át voltunk együtt, mi tizenketten. És figyeltünk egymásra és szerettük egymást. A többi az meg csak úgy jött. Szinte ránk tapadt az ismeret, meg a felismerés, meg a rádöbbenés, és olykor, olykor még a katarzis is.
És ki se merültem. Úgy éreztem magam, mint önálló estjeim közben és után szoktam, mint ki feltöltődött.
Hetven évvel ezelőtt prédikáltam először az anarcsi szószékről. Az „És ki az a Pál” most, ugyanonnan
Aki Dété naplóját szokta volt olvasgatni, s netán még a Visszanéztem című önéletrajzi vonatkozású könyvemmel is szórakoztatja magát időnként, akár emlékezhet is egy Anarcs nevű községre, ahol gyermekeskedtem és serdülgettem, bezáróan az 1945-ös évvel, s talán még az is eszébe jut, hogy az anarcsi református templomban, ahogy írtam, tizenöt éves koromban engedtetett meg nekem, hogy igét hirdessek, prédikáljak a szószékről, mégpedig egy vasárnap délutánon.
70 éve történt mindez, és soha nem felejtettem el. Ekkortól vélem tudni, hogy van képességem a szólásra. Mivel hogy figyeltek rám a hívek.
Ahogy Onda Sándor tiszteletes úr annak idején, 1943 júniusában, most, 2014. június 8-án, pünkösdkor, a délutáni istentisztelet helyett, amikor is a templomban mutattam be az És ki az a Pál című monodrámámat, tette lehetővé Diák Péter tiszteletes úr, hogy annak a második részét - amikor Pál védőbeszédét mondja Agrippa király és Festus helytartó előtt -, az úrasztala mellől felmenvén, a hajdani szószékről mondhassam el.
Az élményt nem tudom leírni. Ha csak rá gondolok is, rögvest el valék érzékenyülve.
A hívek vagy százan, most is figyeltek. Köztük néhányan régi elemi iskolai osztálytársak.
Az is kiderült, hogy a hajdani református iskolát, ahol édesapám az egyetlen tanteremben első-másodikosokat tanított, és ahol volt a lakásunk is, ma is Debreczeni iskolának hívják, holott már régen nem is iskola.
Nagyváradon kétszer is
Szundy Laci meg Kiss Sanyi barátaim úgy gondolták, hogy nem engedhetik meg maguknak, hogy furdalja őket a lelkiismeret, ezért kitalálták, közvetítették, menedzselték, s mindent meg is tettek avégett, hogy az én Pál előadásom elkerüljön Nagyváradra, az olaszi egyházközségbe, Veres-Kovács Attila tiszteletes úrhoz, mivel hogy - vélték -, nem maradhatnak ki erdélyi atyánkfiai sem abból az élményből, amit én szerezhetek nekik a Pállal.
Kiss Sanyi a lakásunk elé állt a kocsijával, s elvitt a tetthelyekig, meg vissza, s közben szóval is tartott. Páratlan színességgel beszélt japán élményeiről, meg a szobrász Wagner Nándorról, meg az erdélyi egyházi politikáról. És összehozott minket - Kósa Vilma is velünk volt - remek emberekkel - a nagyformátumú tiszteletes maga külön élmény -, meg bemutatta a város nevezetes helyeit, s mindezeken túlmenően olyan nem várt élményben is részesített: telve volt ama olaszi templom, s én legalább háromszáz ember előtt mondhattam el a Pál rövidített változatát. A dobogós úrasztalánál.
Aztán elkerültünk egy táborba is. Hogy „pálozzak”. Mondták, egyházi ifjúsági táborba megyünk. Gyönyörű helyen több száz gyerek, még csak nem is kamasz. Megijedtem. Itt nem lesz előadás, mondtam, az én Pálom nem nekik szól.
De hát autóztunk ötven kilométert! S várnak is tőlem valamit.
Hogy hozzam közel hozzájuk Pált, meg a damaszkuszi megvilágosodást, meg Pál Jézus élményét - végül is ebből lett a keresztény egyház?
Gondoltam egy merészet, s máris előugrott az egyik élményközpontú irodalomtanítási órám, amikor Weöres Sándornak a Paripám csodaszép pejkóját, ezt a pompás „gyermekversét” elemeztem a főiskolásaimmal, s máris mondtuk a költeményt, közösen a gyerekekkel.
Majd megkérdeztem:
- Ki a ti paripátok, akinél nincs különb?
S ők felelték: apukám, anyukám, a bátyám, nagyapám.
- Na látjátok - szőttem az újabb mondatot -, Pálnak is volt paripája, akinél különbet nem ismert: Jézus Krisztust. Ő érte mindent vállalt!
És láttam a szemekben a kíváncsiságot.
Ezek után nyert ügyem volt. Immáron szólhattam arról, hogy És ki is az a Pál?
Újhely fölött egy táborban. Visznek és hoznak. Hogy szóljon Pál
Egyházi szervezésű református táborban hangzott el az a Pál is, melyről most szólok. Politikus rokonom debreceni gyülekezetének lelkésze, Püski Sándor és a presbitérium minden évben ide várja – Sátoraljaújhely feletti összkomfortos épületegyüttest képzeljünk magunk elé –, családostól várja azokat a gyülekezethez tartozókat, akik itt akarnak kikapcsolódni és feltöltődni.
Ebbe a tábori két hétbe tervezett bele politikus rokonom, én voltam az ő zsákbamacska ajándéka - hallott csak rólam, de még nem látott -, s vállalta, hogy eljön értem, a helyszínre visz, és előadás után vissza is hoz Budapestre, és letesz a lakásom előtt.
Fullasztó meleg nap volt, a kényelmes kocsiban temperált klíma, észre sem vettem szinte, s 4 órára már a helyszínen voltunk. Felmásztunk a száz főt befogadó kápolnához. – az előadáshoz ideálisabb teret ki sem lehetett volna találni -, akkor már izzadtam, s mire közös erővel berendezkedtünk – az úrasztalát el kellett mozdítani, a világítást átigazítani, ötre hirdették a bemutatót –, én már lucsogtam. A kápolna környékén víz nem volt, mosdani nem tudtam, pisilésre a bokrot használtam, s mire beöltöztem, váratlanul, az előadás előtti percekben feltámadt a szél, a táborlakókat elzavarta a szabadtéri játékhelyekről, a lelkész pedig a hangos bemondóban reklámozni kezdte az előadásomat. Én levegőhöz jutottam, s meg is nyugodtam, s már kezdtem remélni, hogy a politikus rokonom nem vall velem szégyent, tudok úgy szólni, hogy az üzenet eljusson azokhoz, akik felsétálnak a kápolnához, hogy megtudják: szerintem, ki is az a Pál.
Segített az időjárásnak az ő változása, mondhatnám meghallgatásra talált az imám, mivel elkezdtek jönni, kapaszkodni felfelé az emberek, úgy hogy a végén vagy húszan még álltak is. És nem mentek el.
Már közben éreztem, hogy sikerül ihletetten szólnom.
Visszafelé jövet a kocsiban sok mindenről beszélgetünk, Pálról, a szeretetről, meg a törvényről. Közben a kihangosított telefonon ügyek intéződnek, családi és politikai ügyek. Majd betérünk Bodrogkeresztúrra, ahol egy pincében halászlét eszünk, közben a politikus rokon a pincérrel helyi ügyekről tárgyal, és vásárol egy rekesz tokajit, a teljes repertoárt, nekem szánja ajándékul, hiába mondom, hogy ez az én szeretetszolgálatom, és hogy, máskor sem várok ellenszolgáltatást. Aztán száguldás tovább - merészen vezet, én a nagynénje stílusához szoktam -, a rokon 10-re Pestre akar érni, hogy meghallgathassa a német-brazil meccset.
Felhozza még a lakásunkba az ajándékot, kifogja a tévében az első gólt, aztán búcsúzik, én meg megvárom, míg Kósa Vilma kikíséri, aztán előveszem a hideg pálinkát és a fotelben, lazán elnyúlva koccintok a feleségemmel.
Végre, végre! Thuróczy Györgyre emlékeztünk Debrecenben. Összejöttünk, akik hálával tartoztunk neki
Nem egy út van jó szándékkal kikövezve. Megyünk is rajta emberek, megyünk, de közben meg-megállunk, meg le is térünk, vagy visszafordulunk, és nem is gondolunk rá, hogy lehetünk többen is, akik ugyanarra az állomásra igyekszünk.
Persze, ha akad valaki, aki kirakja az útjelző táblát, vagy integet, netán csak sugall, akkor akár már út közben rájöhetünk, hogy mehetünk együtt is.
Most júniusban végre volt igazító - Bódor Edit és főnixes munkatársai -, voltak igazítók, akik a jó szándékú úton mendegélőket a debreceni művelődési központba terelgették. Terelgették azokat, akik külön, külön már rég ide szerettek volna jönni, ide, hogy elmondják, hogy élt itt a földön, nem is oly rég, egy kiváló ember, aki mester volt, művész, pedagógus, aki itt égette magát, s aki több nyomot hagyott a lelkekben, mint a művekben, aki barát volt, akinek ők tanítványai voltak, színpadosai, akinek annyi mindent köszönhettek. Mindezt elmondták volna régen is, tíz-húsz évvel ezelőtt is, de csak mostanra akadt útba igazító ember, aki kitette a táblát: ide lehet jönni, ezért és ezért.
Drága Gyurka, kedves, jó, lángoló Thuróczy György! A hajdani munkatársak, rokonok, barátok és a színpadosaid végre összejöttek. És hangosan emlékeztünk. És örültünk, hogy emlékeztünk. Háromszáznál is többen. És mondhattuk magunkban: milyen gyarlók is vagyunk, noha tele a szívünk jó szándékkal, de mindig várunk, majd jön valaki, Godó vagy egy kreatív szervező, akinek pénze is van, meg szíve is van, s majd szól, hogy mikor önthetjük ki a szívünket, s mikor mondhatjuk el, hogy kiváló ember voltál, és hogy hálát adhatunk a sorsnak, hogy veled egy időben élhettünk.
Hát ezt, az utóbbit, most hangosan el is mondtuk, még tán díj is hirdeti majd a nevedet.
Aztán megyünk mi is utánad.
De azért ez szép este volt. És jó, hogy megvolt.
Végre megvolt!
Bevezető egy öreg színjátszórendező könyve elé. A gyöngyösi Püspöki Győző
„Nem tudom, hogy nézhet ki Püspöki Győző nyolcvannégy évesen, amiként ő sem tudna mostani magamról, nyolcvanhat éves magamról portrét készíteni. Legalább negyedszázada annak, hogy személyesen találkoztunk.
Kegyelmi helyzet, hogy élünk. Boldog állapot, hogy egészségesen, s telve még alkotó energiákkal.
Szeretem azokat, akik soha nem adják fel, akik értelmiségi státuszukhoz illően nemcsak maguknak, nemcsak magukért élnek. Akik mindig tudják, hogy mi dolguk van a világban.
Püspöki Győző úgy jelenik meg előttem, mint kit csillogó szemű gyerekek vesznek körül, mint akinek meleg a kézfogása, akiből árad a humánum és a szeretet.
Hogy miféle műveket, miféle színműveket hozott létre az emberfia, jó, ha számba veszik a szakértő kortársak, s jó, ha dokumentálódik az utódok és az utókor számára, ám, a lényeg, s ezt Győzőnek is mondom, mégis csak az, hogy éljünk a barátok és a tanítványok, a játszótársak szívében, no, és a tudatukban.
És Püspöki Győző él, s míg a tanítványai élnek, élni is fog, mivel „Győző bácsi” - ez kiderül azokból a tanítványi szövegekből, melyeket olvashatunk a kötetben -, úgy tudott „színjátékokat rendezni”, hogy közben nevelt, mint egy jó, egy igazán jó pedagógus, aki a tanítási órán is figyel a gyerek lelkére, személyiségére.
És nagyon lehet örülni annak, hogy Gyöngyösön még van mecenatúra is, vannak hivatalosak, akik kötettel tisztelegnek az előtt a férfiú előtt, aki ilyen, a kötetből is nyomon követhető, igazán jelentősnek mondható életművet hozott létre, s aki a gyöngyösi gyermekszínjátszást országos rangra tudta emelni.
Isten éltesse sokáig az alkotó Püspöki Győzőt!”