2014-es augusztusi napló
2014-es AUGUSZTUSI NAPLÓ
Ha zeng az ég
Emlékszem, gyermekkoromban, még Anarcson, amikor dörgött az ég és villámok hasították a mennyboltot, ha az udvaron voltunk, édesanyám mindig beszaladt velünk a szobába, megijedt, behúzta az ajtót, bespalettázta az ablakokat, szinte remegett, úgy félt, még imádkozott is.
Ha élne a drága, most augusztus 14-én ünnepelnénk, ünnepeltük volna, születésének száztizenhatodik életévét. És ha látta és hallotta volna azt az égi háborút, amely itt bömbölt körülöttünk Tiszakürtön, nos, mit tapasztalt volna, hogy az ő elsőszülött fia besiet a házba, gyorsan behúzza az ajtót, bezárja az ablakokat, besötétít, és fél és szorong, mint ő egykoron.
A minapában meg Nagykovácsiban, a lányoméknál, de mondhatnám úgy is, hogy az unokáméknál, ugyancsak átéltünk egy dörgős, villámlós vihart. S akkor mi történik? Levente, a hatéves dédunoka, bent a szobában fejére húzza a takarót, belefúrja fejét a párnába, és sikítja, hogy ő fél.
Tulajdonképpen akkor jutott eszembe mindaz, amit az imént leírtam.
Elmondom még, hogy édesapámat meg sohse láttam rettegni efféle helyzetben. De nem láttam a fiamat sem, meg az unokáimat sem, de Levente dédunokám öccsét, a három éves Gergőt sem.
Hja, az öröklés! Mi minden dől el a foganás pillanatában!
Ideér az ukrán-orosz háború szele. És én félek
Ha háborús híreket hallgatok, görcsölni kezd a gyomrom. Én még láttam a sztalin-orgonákat, mellettem még csapódott be gránát, rám még lőttek alacsonyan szálló repülőből, én még temettem ló-dögöket a front mögött.
S most megint háború, az ukránok az oroszokkal, vagy fordítva, s benne megint magyarok is. A nagybátyám Ukrajna földjén halt meg, gulágban.
Sárkányfog vetemény vagyunk mi emberek. Öljük egymást. Értem, és mégsem értem, mire ez a szláv testvérháború, ami ráadásul könnyen válhat világháborúvá. Miféle érdekek a háttérben! És kik, mik a mozgatók! És mi közünk hozzá!
És sosem azok pusztulnak bele a gyilkolásba, akik azt kitalálják, nem, a háborúba mi döglünk bele, szürke vétlenek, akik csak úgy egyszerűen élni szeretnénk a magunk kicsi, házi csetepatéi között.
Sakkfigurák vagyunk a nagyhatalmak által felállított sakktáblán, ha tetszik, előreküldenek, taktikáznak velünk, aztán kiütnek, s ezek után már teljesen mindegy, hogy ki adja, s ki kapja a mattot.
Félek ettől az ukrán-orosz háborútól. Féltem a leszármazottaimat, féltem az odaáti magyarjainkat, s bozsong bennem valamiféle megnevezhetetlen szorongás.
Mi, kárpátaljaiak
Jómagam szerencsés évjárathoz tartozván, az ötvenes évek elején elkerültem a sorkatonai szolgálatot. Fizetnem kellett viszont hadmentességi adót. Édesapám meg katonaként - miután Trianonnal Várit is Csehszlovákiához kapcsolták -, a magyargyűlölő Masarykot is szolgálta. Unokatestvérem pedig, Dezső évekig volt szovjet katona. A minapában meg, Mártika, az említett Dezsőnek, mégpedig az ő Csaba nevű fiának a felesége, itt, Tiszakürtön, azt mondja nekem:
- Milyen jó, hogy el tudtunk jönni Beregszászból, most Csabát is behívnák, hiszen ő náluk szolgált, a harckocsizóknál, annak idején.
Odaáti barátaim s barátaim gyermekei közül - nem rég voltam ottt - többen félelemmel lesik a postást, hozza-e a behívót. A kiszolgáltatottság érzésénél nincs félelmetesebb.
Én már akkor is pánikba esem, ha nyílt színen megáll a vonat, állunk, s nem tudjuk miért, nem mond senki semmit, a vonatról se ki, se be.
Értetlenkedem. Megannyi felesleges kérdés
Lassan már egy rokonom sem él Kárpátalján. Kárpátalján, a szülőföldemen. Vannak, akiknek a beregszászi meg a vári-i temetőben porlad a csontjuk, van, akié az ukrajnai Gulágban. Az élők, mint a vadludak, húztak át a határon. És szereztek magyar állampolgárságot.
Elolvasok mindent, ami a mostani Kárpátaljával kapcsolatos. S nehezemre esik megérteni, hogy kerülhetett ez a terület, ez a magyarok és ruszinok lakta terület előbb Csehszlovákiához, majd a Szovjetunióhoz, végül Ukrajnához. Perlekedem is a történelem istenével, noha tudom, semmi értelme.
Arra is gondolok néha, mi lett volna, ha az elszakított területek magyarjai, mondjuk, harciasabbak, tűntetnek, utcára vonulnak, vagy ne adj Isten, partizánkodnak, mint más kisnépek elszánt gyermekei. Vajh nem lettünk mi némileg, Adyval szólván, „a hőkölő harcok népe”? Vagy tényleg Sütő Andrásnak volna igaza, aki azt írta az Anyám könnyű álmot ígér című regényében, hogy „a fű lehajlik a szélben és megmarad?”
Hogy van ez? Miként igazodjon el a szegény, megnyomorított kisember? Miféle a fontossági sorrend - egyén, család, nemzet, Európa. És ki határozza meg, hogy milyen legyen? És az Úristennek mi a véleménye erről? És hol vannak, akik közvetítenék az üzenetét? Hol van egy Pál? S hol vannak más próféták? S ha jelentkeznek, nem hamisak-e?
Vagy az Úristennek ez az egész emberi hercehurca nem fontos? Az élet értelme csak az örökélet volna? Akkor meg „mi dolgunk a világon?”
S hovatovább ezt az Egyesült Európát sem értem, ezt a demokráciára oly igen kényes államszerkezetet, melynek vezetői éppen megtagadni látszanak Európa keresztény múltját, mindazt, amit az elmúlt kétezer év szellemiségben, erkölcsiségben létrehozott. Ha az úgynevezett másságra oly igen érzékenyek, mért hallgatnak sunyin, amikor a kisebbségben, jogfosztottságban élő nemzetiségekről van szó, különösképpen, ha a magyar kisebbségekről van szó.
Ukrajnát támogatják, akik nem adtak azonos jogokat a nemzetiségeiknek. Az oroszoknak például. És a mieinknek? Ahol oly erős a nacionalizmus, hogy sorra gyalázzák meg a magyar emlékeket? S most álljunk ezek mellé?
Ki érti ezt?
Illetve vélem én ezt érteni, csak elmondani nem merem. Félek ugyanis.
A bölcselet sem segít
Démokritosznak etikai jellegű töredékeit olvasom. Oly igen mához szólóak ezek a szövegek, hogy elbizonytalanodom: tényleg Krisztus előtt élt ez a görög bölcselő? Ellenőrzöm magamat, s lepődök is meg, de nagyon. Bizony hogy Krisztus előtt élt, mégpedig több mint 400 évvel.
S ami elgondolkoztatott, nem most először, de most úgy, hogy rögzítem is, hát hogy a görög filozófia meg a keresztény etika meg a zsidó-keresztény etika között lényegi eltérést kimutatni, hétköznapi embernek tartós búvárkodással, ha lehet.
Néhány mondat az olvasottak közül:
Nehéz dolog hitványabbak uralma alatt élni.
Aki a lélek javait választja, az istenibbet választja
Illőbb a saját hibáinkat gáncsolni, mint a másokét.
Élet ünnepnapok nélkül: hosszú út vendégfogadók nélkül.
Saját bűneink elfeledése okozza vakmerőségünket.
Az irigy ember önmaga ellenségéül magát szomorítja.
Ha valaki túlmegy a mértéken, a kellemes is kellemetlenné lesz.
A balgák úgy élnek, hogy nem örülnek az életnek.
Az embernek önmagát legyőzni minden győzelmek közül az első és legjobb.
Az atya józansága a gyermekekre nézve a legjobb útmutatás.
Jó nemcsak a jogtalanságot el nem követni, de nem is akarni.
A nagy lélek sajátja mások hibáit szelíden tűrni.
Aki senkit sem szeret, az, úgy hiszem, senkitől sem szerettetik.
Az a jótevő, ki nem néz a visszafizetésre, hanem jószántából tesz jót.
Jobb, ha más dicsér, mint ha tenmagad.
Aki másokon akar uralkodni, előbb magán kell uralkodni.
A világ színpad, az élet átjáró; jöttél, láttál, mentél.
Mindig is volt zsinórmérték, amihez kicsi és nagy, hatalmas és alávetett igazodhatott volna. De nem ezt tettük. Az emberiség úgy tűnik, feltartóztathatatlanul rohan a vesztébe.
Az Ady-Tisza párviadal. Mint vélekedtem erről egykoron
Szerettem, és szívesen mondtam, mondattam, még szavalókórus formában is megszólaltattam Ady Endre forradalmi, forradalmas verseit, azokat is, melyekben geszti bolondnak nevezi az akkori miniszterelnököt, Tisza Istvánt, meg a Rengj csak, Föld címűt, melyet egyenesen Tisza Istvánnak küld, s melyben nem átallja a hatalmas miniszterelnököt „bujtó, új, kan Báthori Erzsébet”-nek nevezni. És hogy lelkesedtük ki magunkból az Enyhe, újévi átok című költeményét Adynak, mert a mi Kádár korszakbeli diktátorainkra gondoltunk, és üvöltöttük, hogy „Ez a gazember még lakolni fog.”
Mostanában, hogy Tisza-kultusz van alakulóban, ezzel párhuzamosan mintha kezdene divatba jönni valamiféle Ady-ócsárlás, tűnődni kezdtem, mint is vélekedtem az ötvenes években és később, amikor tanítottam és színpadoztam, mint vélekedtem az Ady-Tisza konfliktusról.
Én még afféle történelmet tanultam, melyben nem kérdőjelezték meg Tisza államférfiúi nagyságát, s én sem, de egyetértettem Ady forradalmas költészetével is. Adyt meg, akinek a költészete diákkorom meghatározó élménye, prózástól szerettem. Ahogy emlékszem, én az egész hajdani jelenségből - hogy a nagyhatalmú és nagyformátumú államférfi úgy tesz, mint kit nem is ért a versekben semminemű inzultus, s noha megtehetné, mégsem vág vissza -, arra a következtetésre jutottam, hogy ez igen, ezek az ezerkilencszáztízes évek, ez a magyar történelmi korszak, mondhatnak akármit, bizony liberális volt, Tisza miniszterelnök meg, noha keménynek mondják, bizony demokrata volt.
(Az ötvenes években történt, hogy egy rokonunkat, parasztasszonyt, aki sértő megjegyzést tett Rákosi Mátyásra, mivel a cséplőgéptől elvitték az utolsó szem búzáját is, rögtön letartóztatták, és évekig börtönben tartották.)
Tisza István jó református lehetett, aki mindig is tudta: a bűn bűnhődéssel jár. 1918-ban, a háború összeomlása után, miután a lakásán egy terrorista mellbe lőtte, utolsó mondata - ennek így kellett lennie -, ezzel függhetett össze, a bűntudattal. Noha ellene volt az első világháborúnak, de az ő miniszterelnöksége alatt vesztettünk. Meghaltak milliók, és - úgy gondolom - bűnhődni akart. A merénylet, melyet ellene elkövettek - vélte, vélhette – talán Isten rendelése.
Mért lett öngyilkos Váradi úr?
Tiszakürtön egy öregember megint öngyilkos lett. Váradi úr, a kádár. Évekkel ezelőtt még készített nékem egy eperfából készült csobolyót. A fiamnak ajándékoztam. Jó mester volt.
Az történt, hogy a kádármester elvitte a beteg kutyáját az állatorvoshoz, hogy gyógyítsa ki a bajából, ám, Boross doktor semmi biztatót mondani nem tudott. El kell altatni - ajánlotta -, annyi baja van a jószágnak, ne szenvedjen tovább.
Állítólag azt mondta volna Váradi úr, csak úgy magának, hogy akkor ő sem él tovább, de hát sok mindent mond az ember, de tény, hogy miután hazament, bevett valamiféle permetező mérget, s állítólag még a feleségével is közölte, de az asszony nem vette komolyan, főzte az ebédet, ám amikor ebédelni kellett volna, a mester rosszul lett, hányni kezdett, és kimúlt. Mint a kutyája.
Váradi mester egyébként egészséges volt. Mondták, az ebét - gyerek nem volt náluk- nagyon szerette.
Mikor a történetet elmesélték nekem, hogy én mi mindenre gondoltam! Csak úgy általánosságban. Gondoltam az elmagányosodásra, a társadalmi viszonyokra, a Hol vagy most Istenúrra, az egyházra, amely nincs a helyzet magaslatán, az élet értelmére, a szeretetre, az értékek viszonylagosságára, John Andersonra, de még az EU-ra is.
Váradi úr korombéli volt.
Egységes ez a teremtett világ, mondom Kürtön, miközben nagy jódolgomban a cicákat figyelem.
Ha Kürtön tanyázunk, ez a megfogalmazás rám illik csak, mivel hogy én itt úgy szeretek élni, mint akinek Kürt ideiglenes tartózkodó helye, szóval, mint ki nézelődik erre, arra, bámulja a rügyfakadást, meg a virágait, a gyümölcsöt, ahogy érlelődik, aki csak kedve szerinti módon dolgozik, keveset, és azt, amihez fűlik a foga, aztán hol a Tiszára kerékpározik, hol a számítógépe mellé ül, és úgy tesz, mint kinek nyaralóhelye a nagy porta, alkalom a kikapcsolódásra, arra, hogy a szépség, mint hajdan a tinta a puha papírba, belé itatódjék, ahol felesleges dolgokon is lehet gondolkozni, tűnődni, mire volt jó az élet, s mi lesz utána…, s közben, lehet bámulni a két fekete cicát, melyek a két szomszédtól meg- megjelennek, ha nem nagyon éhesek, akkor különböző időpontokban, de mindenképpen azért, hogy kikunyerálják a pótebédet, pótvacsorát.
Nos, ebben a kürti tanyázásban, ha már említettem a fekete cicákat - meggyőződésem, hogy rokoni kapcsolatban állnak egymással, úgy hasonlítanak egymásra, mint fiú az apjához -, hadd mondjam el, hogyha étkezés idején egyszerre érkeznek a ház elé, első dolguk, hogy egymásnak essenek, pontosabban az öregebbik egyszersmind a nagyobbik vad dühvel neki ugorjon a kisebbiknek, hogy az iszonyú nyávogással elrohanjon a portáról. Mindenképpen a kerítésen túlra.
Tudomásul veszem, hogy itt háború folyik, mégpedig érdekérvényesítés céljából, mint szokott volt lenni az emberek között és az államok között és a különféle táborok között.
Egységes ez a teremtett világ. Ebben is. Nézőpont kérdése azt válaszolni, hogy mi hasonlítunk-e az állatvilághoz, vagy azok hozzánk.
Az is előfordult, hogy Kósa Vilma, a béke barátja az udvar két különböző pontján, távol egymástól helyezte el az étkező tálkákat, és egyikbe a nagyobbik feketének, másikba a kisebbik feketének töltötte ki a tejet. S mi történt? Egymást figyelve, farkukat ugrásra állítva lefetyelték kedvelt folyadékukat, ám amikor az étkezési művelet befejeződött, a nagyobbik, az öregebbik máris ugrott, s a kicsi, a fiatalabb, máris menekült.
Gyanítom, hogy nem sok idő multával a harci viszonyok megváltoznak. Jaj lesz az öregnek!
Eretnek gondolatok
Erkölcsi szabályok szerint élni, fogalmazzak még pontosabban, a keresztény erkölcsi szabályok szerint élni és a keresztény egyházak teológiai nézeteit elfogadni, nem következik egyik a másikból. Az utóbbi ugyanis a transzcendenciára épül, illetve abba torkollik. Isten nélkül is lehet zsinórmérték a tízparancsolat, és Jézus nélkül is élhet valaki a szeretet törvényei szerint. Betartani, mi, gyarlóra komponált emberek ugyan egyiket sem tudjuk, de törekedhetünk rá.
Minden társadalom érdeke, hogy kialakítsa az erkölcsi törvényeit, hogy azokat betartassa. Többé-kevésbé úgy is szocializálódunk, hogy nagyjából betartjuk. Ugyanakkor minden ember személyes joga, hogy eldöntse, miben hisz, vagy hisz-e egyáltalában, történetesen, miként vélekedik a lélek halhatatlanságáról, az örök életről, másként, szüksége van-e az értelmes élet megéléséhez vagy elviseléséhez ahhoz, hogy filozófiailag is elrendezze magában, mint vélekedik az elmúlásról. Cezura-e a halál, vagy vége valaminek?
Ezért gondolom, hogy minden időkben elfogadhatatlan, amikor a hatalom, világi vagy egyházi hatalom veszi magának a bátorságot, s tudjuk, hogy vette is, és veszi is, hogy meghatározza, miként is vélekedjen az ember (az alattvaló, az állampolgár) az élet-halál kérdéséről. A hatalmak gyakorta politikai és ideológiai kérdést kreálnak abból, amihez semmi közük. Az inkvizitorok és a francia forradalmárok csak úgy, mint Sztalin és Rákosi, a mi Szent Istvánunk, és az erőszakkal katolizáló Habsburgok, a kiátkozó pápák és Kálvin János, az elvakult moszlimok és az indián Vicipucli mind vétkesek, mind személyiségi jogot sértettek, mivel beavatkoztak abba, amihez semmi közük, hogy tudnillik miféle világnézettel, miféle hitgyakorlással, miféle közösség karolásában vagyunk képesek leélni a mi szűkre szabott életünket.
Itt meg felelős gondolatok
Hogy jutott eszembe, nem tudom, de egyszer csak - a kürti kertben sétálgattam nagy szabadságban, éppen nem félve semmitől és senkitől - elmélkedni kezdtem a diktatúráról. Eszembe jutott, hogy 1948 után, ifjú marxistaként úgy vélekedtem, hogy új társadalmat nem is lehet létrehozni kemény diktatúra nélkül. Emlékszem, hogy miután kulák apósomék 1952-ben Szamosszegről hozzánk menekültek Debrecenbe, s noha én mérhetetlenül sajnáltam őket, hogy elvették mindenüket, és a házukból is el kellett menekülniük, és már a saját bőrömön is kellett, hogy érezzem a diktatúra ostorcsapását, az esti beszélgetések során, a közös vacsora után én még mindig azt bizonygattam, hogy mindez, ami velük is történt, sajnálatos, de szükségszerű. A hatalomnak sebeket kell osztogatnia, mivel új, jobb társadalmat, a mi esetünkben szocializmust, másként nem lehet építeni. A régi struktúrával, sajnos, a régi rend képviselőit is félre kell állítani.
Apósom bölcsen mosolygott, s csak annyit mondott:
- Hallod, okos fiú vagy te, tudom, rájössz egyszer, hogy mennyire nincs igazad. De ha majd rájössz, ne szégyelld magad. A fiatalság már csak ilyen. Olykor kegyetlen.
Szokása szerint idézett a Koránból vagy éppen a Példabeszédekből: Mindennek megvan a maga ideje, ilyesmit.
Ahogy most ezt öregen újra gondolom! Szörnyű, mondom magamnak. Mit meg nem lehet etetni a fiatallal! Egyként az igazat is, a hamisat is. Mekkora felelősség az etetőé. A kamasz még mindenevő. A nadragulyát is lenyeli, ha azt előtte megáztatták valamiféle igazságnak tetsző szirupban!
Magamról szólván. Igaza lett apósomnak. Ahogy keményedett az ötvenes években az osztályharc, lettem én egyre ellenzékibb, és mire elértük ötvenhatot, már forradalmi bizottmányi elnökké váltam és az iskolai sztrájk vezetőjévé, s gyűlölni kezdtem a diktatúra minden formáját.
1956 után a Kádárféle puhadiktatúrát is. Színjátékaimban szinte mániákusan csak a szabadságról meg az emberi jogokról szóltam.
Most már nem szólok effélékről. S főként nem vitatkozom. Rájöttem ugyanis, hogy nincs létezés valamiféle diktatúra nélkül, s hogy a szabadság, meg a demokrácia, meg az egyenlőség, meg a testvériség, mind illúzió.
A rendszerváltáskor még lelkes voltam. Most meg azt mondom, bizony, hogy azt mondom a Marseillaise dallamára: Úr lett a tőke hej mira-ajtunk.