2012. szeptemberi napló
Ez úgy eszembe jutott
- Most beolvasok! Most megmondom a véleményemet. Leírom, hogy miféle embernek tartom, és fogadom, hogy nem teszi ki a falra.
Ilyeneket mondogatok magamban. Olykor. A szituációt is elképzelem, meg azt, milyen pofát vág a másik. Aztán nem mondok, és nem írok semmit. Vagy csak szőrmentén, hátha úgy is ért belőle.
A modortalanság, az udvariatlanság bőszít. Kioktatnám a fatuskót. De rendszerint csak nyelek. Számolok százig, s meggyőzöm magam, hogy nincs értelme szólni. Sőt még érvelek is az érdekében. Szegény nem tanult jó modort. Nem volt kitől. S az iskolában is, annyi mindennel tömik a gyerek agyvelejét, de hogy miként kell viselkedni, mi illik és mi nem, erről nincs szó. Felnőtt embert meg egyébként sem lehet már oktatni. A felnőtt ember megsértődik.
Én már csak tudom. Ha engem sértenek, üvöltök. Ha megaláznak, mélyen hallgatok vagy ölök. Ha nem ölök, gyűlölök, és megtorláson töröm a fejem.
A megszégyenítést nem lehet elviselni. Még akkor sem, ha a megszégyenítőnek igaza van. Hátha még nincs is.
Négyen ültünk egyszer egy asztal körül. Szakmabeliek. Gyanútlanul ültem. Én egymagam. Ők hárman. Valamely szövegemről volt szó. A hangadó kipécézte az egyik fogalmat. Metakommunikáció. Azt mondta, rosszul használom. S milyen szakember lehet az, aki ezt a fogalmat rosszul használja. Aztán a másik kettő is bizonygatta, hogy rosszul használom. És sajnálkozva néztek rám. Nonverbális kommunikáció, így a helyes. Én elpirultam, és elbizonytalanodtam, hátha igazuk van. Pedig mintha Vekerdy is ekként használná, mint én. És elkezdtem magam szégyellni. És elnémultam. És nagyon megalázottnak éreztem magam.
Nem öltem, és a megtorlás is elmaradt.
De az esetre máig emlékszem. Noha tizenöt évvel ezelőtt történt. És a figurákra is.
Másként alakult
Úgy akartam összehozni a folyóiratszámot - említenem kellett volna, hogy valamikor a nyárelején kaptam egy ajánlatot Kaposi Lászlótól, a Drámapedagógiai Magazin szerkesztőjétől, hogy szerkesszem én az esedékes őszi különszámot, s szabad kezet ad, kiket közlök és miféle szöveggel -, hogy jómagam külön dolgozattal nem jelenek meg benne, aztán mégis csak. Úgy indult pedig, hogy kizárólag másoktól kérek kéziratot, olyan pályatársaktól, elsősorban olyanoktól, akik az általam alapított Magyar Drámapedagógiai Társaság megalakulása körüli időkben már láthatóak voltak, partnerek voltak, alkotók voltak.
Gyarlóság, ember a neved. Megkaptam az első kéziratokat, ott feküdtek előttem, olvastam azokat, aztán szép lassan megidéződött az 1988-1994 közötti időszak, amikor még az irányításommal működött a Társaság, s bevillant ez is, az is. És nem lehetett nem gondolnom arra, hogy hát ekkor zajlott a rendszerváltás is, és engem éppen ekkor küldtek nyugdíjba. Hogy feszült voltam és szomorú, de mégis tele várakozással és vágyakozással, hogy valami más, valami új kezdődik az ország életében is, de az enyémben is, hogy folytatnom kell civilként azt, amit állami hivatalnokként elkezdtem, a drámapedagógia honosítását, amihez nagy reményeket fűztem, s amelynek, gondoltam, most jött el az ideje, már, mint annak, hogy beépüljön az oktatás rendszerébe. Aztán eszembe jutott, hogy valamicskét írtam én erről már a könyvemben, de azt befejeztem 1991-gyel, nem tehetem meg tehát, hogy nem szólalok meg, még ha ütközöm is eredeti szerkesztői elveimmel.
Aztán írtam tíz oldalt. Nem mindent. És nem is egészen úgy, ahogy szerettem volna. És örülök, hogy nem írtam meg mindent. És annak is, hogy nem úgy írtam meg, ahogy szerettem volna.
Lesz még írnivalóm.
Márai a megbocsátásról
A Naplóból kimaradt című könyvében olvasom: „De valahogy mégis csak békét kell kötni. Mindenkivel. Vonalat húzni a múlt alá és elrebegni a „bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen…”-t. Ez kötelesség, de nem jelenti azt, hogy le is kell ülni egy asztalhoz azokkal, akiknek megbocsátottunk, „miképpen”.
Menni vagy maradni
Másnak sem, nekem sem mellékes, jól érzem-e magam a munkahelyemen vagy sem. Ha azt tapasztalom, hogy nem szeretnek, vagy úgy néznek rám, ugyan minek van ez még itt, akkor nem tűnődgetek sokáig, elmenjek-e, ha mehetek. Én nem voltam nagy helyváltoztató, úgy éltem le az életemet, hogy mindössze ötször kellett velem szerződést kötni. Ennek ellenére voltak helyzetek, amikor úgy gondoltam, megpattanok. Akkor is, amikor elnökként irányítottam a Drámapedagógiai Társaságot, de még Nagykőrösön is, a főiskolán, ha valami nem tetszett.
Elment Nagy István, a dékán, akivel jól kijöttem, s augusztus végéig nem lehetett tudni, kikből áll majd az új garnitúra, magam tehát akként vélekedtem, ha az új főnöknek nem tetszik a képe, nem újítok szerződést.
Most, hogy írom e jegyzetet, szeptember végén, már negyedszer utazom le Kőrösre. Várnak, de nagyon, a tanítványaim. És örül nekem az új dékán, Szenczi Árpád és a helyettese Méhes Balázs. Kollégáim voltak, meg barátaim.
Dolgozom, s noha csökkentik az óradíjakat, így is.
Szeretnek. És ennyi elég.
A Bibliában olvasom:
„A szeretet hosszútűrő, jóságos, a szeretet nem irigykedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem háborodik fel, nem rója fel a gonoszt.”
Volt meglepetés
Adakozásból összegyűlt a pénz. Nem semmi, mondhatnám pestiesen. Sőt, valami, mondom érzelmesen. Háromszázötvenezer forint, szeretetből. A könyvemre természetesen, a nehezen születő Történt pedig-re, a memoár sorozatból a harmadikra gyűlt össze ez a pénz.
Amiről szólni akarok. Megtörtént az első könyvbemutató is. A Kuckóban. Cserna Csaba a bemutatót görcs nélkül és kedvesen vezette, én egy kicsit sokat beszéltem, lehettem volna elegánsabb is, ám a két színpad!
A várisok közül négyen mondtak szövegeket a hajdani színjátékainkból, és milyen jól - a kötetből ugyanis a Vári színpad története is kiolvasható –, és most szólok az abszolút meglepetésről. Anélkül, hogy sejthettem volna, megjelentek a kőrösi színpadosaim, a karácsonyosok is – tessék elképzelni, előtte való napon órám volt velük, s egy rezdüléssel sem jelezték, hogy másnap találkozunk –, és egy kedves montázs műsort mutattak be a legutóbbi három előadásunkból, s mindezt a tiszteletemre, s a hetvenfőnyi közönség örömére. Hát az ilyen meglepetésekért érdemes élni, gondolom én, meg azért, ami mögötte van, a szeretet felénk, ránk irányuló áramlásáért.
Minden ilyen meglepetés mögött egy személy, személyiség szokott állni. Másként, ő találja ki és szervezi meg. Máig nem tudom biztosan, ki értesítette a kőrösieket. Sejtem csak, hogy a régi színpados, Torma Mária. Ő mozgósíthatta az ottani híveimet.
Drága barátaim, voltak ott nagy összeborulások!
Comeniusnál olvasható
„Az ifjúság tanuljon különféle dolgokat figyelni, sok kérdésre rögtönözve megfelelni, bármely szerepet illően eljátszani. És tanulja meg mindezekben a szabad emberhez méltó magatartást, leküzdve a paraszti elfogódottságot.”
A forró szék
Az ötvenhatos műsorunkat próbáltuk. A szünetben szól nekem az egyik srác, módfelett lelombozva, hogy őt a többiek utálják és ő ezt nem bírja elviselni. Ugyan miért? - faggatom. Hamar rájövök azonban, a faggatózásnak semmi értelme, a problémáját én megoldani nem tudhatom, viszont.. Eszembe jutott valami.
- Ha vállalod, mondom neki, ülj be a forró székbe, tudod, ilyenkor mindenki kérdez, te meg válaszolsz. Hátha kiderül, hol a bajok oka.
A próba végéből elcsíptünk egy félórát, középre tettem egy széket, ráült a delikvensem, mi meg félkörbe ültük. S kiderült, aminek ki kellett derülnie. Egyedül lakik, magányos, elhagyta a szerelme, anyagi gondokkal küzd, pszichológushoz jár. Szeretne tartozni valakihez és szeretne tartozni a színpadi közösséghez. Nem érzékeli viszont, hogy mikor mit és mennyit kell beszélni, mikor kívánatos a jelenléte és mikor zavar.
A srác többször elsírta magát. A társak megrendültek.
És mindenki mosolyogva hagyta el a termet.
Én is.
Minták kellenének
Meg kéne csinálni a könyvbemutatót a Főiskolán is. Erről beszélgetünk. És meg is állapodunk. És találunk időpontot is.
De mi érdekelheti a főiskolásaimat? Mi a könyvből? Néhányukat talán a szakma-történet, a drámapedagógia, néhányukat a korszak maga, a puha diktatúra. Hogy lehetett benne élni és alkotni! Többségük persze még vágy formájában sem élt ekkor.
Viszont érdekelheti őket - zömében lányok vannak, mind unokám lehetne – : ugyan miféle ember volt az ő öreg tanáruk harmincnyolctól hatvanig. Kevésbé talán, mit alkotott ekkor. És mindenképpen, hogy élt, mint magánember, mint családban élő ember.
S ha ez igaz, már pedig igaz, akkor rá kell vennem Kósa Vilmát, a hitvesemet, hogy jöjjön el a találkozóra, s engedje, hogy tőle is kérdezzenek. Egyébként is szerepel a könyvben, többen már ismerik, ő lehetne a csali, akinek a kedvéért engem is meghallgatnak. Még tán a könyvet is elolvassák!
Mondom Méhes Balázsnak, a dékán-helyettesnek, némi öniróniával színezett humorral, hogy engem, ha semmi szakmához nem értenék is, alkalmazniuk kéne, hogy legyen kéznél egy öregember, akitől kérdezni lehet, akivel beszélgetni lehet, aki amolyan minta: nem vált el a feleségétől, van hat dédunokája, nyolcvannégy éves korában is tanít és rendez és könyvet ír és képes önálló estet adni, friss a mozgása, a szelleme, gyalog jár be az állomásról és közösség él körülötte.
- A fiataloknak –mondom Balázsnak -, nem prédikálni kell, hanem mintát mutatni.
Egyet ért velem.
Karácsony Sándornál olvasom
”Az öreg tanáraink módszere abban különbözött a fiatalokétól, hogy őszintén adták a közös munkába egész egyéniségüket.”
Ausztráliai kerülővel
Olvashattam volna már régen. Ám elkerült ez az írás. Domahidy András Szülőföldem szép határa című emlékező írása. Most megérkezett. Váratlanul. Ausztráliából. A Szatmár megyéből származó, Ausztráliában élő rokon, Kósa Géza küldte a Szatmár megyében született, ott gyerekeskedő, ám Ausztráliában élő jeles magyar író elbeszélését az ugyancsak szatmári de Budapesten élő Kósa Vilmának. Az említettek mindhárman szerelmesei a régi Szatmárnak. Miután Szatmárból, egyszersmind Magyarországról 1948-ban kiutált nemesi származéknál, a koltói Telekiek leszármazottjánál szebben senki nem írt a régi Szatmárról, az író barátja, az ötvenhatban emigrált s Ausztráliába került Kósa Géza - a már Ausztráliában élő jeles magyar író barátja, aki búcsúztatta is a mostanában elhúnytat -, semmit nem tartott fontosabbnak, minthogy elküldje a Budapesten élő unokatestvérnek a régi Szatmárról szóló, nagy tárgyi tudással és költői ihletettséggel megírt, emlékidéző írást.
És repedezik az én emlékbugyrom is, ahogy Domahidy írását olvasom, ahogy az aratásról ír, meg a cséplésről, a falusi gyerekek játékáról, meg a szekerezésről, a konyháról, meg a kamráról. „A szuszékban háromfajta liszt: kenyérnek való, kalácsnak, édestésztának nullás, a harmadik rekeszben máléliszt puliszkának. És azok a szagok! Fenyőmag és koriander, szerecsendió és szegfűszeg, a polcokon ráncosodó alma szaga elvegyült a zsinórokon lógó kolbászok, sonkák szagával. Szilkékben a szilvalekvár, egy bödönben zsír, alacsony dézsában úszott a frissen köpült vaj, sárgadinnyék a kövön, befőttesüvegek sorakoztak a polcokon. Az asztalon süvegcukor, dobozában a cikóriakávé, skatulyái fedelén egy vigyorgó néger gyerek képével, nagy pléhdobozban édestészta.”
És amikor azt írja Domahidy, hogy az ottani gyerekek „firidni” mentek a Szamosra és nem fürödni, már csaknem elérzékenyülök. Váriban is, Beregben az én szülőfalumban is bizony firidni ment az emberfia a Borzsára meg a Tiszára.
Isten áldjon ausztráliai Kósa Géza, hogy elküldted ennek az ausztráliai magyar írónak az írását, aki most már, hogy református lelkét átadta a Teremtőjének, meg is szűnt ausztráliainak lenni. Már „csak” magyar. Magyar író