2012. októberi napló
Legyen lélek vagy személy
Tulajdonképpen nem zavar, Bár, hogy most hallottam a lelkésztől, a templomban, hogy az Isten személy volna, mivel, hogy az Ószövetségben ez áll, meglepődtem hirtelen. Jánosnál, az evangélistánál ugyanis az vagyon írva, hogy az Isten lélek. Aztán rájöttem, végül is mindegy, ki minek képzeli, léleknek vagy személynek, akinek szüksége van rá, majd eldönti, kihez, mihez imádkozik. Gyermekkoromban, lapozgatva a nagy, családi, képes Bibliát, eszembe nem jutott volna, hogy ne szakállas öregúrnak lássam az Úristent, később meg, és máig ekként van, olyan nekem, mint aki mindenütt van, mindenben van, vagy éppen sehol és semmiben, mindazonáltal lélek, akinek a jelenlétét mindenek előtt hinni kell. A teológusok meg vitatkozzanak, ha akarnak, de mi jámbor polgárok, akik körül egyre fogy a levegő, és Adyval szólván, úgy gondoljuk, nincs már semmi hinnivalónk, azt mondjuk, „ő mégis csak legjobb kísértet”, „higgyünk hát a van-vagy-nincs Úrnak”. Legyen lélek vagy személy.
Nem lehet, hogy ennek az egyetlen életnek ne legyen értéke!
Hogy ennek az egyetlen életnek ennyire ne legyen értéke! Az értékvesztést szuggerálják a mindennapi katasztrófafilmek, a gengsztertörténetek, a bűnügyi históriák. De miért? Nincs nap, hogy a rádióban, tévében, újságban ne hallanál, olvasnál rablógyilkosságról, családi öldöklésről, féltékenységi bosszúról – ezeknek van úgynevezett hírértékük -, én meg már dugnám be a fülemet. S az úgynevezett Helyszínelők, no és a háborús filmek! S a felelőtlenségből származó, részletesen kommentált, halálos kimenetelű balesetek! Úgy vagyok, hogy az egyébként kedvelt Poirot meg Holmes filmeket is csak akkor kezdem folyamatosan nézni, mikor a történet már túljutott a hulla-csináláson.
Az idegem rángó háló, nem szereti, ha holtak akadnak fenn rajta.
Kérdezem magamtól, mi ez? Más beleborzong a látványba, mint lesz a mozgó életből merev élettelen, én meg befogom a szemem, vagy kimegyek olyankor. Mi ez, velem született neurózis vagy öregkori gyengeség?
Mintha minden az agresszivitásról szólna! Mintha lelkiismeret már nem is létezne! Ölni, ölni, ölni! Gyűlölöm. Azokat is, akik üzletágat csinálnak a gyilkolásból.
Az életet szeretem. Az elmúlást magát is úgy élem meg, mint ami igazságtalanság. Még akkor is annak tartom, ha annak rendje-módja szerint, vénen megy el az ember. Kemény munkával tudást, tapasztalatot, bölcsességet halmoztunk fel, s ahogy átmegyünk a nemlétbe, a semmibe, kénytelenek vagyunk mindazt magunkból kiüríteni. Hovatovább már az áldozatos halálról szóló tragédiákat sem szenvedhetem, nézzem azt színházban vagy filmen. Azért nem lettem történész sem, mivel a történelem, mint tudjuk, vérfolyam, s aki azzal foglalkozik, térdig gázol a vérben. Köszöntem, nem kértem belőle.
Most meg, mintha tudatosan szuggerálnák: nem fontos az élet. Mintha azt akarnák, te se tartsd fontosnak!
Gyarlóra sikeredett teremtmények vagyunk, tékozoljuk az életünket, tudjuk, de hogy erre a gyarlóságra játsszanak rá azok, aki kezükben tartják a médiát, a filmipart, a hírközlést!
Okának kell lennie. Nem lehet, hogy ők is azt gondolják, amit etetnek velünk. Nem lehet, hogy ennek az egyetlen életnek ne legyen értéke!
A nyolcvannegyedik
Megértem a nyolcvannegyedik évet. Munkaképesen, mondhatni, jó egészségben. És akik körülöttem élnek, ennek örülnek. Nem hiszem ugyanis, hogy a halálomból bárkinek is haszna származnék. Sem akkora örökséget, sem akkora életművet nem hagyok hátra, hogy másoknak jövedelmezne.
Az életem még termő. És ezt a környezetemben élők tudják. Én élve vagyok érték. Ezért vagy másért – hiszem -, szeretnek is. (És azt is tudják, hogy még én is tudok szeretni.)
Arra is gondolok néha, hogy olykor talán nem bánnák, ha azért volna körülöttem egy kis kavarodás, valamiféle konfliktusféle. Rögtön lehetnék beszédtéma. Telefonon, kávé mellett, vagy sörözve, de féltve is, és szorongva is lehetne mondani, jaj szegény, s említenék a nevemet, ahogy maguk között szólítanak… Nem is ragozom tovább. Aztán ha beteg lennék, lehetne ajándékot hozni, a hiányomat pótolgatni, esetleg felterjeszteni kitűntetésre - elhunyt barátaim közül nem egy a betegágyán, a halálos-ágyán részesült társadalmi megbecsülésben -, lehetne történeteket mesélni rólam.
De hát vagyok - hála Istennek, mondom én -, s a családom, meg a barátaim, meg a tanítványaim még most, októberben is, állva, magam is délcegen, köszönthettek. Még koccinthattunk, még felvághattam a tiszteletemre készített tortát, még érezhettem az arcomon a dédunokáim csókjait, még énekelhettük, hogy serkenj fel kegyes nép, mosolyog az hajnal.
És hála istennek, még mosolyog.
És én is mosolygok.
Úgy adódott, hogy két orvosnál is tiszteletemet tehettem mostanában, s mindkettő, mikor felemlítődött a korom s a kicsi bajom, sztorival szórakoztatott, s a sztori lényege: akinek ennyi jó kevés… Szóval, hogy szót se szóljak, más ilyenkor már…
Nem biztos, hogy természetes, ami valójában természetes
Hogy milyen könnyen fogadjuk el természetesnek azt, ami valójában nem is természetes! Eszembe jut, hogy édesanyám, amikor már megöregedett és magába maradt, ha vendégségbe ment családja tagjaihoz, menyeihez mondjuk, mindig vitt valami ajándékot, maga által kötött vagy horgolt terítőt, pulóvert, kivételes alkalmakkor arany vagy ezüst tárgyat, olyat, melyet ő kapott valamikor, és azt a megajándékozottak, miután a gesztus ismétlődött, úgy fogadták, mint magától értetődőt, mondván, gondolván: mamuka már csak ilyen. Nem egyszer pityergett jó anyám, mikor rájött, hogy azt, amit ő szívből készített és adott, csak úgy rutinosan, szokvány mondatok kíséretében besüllyesztették a kapott tárgyak halmazába. És édesapám is! Csak halála után döbbentünk rá, hogy azért marad el nem egyszer a születésnapi és névnapi köszöntő, a levél, a telefon, a látogatás, mert nincs, aki előzetesen, kedvesen és tapintattal figyelmeztetné a másikat, figyelem, gyermekem, közeleg az ünnep, a családi, amikor illik jelezni; gondoltam rád.
Egyre többször érzem, hogy a környezetemben élők természetesnek veszik azt, ami nem természetes, azt történetesen, hogy folyamatosan adok illetve adunk, s megfeledkeznek a személyes visszajelzésről. Gyakorta úgy érzem magam, mint édesanyám egykor. Besöprik a gesztusaimat - ami mögött persze munka van és érték és szeretet - a magától értetődő sztereotip élmények halmazába. A legritkább esetben kapok például meghívókra választ. Megírom és elküldöm a kuckós programot, a Levelet, a Naplót, szervezzük a kürti együttlétet, és vendégül látjuk a barátainkat, ajándékozom a könyveimet, évtizede töltöm a pálinkámat, kezdeményezem a köszöntéseket, s noha érzem a szeretetet a közösségi találkozásaink során, mégis, bizony Isten, jólesne, ha a személyes gesztusokból időnként több áramolna felém. Mondjátok csak, hogy Tibor túl érzékeny. És akkor? Én meg mondjam azt, hogy szűkében vagytok az empátiának? A családom is. Dedikálom a könyvemet, s noha ők is szerepelnek benne, érdemben alig reagálnak rá. Úgy csinálok persze, mint aki észre sem veszi. De észreveszem.
Nem is folytatom. Inkább nyugtatom magam, hogy ezzel a túlérzékenységgel nem is vagyok egyedül. Márai, a polgár, aki nem szokta volt magát elragadtatni, még nem volt ötven éves, mikor így ír a Naplójában: „Már oly kocsisok, süketek és ordinárék kortársaim, hogy vissza se köszönnek. L. (a felesége) ismerősöket látogatott meg. Egyetlen egy sem akadt közöttük, aki érdemesnek vélte volna, hogy Karácsonyra, vagy Újévre üdvözlőlapot küldjön.”
Romjai egykori maguknak
A Duna Wordon mostanában ki lehet fogni olyan beszélgető adásokat, melyeken az asztalt öreg színészek ülik körül, hajdani nagy színészek, legendás színészek, jelentős szerepek életre keltői, aztán csak nézed őket, és sírhatnékod támad. Ráncaikban, elernyedt tagjaikban, megereszkedett hasukban ott a kor. Hogy mit művel az idő, ilyenkor látod.
Ilyenkor szembesülsz magaddal.
S ha még kendőzik is magukat! De szánalmasak tudunk lenni!
S már nem is tudok figyelni arra, amiről beszélnek.
Csak látok.
Bár ne látnék!
Nézni jobb. Nézni őket egykori szerepeikben.
Scherer Péter
Nálam volt Scherer Péter, a tehetséges színész. Azt is akartam mondani, a fiatal színész. Hajaj! Igazán fiatal akkor volt, amikor műegyetemistaként az amatőr színpadunkon játszott, harminc évvel ezelőtt. Most férfikorában van, java férfikorában.
S mint örültem, hogy Péter tele van alkotó energiával! Három fiatal színész kíséretében jött, s lobogott. Lázasan beszélt, mondta terveit, mit alkot, mit szeretne létrehozni, mi újat, mi olyat, ami még nem volt, s hogy kikhez akar eljutni, s hogy miket játszik és rendez!
S ráismertem hajdani önmagamra, amikor még én rendeztem őt, amikor csaknem annyi éves voltam, mint ő most.
S láttam magam előtt a megöregedett, formájukból kiment, nem oly régi, nagy színészeket.
Elmenetelkor hívott Péter az egyik előadására. Rábeszélően hívott, hogy nézzem meg. És mosolygott.
- Gyere el, egy óra csupán.
- S ha hosszabb?
- Bocs, csak eszembe jutott a zseniális színész, amikor hívtam az egyik bemutatónkra, az volt az első kérdése, mennyi ideig tart az előadás, mivel hogy nem szeretné ki-berohangálással zavarni a játékot.
Nevettünk.
- Nem tudhattam – folytatta -, nincsenek-e neked is rohangálási problémáid.
Ilyen szépen, körülírva fogalmazott.
Sikerünk volt
A Történt pedig című könyvem bemutatójára, fogalmazzak másként, a közönséggel való találkozásra került sor azután, hogy meghívott a főiskolám, a tanítóképző, hogy üljek a közönség elé, sőt, hogy ne is csak én üljek, de Kósa Vilma is, aki ugye szereplője a könyvnek, legyen hát szereplője a találkozónak is, miután a főiskolások egy része civilként amúgy is kedveli. Ismerjék meg „történelmi szereplőként” is, lévén, hogy velem együtt élte és alkotta végig a könyv taglalta, 1966-1989 közötti éveket.
Körbe raktuk a székeket. A székeket tele ülték a diákok és a tanárok, meg más érdeklődők, a városból. Szenczi Árpád, a dékán okos bevezetőt mondott, méltatta a könyvet, izgalmas volt hallani, ahogy azonosította a könyv hősét a mai kollégával, szóval, hogy a könyvbeli szereplő mennyire azonos a ma is tanító tanárral. Volt tanítványom pedig, Méhesné Szondy Csilla jól kérdezett, mi meg évődtünk is egymással, ahogy szoktunk, Kósa Vilma meg én, úgy hogy jól elszórakoztattuk a nagyérdeműt, jó két órán keresztül.
És most figyelj olvasó! Azt írtam az imént, milyen szánandó érzés látni a formájából kiment, vihartépte színészt, akit egykor szerepeiben mintának láttunk, aki, miután megöregedett, már nem az, aki volt. Itt meg, Nagykőrösön, ahol ültünk, a fiatalok körében, „kettecsként”, ősz frizurával, tele ránccal, de amúgy frissen, akár sztároknak is érezhettük volna magunkat, oly igen lehetett érezni a rokonszenvet, a szeretetet, s végig, az érdeklődést. Mert mi is érdekelné a huszonvalahány évest, a lányokat főként, mint az, miként lehetett hatvankét évet leélni egymással két embernek, anélkül, hogy meg ne ölték volna egymást. Hogy az a puha diktatúra milyen volt, s miféle alkotások születtek közben, s a többi szakmai kérdés, mind, amiről szó esik a könyvben, most bizony háttérbe szorult. Hogy éltünk, ez izgatott mindenkit. Az ősz haj, s a ránc az arcon, szóval a kor, ez hitelesítette a könyvet, a Történt pediget, meg minket, a könyv hőseit. Mondhatni, ettől lettük elfogadottak.
Az egykori példákat látni, megöregedve, viszolyogtató, de minket, akiket fiatalon nem ismerhettek, el lehetett fogadni. Egykori önmagunkhoz nem hasonlíthattak. S mekkora szerencse!
A könyv elején és végén ott a fotóm, az egykori, meg a mostani.
- Nahát, hogy tanár úr mennyivel jobb képű most, mint harmincnyolc éves korában! – mondták a lányok, a tanítványaim, akik a színjátszóim is, mosolyogva, kedvesen, nem minden pimaszság nélkül.
A főpapok árulása
Október 23-a körül két előadásunk is volt az Egy huszadik századi krónikás ének című dokumentumdrámánkból, melyet az 1957-ben kivégzett mártírról készítettünk, Gulyás Lajos levéli református lelkészről. Új szereposztásban, de régebbi munkánk ez, százszor legalább már bemutattuk, de valahogy mindig más vonulata fényesedik elő. Hol a szegény tiszteletes tragédiája rendíti meg a nézőt, felakasztják a lelkészt, aki joggal érzi magát ártatlannak, hol a család, a feleség és a három kiskorú leány kálváriája kelt a nézőben részvétet. Az előadás utáni beszélgetésekből kiderült, milyen sokan látják a történésben a maguk sorsát tükröződni, de vonnak párhuzamot a történelmünk különböző korszakaiban történtek között is.
A főpapok árulása, most ez izgatta a kedélyeket. Kiderül ugyanis a drámából, hogy „1957 december 30-án az ellenforradalomban való helyállásukért a parlamentben kitüntetést vesz át Dobi Istvántól, a köztársaság elnökétől Péter János, Bereczky Albert és Győri Elemér református püspök”, és kiderül az is, hogy másnap hajnalban, december 31-én, a győri börtön udvarán Gulyás Lajos tiszteletest, Földes Gáborral, a rendezővel, és Tihanyi Árpáddal, a tanárral egyetemben felakasztják. A színjátékban az is elhangzik, hogy a püspökök semmit nem tettek, hogy megmentsék paptársuk életét. Kegyelmi kérvényt sem küldtek a köztársasági elnökhöz.
Megújulási mozgalom kéne
Márai 1951-es naplójából idézek:
„Nem lehet segíteni, mert éppen a kereszténység az, ami most már az életünkből hiányzik. Minden rendszerből, sőt Rendszerből a kereszténység hiányzik. Nemcsak a Bolsevizmusból és az Amerikanizmusból és a Szocializmusból; nem, az Egyházból is.”
Márai Olaszországban él, amikor ezt a megállapítást teszi.
Hogy ma Európából hiányzik a kereszténység, tudjuk. Hogy Amerikában mi a helyzet, nem tudom. A bolsevizmusról meg a szocializmustól ne is essék szó. De mi a helyzet a magyar egyházakkal? Hogy a Kádár korszak mit csinált véle, erről van némi sejtésünk. Hogy ma mi van? Nem vagyok egyházi szakértő.
Csak az én egyházam van a látószögemben, a református. Evangelizáló papok kellenének, karizmatikus személyek, példamutató egyházközségek. Egy-két jó példát, ha látok. Mindenütt csak a kiürült templomok. Tíz-húsz embernek prédikáló lelkészek. Valódi keresztyénség kellene a magyar református egyházban! Megújulás kéne, hitbéli megújulás.