2012. májusi Napló
2012-es MÁJUSI NAPLÓ
avagy
az új könyvem hírharangja
- lektori véleményekkel, ne hagyd olvasatlan -
Kérés
A májusi naplót tekintheted az új könyvem, a Történt pedig című könyvem beharangozásának is. A könyv folytatása a Visszanéztem és a Különbéke Debrecenben című életrajzi köteteknek. A harangozók azok a baráti lektorok, akik voltak szívesek elolvasni a szöveget kézirat formájában és voltak szívesek írásos véleményükkel segíteni a végleges változatot.
Kérlek tehát, olvasd végig a Májusi Naplót, - nem akarok árulni zsákbamacskát -annál is inkább olvasd végig, mivel arra számítok, szeretnék számítani, hogy vásárlója leszel a kötetnek. Mégpedig elővásárlója. Másként a könyvet megjelentetni nem tudom. Ugyanis nem tudok hová pályázni.
Jó olvasást barátom!
A szülési nehézségekről
Hogy kezdtem a végére érni a könyvemnek – melynek hamarabb lett meg a címe, mint a szövege, a címe: Történt pedig, az alcíme meg: Egy Corvin téri népművelő a puha diktatúrában -, nehezen született, sokáig és akadozva, közben ugyanis többször azt gondoltam, hogy mi a nyavalyának írom, száz embert, ha érdekel, hogy mi történt itt Magyarországon, körülöttem meg velem, a közművelődésben, az amatőr színjátszásban, a Vári színpadon, meg a családban, 1966 és 1989 között, meg aztán már hányan halottak azok közül, akiket emlegetek, meg pénz sincs a könyv kiadására, szóval, amikor ilyeneket gondoltam, le is álltam az írással, majd meg mást gondoltam, akkor újra neki kezdtem, a nyögésnek végül is eredménye lett, de hogy milyen! Bizonytalankodtam, elküldtem hát néhány barátnak és szakmabélinek a kéziratot, olvasnák el, s írnának róla véleményt, mit igazítsak, mit hagyjak ki, mit írjak bele, ilyesmiket, mert hogy nyitott vagyok, ahogy szokták volt mondani mostanában, mindenféle javítgatásra.
Rendesek voltak a baráti lektorok, komolyan vették a dolgukat. Én meg a válaszukat, s javítottam, hozzáírtam, elhagytam ezt-azt, most aztán kész a mű. Készül a névmagyarázat is, készül a fotóanyag is, így lesz vagy 200 oldal. És készül a propagandaszöveg is, éppen a baráti lektorok szövegéből, mivel hogy előfizetéssel gondolom megjelentetni a kötetet, hátha sikerül meghatni egyeseket és rávenni őket, nyúljanak már a pénztárcájukba, nehogy időpocséklásnak nevezzem a kínlódásomat.
Gabnai Katalin azt írja: „Csak a jó formát magtalált hitelesség tud így megrúgni. Szép, szép, szép.”
Gabnai Katinak (Katalin), akit mindig sokra tartottam, még eszme-társnak is, ezt meg is írtam, félve küldtem el a kéziratot. Tudtam, a munkámat ö ismeri a legjobban, mondhatni belülről is, hiszen kollégám volt, valamelyes ideig főnöke is voltam, s aztán hogy elment tőlünk, s a karrierje kibontakozóban, az enyém meg a nyugdíjazásom után leszállóban, bizony vártam, hogy egyszer-kétszer meghív foglalkozást vezetni, előadást tartani. A lelkemnek lett volna rá szüksége, nem a pénztárcámnak. A szakkönyveim is kezdtek megjelenni, gondoltam még egy általa szervezett könyvbemutatóra is. De mintha kiestem volna a látószögéből, egyszer, ha jelentkezett, jómagam meg szemérmesen hallgattam. Szóval féltem, hogy kibújik a kérés elől, netán kényelmetlen a színvallás neki, én meg, erre fel, meg fogok sértődni. És már óvni óhajtottam magamat, a feszültségeket kerülendő, nem akartam, hogy tüske - újabb - adassék a testembe meg a lelkembe. Ezért féltem.
A kéziratot mindazonáltal elküldtem, s most részleteket másolok, meghatottan, a válaszából:
„Tiborkám, Drága! Ez valami óriási dolog. Egyrészt tankönyv, másrészt közéleti líra, harmadrészt saját életem vetített filmje, melyre akkor – személyes töredelmektől sújtva – nem láthattam rá eléggé. Rágondolni fáj, nem rágondolni elviselhetőbb. Menekülök. Még nem merem így tenyeremre venni a múltat. Ezért is vagyok hálás neked. (Talán ha csak egy fél karéj Kósa Vilmám lett volna otthon…)”
„A dokumentum szövegek szigetei számomra izgalmat és hitelt jelentően szervülnek a Debreczeni féle prózavers és prédikátum tengerébe. Ezért van az, hogy míg más könyvében átírtam volna a kígyózó mondatokat, nálad, mivel hallom a hangod, érzem, mint veszel levegőt, megadó örömmel veszem át a te személyes szabályaidat, s ezek szerint, tehát a lüktető, zenétől vezérelt prózavers szabályai szerint javítottam.”
„Boldog vagyok, hogy olvashattam. Van benne 4-5 olyan felfüggesztési pont, hogy a hideg kirázott. Csak a jó formát magtalált hitelesség tud így megrúgni. Szép, szép, szép.
Gyönyörű, nagy élet. Köszönjük!
Ölel: Gabnai”
Bezdán József azt írja, hogy neki jobban tetszettek a korábbi könyveim
Bezdán Jóska (József) barátomat, régi színpadosomat, a színpadon belül is az egyik meghatározó személyiséget, a mára fürgének nem mondható nyugdíjas mérnököt is megkértem, véleményezze a kéziratot. Írok ugyanis bőségesen a Vári Színpadról is, melynek rendezője voltam akkoriban, a könyv idejében, éppen ezért fontosaknak gondoltam Jóska kontrollját. S igazam lett. A színpadra vonatkozó megjegyzéseit rögvest hasznosítottam. Más észrevételeit viszont csak tudomásul vehettem, azt történetesen, hogy rövidnek tartja a könyvet a korábbiakhoz képest, hogy soknak a dokumentumszöveget, s hogy zavarja, miszerint az időt túl szabadon kezelem, a kronológiához kevésbé ragaszkodom. Ezek olyan alapvető kifogások, melyek, ha figyelembe veszem őket, a könyv konstrukcióját is módosítják, erre viszont nem vállalkozhattam. Tudomásul vettem köszönettel a barátom véleményét.
Egy megjegyzése nyomán viszont változtattam a szövegen is. Jóska szerint hosszadalmasan foglalkozom az 1988-ban bekövetkezett nyugdíjazásommal, holott „elegánsabb lett volna azt egy kis fejezetben összefoglalni”, azt történetesen, mint vélekedem a hatalom eme számomra sértő gesztusáról, arról tudnillik, hogy engem küldtek el, a köztudottan jól dolgozó osztályvezetőt, hatvan évesen, s a nálam nem fiatalabb Máté Lajost, kollégámat, az eddigi beosztottamat rakták a helyemre. Az igaz, hogy gonoszkodtam némileg, amikor sejtetni engedtem, hogy ebben a döntésben közrejátszhatott a két illető, Benkő igazgatónő meg Máté kolléga sorozatos találkozása a délegyházi nudista strandon. Az történt, hogy a nyolcvanas évek végén a nudista mozgalmat az Intézetből irányította az igazgatónő - férjével együtt hódolt a meztelen fürdőzésnek a már említett délegyházi tavaknál -, s Máté kollégám is ide zarándokolt, mihelyst értesült az igazgatónő tómelletti pucérkodásáról, s ő is dobta le a ruháit, hogy napfürdőzhessen a főnökasszonnyal. Szóval tényleg úgy vélekedtem, hogy két meztelen ember - főnök és beosztott - csevegése közben el is dőlt a sorsom. Némi kajánkodással és iróniával persze, írtam le a fenti történetet. Ezt nem tartotta elegánsnak Jóska barátom. Noha a helyzetet a korabeli viszonyokra is - az Intézetben köztudottan meglehetős laza liberális állapotok uralkodtak Vitányi főigazgató jóvoltából - jellemzőnek tartottam, szelídítettem a történet leírásán. S ezt annál is inkább megtehettem, mivel sejtettem, talán már akkor is, hogy mélyebb okai lehettek a döntésnek, itt a tavaknál, csak annyi dőlt el, hogy az utódom Lajos lesz. (Megjegyzem, hogy Mátét a barátomnak tudtam, és azt is megjegyzem, hogy Máté az esetről mindig hallgatott.) A valódi ok? Sok volt nekik az én nem titkolt nép-nemzeti kötődésem, amely módfelett kitetszhetett szakmai munkásságomból. Lajos meg! Laza liberálisságát jobban emésztették a főnökök.
Józsikám, azt írod bölcsen, hogy a nyugdíjat az emberek nem büntetésül kapják. De én annak éltem meg. S az én esetemben az is volt.
Cserna Csaba egy Ady idézettel is megfogalmazza elfogult véleményét:
„Hogy szép az élet, te mondtad szüntelen
S hogy higyjük: akartad.
S míg játszadoztak rajta bús mosolyok,
Erőt és hitet prédikált az ajkad. „
Cserna Csabának, másik színpados barátomnak - ő még aktív mérnök Frankfurtban - szintén elküldtem a kéziratot, s ő nemcsak részletekbe menően, oldalszámokat is említve javított, de mint olvasható, leírta érzéseit, emlékeit is a korról „Csak tudd, hogy voltak tanítványaid, akik nyitott szemmel jártak.”
Én meg boldogan közlöm a naplómban, miközben simogatom a lelkemet, mondván közben, lám-lám, egy könyv ilyesféle reagálást is kiválthat.
„Nehéz megszólalni újabb könyvedet olvasva. Nekem úgy, ahogy van, finoman, bölcsen tökéletes.
Rólunk-rólam is szól, a korról, amiben hittünk is, meg nem is, amelyben tanultunk, kerestük az igazi nőt és élveztük az „olcsó mandragórák” adta „élet helyett órákat”, felelőtlen felelősség-nélküli létünket, fiatalságunkat. Megéreztük a talmit, összenéztünk és nevettünk a kontraszelekció díszpéldányain, a beszari és kioktató csinovnyikokon és barmokon, de nem hittük, hogy reinkarnációik később a mi felnőtt életünket is meg fogják keseríteni. Megkaptuk korán a figyelmeztető pofonokat, voltak társaink – a katonaságnál nyolcan a negyvenből -, akik nagyapjuk vagy édesapjuk „bűneik” miatt nem mehettek az egyetemre – előfelvételisek voltunk – hanem további egy éves katonai szolgálatra vezényelték őket. Tíz évvel a forradalom után. Az apák vétkeit 1956-os szereplésük jelentette, a nagyapák pedig katonatisztek voltak a régi rendszerben. A politikai légkör enyhülését azért abból éreztük, hogy a szülők tiltakozására ezek a társaink fél év után mégis elkezdhették az egyetemet. Mikor munkába álltunk, idősebb kollégáinktól tudtuk meg, hogy az országot az ötvenes években többnyire mesteremberek vezették, vérszomjas bírák osztották ki az éveket sokszor ártatlan szerencsétlenekre. Olyan barátom mesélte, aki egy közvetítő-kocsiban hallotta a következőket: Marosán elvtárs (Buci Gyuri) a nagy szónok Újpesten munkásőrök sorfala mögött üvöltötte – : „Az anyám kurva volt, mégis rendes ember lett belőlem. Na, újpesti stricik, azt mondtátok, ha közétek jövök seggbe rúgtok, itt van tessék!” - megfordult és a fenekét mutatta a tömegnek a felfegyverzett munkásőrök mögött. Ilyenek vezették az országot.
Láttuk, hiszen ennek hangot is adtak nevelőtanár koromban, hogy az egyetemen kommunista mérnököket akartak képezni, ami azt jelentette, hogy elsősorban kommunistákat, másodsorban mérnököket. Jó érzésű, szegény sorból jött társaink többségükben bevették a sok maszlagot. Mi kevesen, akik sejtettünk valamit, inkább hallgattunk és behódoltunk. Opportunisták lettünk. Nevelőtanárként teljes meghasonlást jelentett számomra, mikor a rám bízott kollégistákat 1974. március 15-én az állítólagos nemzeti ünnepünkön gumibottal verték szét…
Risztics Péter egyetemi KISZpinty behívatta a Vári Színpad vezetőjét. Isten tudja miről beszéltek, biztos nem a rothadó kapitalizmus országunkba betóduló bűzéről. A rendszer vezetői féltek a tömegtől, mi meg a rendszertől. Akik nem balhéztak, élhettek nyugodtan, talán a forradalom áldozatainak köszönhetjük.
Ilyen környezetben jártunk hozzád, tanultuk tőled a versmondást, a pódiumjátékot, és csepegtetted belénk intravénásan a magyar irodalmat.
Jó volt visszagondolni fiatalságomra, veled töltött óráinkra. Sokat tanultam tőled. Tartást adtak intelmeid, hitet merítettem szavadból, hálás vagyok érte. Ha veled beszélek, otthon vagyok. Édesapám szelíd bölcsessége, édesanyám szellemi rohanása. Köszönöm elsősorban Adyt, azután Petőfit, a népköltészetet, Csokonait, Kosztolányit, Babitsot, Illyést, Vácit, Jékelyt, Nagy Lászlót, Weörest, Örkényt, Sütőt, Kányádit, Petrit, Kornist, Fehér Bélát. Több József Attilát adhattál volna. Veled ismertem meg az abszurd világot, ahol a humor mellett otthonra leltem. Mert „..a világ istállói, telve vannak ordítozó marhákkal” – írta Ady, hovatovább már csak az ő bőgésük hallatszik.
Ölellek és köszönöm a bizalmad és megtisztelő barátságod.
Csaba
Tóth Zsuzsa írja: „Izgalmas olvasmány. Számos inspirációt is adott”
Vállalta a kézirat lektorálását, örömömre, Tóth Zsó (Zsuzsa) is, aki korábbi könyveimet is szeretettel méltatta, s mert akkor az Országos Közművelődési Intézet főosztályvezetője volt, - most is jeles szakmunkatárs - népszerűsítette is. S mivel Zsó a színjátszásnak, az előadó-művészetnek egyik legjobb tollú elemzője, kritikusa, fontos volt számomra, miként fogadja a kötetet.
Konkrét megjegyzései alakítottak a kéziratomon, dicsérő véleménye meg alakított a közérzetemen.
„Kedves Tibor!
Most fejeztem be a könyved olvasását – ami igazán érdekes, izgalmas olvasmány volt számomra, mint ahogy az előzőek is. Azt is mondhatnám, hogy számos inspirációt adott, amelyek megvalósításra persze már semmi lehetőséget nem látok. Mielőtt magáról a véleményemről, meglátásaimról írnék, engedj meg néhány személyes vonatkozást.
Nagyon elgondolkodtató olyan életkorban olvasni ezt a töretlen lobogású életiratot, amikor magam is kifelé készülődöm, s bevallom, ha lehetne, én már most boldog nyugdíjassá válnék. Természetesen nem a tétlenségre vágyom, de az Intézeti munkámban már régóta csak a megkötöttséget érzem, nem a hajdani örömöket. Ezért aztán elszégyelltem magam a te kötődésed kapcsán…
De térjünk vissza a könyvhöz.
Fontos, hogy tényleg több szemszögből, szempontból nézzünk egy olyan összetett tevékenységi kört, amilyen az Intézeté is, és fontos azért is, mert ez is segít tudatosítani, hogy az Intézet mögött mindig emberek, többnyire alkotó emberek voltak, akiknek a munkája jelentette magát az Intézetet is. Fontos és tisztességes írás.
Nekem különösen az elején tetszik, hogy kissé csapong – nem tart tökéletes kronológiát, jónak tartom a beszúrás jellegű reflexiókat is. Nagyon fontosnak tartom, egy önéletrajzban elengedhetetlennek, az őszinte hangvételt és az öniróniát, amit én minden sorban felfedezni vélek. Mértéktartó és szemérmes, ahogyan a családról írsz, azt gondolom, erről pontosan így kell írni.
Őszinte elismerésem, hogy így megformálod ezt a fontos szakaszt is, hogy kíváncsiságokat felkeltően tudsz utalni egy-egy jelenségre, hogy rögzítetted életed másokra is ható folyamát. Te is tudod, hogy ez óriási teljesítmény.
Bízva abban, hogy még sokáig szervezed a magad és családod, barátaid életét a jobbra-vágyás reményében, csak annyit kívánok, hogy kerüljön el a bánat, és sokáig élvezd még a rigók csacsogását Tiszakürtön, meg az élet más apróbb örömeit.
Szeretettel és tisztelettel: Tóth Zsó”
Leszkovszki Albin: „A Történt pedig történelmi forrás”
Kellett, hogy valaki, olyan valaki is kontrollálja a készülő könyvet, aki az amatőr színjátszó mozgalom általam tárgyalt korszakának jeles személyisége, nemcsak elméleti ember, de gyakorló rendező is, akinek neve van és a mozgalom ismerőinek körében hitele is. Leszkovszki Albint kértem meg, a kitűnő sárbogárdi tanárt, írót és diákszínpad-vezetőt, hogy volna szíves elolvasni és véleményezni a kéziratomat, a Történt pediget. (Ha valaki egyszer megírná a magyar diákszínjátszás történetét, külön fejezetet kellene szentelnie Leszkovszki Albinnak és a már sajnos elhunyt Bácskai Mihálynak.) Elvállalta. Csaknem teljes terjedelmében közlöm a levelét.
„Kedves Tibor!
Na, elolvastam. Megmerítkeztem abban a közegben, amikor még mindketten barna hajú fickók voltunk, és egy másik világ vett körül bennünket. Jó volt visszaemlékezni az amatőr színjátszás hőskorára. Volt egy felbuzdulásunk, érdekes módon hittünk abban, hogy valami történelmi esemény részesei vagyunk, társadalomformáló tettre szemelt ki bennünket a kor. Szép nagyképűség volt.
A soraidat olvasva olyan érzés alakul ki bennem, hogy több ember munkáját végezted el egyedül. Nem lazsáltál. Ott voltál, amikor még csíraállapotban volt a mozgalom, Aztán már az Intézetben meghatározó részed volt valamiféle tetőpont elérésében, és szelted a habokat hősiesen. Csináltad, amivel megbízott az élet. Amíg hagyták. A nyugdíjaztatásod miatti megbántottságod még ma is eleven. Úgy érzem, hogy a napjainkban az országgyűlésen szunyókáló, egy országos komédiás mellett megdöbbentő szerepet vállaló Vitányi volt allergiás a Te kálvinista, nemzettudatos, Ady-váteszi habitusodra. Persze téged nem lehetett kiiktatni, egy elemi energia nem képes megtenni, hogy ne működjön. Szinte természeti csoda az a tetterő, amely létrehozatta veled a Drámapedagógiai Társaságot, Tiszakürtöt, Nagykőröst, a Kuckót, a rengeteg publikációt. És ezek folyamatosan működnek is, ez az igazi csoda.
A Történt pedig történelmi forrás. Benne van egy korszak egyedi tüneményének, a magyar amatőr színjátszásnak a históriája. Ahogy a politika egyrészt igényelte a létezését, másrészt akadályozta teljesen szabad működését. A hatalom kisded játékai, a kicsinyes sakkjátszmái, áskálódásai jól jellemzik annak a rendszernek a természetrajzát…
Voltaképpen magamnak is hálásnak kell lennem a munkádért. A színjátszás kalandja, mozgalma az életem egyik legnagyobb élménytömege volt, s a szövegedet olvasva megint átélhettem. Kis gyásszal gondolhattam a fiatalon meghaltakra, meglegyintett a mulandóság érzése, meg az a tudat, hogy „ez jó mulatság, férfimunka volt.”
Szóval kösz
Ölel: Albin”
Akik még segítettek
Nagy segítséget kaptam Kósa Vilmától, Aknay Tibortól, Bajzik Györgytől, Mallász Judittól, Hargitai Máriától, Tóth Zsókától. Hálás vagyok nekik. Ezt ki is fejeztem, miként Trencsényi Lacinak is, aki lakonikus rövidséggel azt írta a kézirat végére:
„Jó, ki kell adni”
Záró megjegyzés
Van, akitől kértem engedélyt szövegének húzott közlésére, van, akitől nem. Az ötlet bennem, későn pattant. Gabnai Katitól, Tóth Zsókától kell elnézést kérnem.
Hálával:
Debreczeni Tibor