2012. júliusi napló
Amikor a népdal üzen
Mért éppen ezt dúdoltam, hogy jutott eszembe, pontosan leírni nem tudnám. Lehet, hogy akkor éppen a kerekasztal mellett üldögéltem, abban az összecsukható illetve kinyitható vászon sportfotelben, melyet még a szüleim vettek valamikor a múlt században, a hetvenes években, s én örököltem. Itt Kürtön igazán jó szolgálatot tesz, ücsörgök benne napközben is, de estefelé biztosan, innen bámulok bele a kerti világba, hallgatom a madarak nótáját, vagy csak iszogatom a fröccsömet, vagy Kósa Vilmával sörözünk. De az is lehet, hogy elnyúlok fáradtan, s fejemet a háttámla alumínium rúdjának hajtom, miután locsoltam a tekervényes gumicsővel, és áztattam a bokrokat, a fákat, a paradicsomot, s adtam keveset a füveknek is, adtam, mivel itt három hónapja egy szem eső sem esett, s tényleg ég a nap melegétől az udvar zöldje, úgy hogy az már nem is zöld, sárguló fűtorzs inkább. Lehet, hogy ettől a kánikulás látványtól bukott ki belőlem - mint kútból a veder víz, mely a kútostoron függ, s egyszerre csak fenn van - az egykor tanult népdal - a népi kollégiumban sokat énekeltünk -, melyről azt mondották egykoron, hogy ez a Veress Péter nótája, az, hogy Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz,/ A szegíny barom is csak a pásztorra níz./ Istenem, teremtőm, adj egy csendes esőt,/ szegíny birge nyájnak jó legelő, mezőt.
Énekeltem magamban a dalt, máskor is szoktam énekelni, még akkor is, mikor biciklin ülök, vagy buszozok. Olykor olyanokat is dúdolok, melyek pajzánok vagy trágárak. Ezeket a diákkorból cipelem, vagy a vári színpados korszakomból, mint például az Átdobták a szart a kerítésen kezdetűt, vagy a nótát a plébánosról meg a kecskéről. Abban van egy sorvég, hogy na már most, ettől mindig röhögni szoktam magamban, de most természetesen, most, hogy a Veress Péter nótáját énekeltem, nem mulattam, hanem elgondolkoztam, s azt mondtam magamnak: na Tibor, ha most elemezned kellene a dalt a módszered szerint, a befogadóra összpontosítva, mit cselekednél?
Mert mit is mond a dal? A rám bízottakat, akikért felelős vagyok, nem tudom megitatni és megetetni. Ők bennem bíznak, s én tehetetlen vagyok.
Ez bizony stressz-helyzet. Amikor úgy érzed, vége a világnak, s nincs megoldás!
A pásztor a teremtőhöz fordul, hogy segítsen.
És én?
A szüleim székén ülve, ott a kerekasztalnál, kivert a veríték.
Hogy mikre emlékszik az ember!
Az utolsó kiegészítéseket végzem a könyvem kéziratán, ami azt jelenti, hogy megszerkesztem a szöveget, ami a fedőlapra kerül, megírom a köszönő sorokat, felemlítve azok neveit, akik tanácsaikkal, dokumentumok előbányászásával segítettek a könyv megírásában, és nagyvonalú gesztussal támogatták a megjelenést. Ez a borító belső oldalára kívánkoznék. Aztán sorrendbe szedem valamennyii könyv-támogatót - ennek előre meghatározott helye van a kötetben -, majd kiegészítem a Névmagyarázatokat, húzok a Kiegészítés naplójegyzeteiből, adatokat szedek le a google-ból. Szóval dolgozom serényen a számítógépem mellett - a feleségem két napra magamra is hagy -, dolgozom, illetve dolgoznék, de váratlan fordulat, a betűk egyszer csak nem jelennek meg a képernyőn, hiába kopogtatom őket. Mint szoktam ilyenkor, pánikba esem.
Tessék elképzelni, vasárnap este van, nekem szerdára le kell adnom a kész szöveget, kétségbeesett ötlet, van a házban egy rendes srác, számítógép tudósa, felhívom, hátha ő segít! Este féltíz, hangom halk és bocsánatkérő. Az övé viszont kemény és elutasító: a gyerekeket fektetik, majd holnap este.
Mit tegyek, mit tegyek, hívom Ádám unokámat - hogy családot alapított, neki engedtük át a házban lévő másik lakásunkat, azt, amelyikben a Kuckó működött. Ő ugyan gazdasági szakember, de hát számítógéppel dolgozik, s a rendszer működésével is tisztában van, egyszer-kétszer már segített, csakhogy késő van, az is lehet, hogy a mobilját rég kikapcsolta, szóval így aggodalmaskodom, de csodák csodája, felveszi a készüléket, a hangja kedves, s azt mondja: Papa még úton vagyok, vezetek, de ha haza érek, jelentkezem.
Nem feszítem tovább a húrt, a gyerek - harminc éves, nős, két pompás gyerek apukája - megjött, már a folyosóról hallom súlyos lépteit. Veszek egy nagy lélegzetet, ahogy közelít a készülék felé, Istenem, csak sikerüljön! Érintkezési zűr van, mondja, öreg a klaviatúra. Azt gyorsan kicseréli - a szomszédasszonytól kaptam egyet kölcsönbe -, kikapcsol, bekapcsol, és működik a gép. Tudok tovább dolgozni. Boldog vagyok.
- Fiam, megkínálhatlak pálinkával, jó barackom van.
Azt feleli, hogy meg.
Kimegyünk a konyhába, sámlira ülünk, kiveszem a hűtőből az üveget, töltök és iszunk. S közben beszélgettünk. Én kérdezek, ő meg válaszol. Én kíváncsian kérdezek, ő meg szívesen válaszol. S míg folydogál a szó, látom magam előtt Ádám unokámat egyévesen. Ebben a konyhában, ahol pálinkázunk, készítem neki az italát, melyet a cumis üvegébe töltök. Látom, amint altatom - a Gólya gólya gilicét énekelem - abban a szobában, ahol az imént a számítógépemet javította, lévén, hogy a lányomék itt kezdték családostól az életet. És azt is látom, hogy egyszer délben, - én voltam éppen az őrző-védője, közel volt a munkahelyem, ha úgy adódott, haza tudtam szaladni -, amikor a gyerek úgy gondolja, hogy az én tiszteletemre bekakál, bontom ki serényen a pólyából - emlékeztem, mint cselekedtem, amikor az édesanyját pesztráltam -, szedem ki alóla a kakis tetrapelenkát, ám olyan ügyetlenül, hogy mindent – bocsánat - összeszarozok. Mit tehetek, viszem a gyereket anyaszült meztelenül a fürdőszobába - igen, igen, a harminc évvel ezelőttibe, amely ma is olyan, mint akkor volt, a fürdőkád is ugyanaz, talán a csaptelep, ha ki lett cserélve -, s tartom a gyerek fenekét a vízsugár alá, és suvickolom tisztára.
- Na, most már megyek - hoz vissza Ádám a jelenbe -, holnap tárgyalásos napom lesz.
Én még mindig mosolygok, látszólag a jó hangulatú beszélgetést reagálja le a mimikám, de valójában a képek, amiket az emlék képernyőjén láttam, attól derülök. Közben kérdezem:
- S kikkel tárgyalsz kisfiam?
- Hollandokkal, - mondja ő.
- Hollandokkal? És milyen nyelven?
- Angolul, - feleli.
Közben búcsúzunk.
A mosoly még mindig az arcomon.
Egy Babits-vers. Nemes Nagy Ágnes elemzése nyomán
Egy pompás könyvecskét olvasok, nevezhetném füzetnek is, a Diákkönyvtár sorozatban jelentette meg a Móra Kiadó, 1988-ban. Verselemzéseket tartalmaz a Szőke bikkfák című kötet, s aki írta - meglepetés volt számomra, kései reveláció -, nem más, mint a huszadik század legjelentősebb költőnője, Nemes Nagy Ágnes. Ahogy ez a nagy költő elemez, elbűvölt! A versekhez fűzött szövege mindnél megajándékozott valamilyen felismeréssel, aminek örülni lehetett. Felismeréssel, ami elsősorban a költőkkel és a poézissel volt kapcsolatban. Ám, hogy mit mondhat a vers a befogadónak, ez mintha kevésbé érdekelte volna a költőnőt. Ennek ellenére egyik-másik elemzésében megtaláltam a nekem szóló mondandót is.
S most következik a második meglepetés. Tanár vagyok, tíz évig tanítottam középiskolában, de Babitsnak A csengetyűsfiú című verse elkerülte a figyelmemet. Nem mondom, hogy nem tudtam róla, de nem tartottam érdemesnek, hogy tanítsam. S amikor a tanítóképző főiskolán a magam befogadó központúnak mondott műelemzési szisztémájával vezettem drámapedagógiai foglalkozásokat, a Babits-verset akkor sem vettem a repertoáromba.
Ám Nemes Nagy Ágnes most meggyőzött, hogy fontos ez a vers, és üzenethordozó ez a vers.
Természetesen nem írom le a költemény „tartalmát”, de annyit elregélek, hogy a csengetyűsfiú, a régi városi lovas szemeteskocsik hírnöke, aki hajnali csengetésével hívja fel a háziasszonyok meg a kis cselédlányok figyelmét, hogy hozhatják szemetes edényeiket.
„Nyíló kapukba mind kiállnak/ sorfalat állva, mint királynak,/ hónuk alatt egy kicsi teknő” ”s a csengő egyre közelebb jő/ a nagy csengő a kis gyerekkel! S mögötte súlyosan döbög/ a méltóságos nagy szekér/ rejtelmes szürke fedelekkel/ a verőfényes távol utcán/ s megáll, ha egy kapuig ér.”
Talán már ebből a pici részletből is kiderül a lényeg. A költő a hétköznapi városi életnek ezt a csúf mozzanatát, a szemét eltakarítását emeli be a költői témák panteonjába. S nemcsak beemeli, de szakralizálja is.
„s amint a vak szekérbe önti/ (természetesen a szemetet) ezüstből látsz fellengni fodrot/ a por gyémántját, füst ezüstjét,/ szent áldozatnak ritka füstjét/ nap felé szállni a szekérből.”
Ha most tanítanám ezt a költeményt, miután elolvastuk a verset, s a verssel kapcsolatos érdeklődésüket már kielégítettem, elsőként ezt a kérdést tenném fel a tanítványoknak: Életeteknek mely nem különösebben ünnepi, de visszatérő mozzanatát emelnétek szertartás-rangra? Aztán: Miért és hogyan? Másként: Indokoljatok, és kiscsoportban játsszátok is el.
A kérdést magamnak is feltettem.
Magánügyek
A lányomnak mondtam-írtam a minapában, hogy neki magának, ha felnőnek a gyermekei, szépen vissza kell húzódnia, s jobbára csak akkor ildomos szólnia, ha kérdezik. Mindazonáltal adnia kell mindaddig, amíg csak tud. S ha szerencséje van az emberfiának, az utódok a szép emberi gesztusokból juttatnak majd neki is. S akkor lehet örvendezni. Szerencsés az, aki tud is örvendezni. Általában az tud örvendezni, aki örvendezőnek született. Ám, aki nem született annak, s mélabú árnyékolja? Nevelje magát az örömre!
Hív a feleségem, hogy menjek már a fiatal almafához, s lássam, amit ő; hogy hányta le az ágairól az éretlen termést a fa, s búsuljak vele együtt, mert nézzem csak, ami rajta maradt, az is kukacos.
- De van rajta két teljesen ép -, s mutatom, hogy melyek azok.
Erre elneveti magát.
- És a kukacos alma is jó alma, a fa, mint tudod, nincs permetezve.
*
Mikor a dédunokáink, az első kettő még kicsi volt - most már nagyok, Gáspár 15 éves, Anna-Flóra meg 11 éves-, és Pécsett laktak - persze, hogy Pécsett laktak, ha a szülők ott dolgoztak -, s ha történt velük ez vagy az, történetesen az óvodában színielőadás, melyben játszott a fiúcska, mi vonatra ültünk, s hipp-hopp, máris ott termettünk. Ma már nem termünk ott, hipp-hopp, noha nincs egy kilométernyi távolság sem a mi és az ő lakásuk közt, csakhogy édes Istenem, a dédunokák nagyon elfoglaltak, mit nagyon, módfelett, ilyen óra, olyan túlóra, ilyen sport, olyan verseny, merthogy okosak és szorgalmasak és ambiciózusak, tehát mindig vannak valahol, ha meg haza érnek, fáradtak csudára, senkit látni nem akarnak. Még hogy ők menjenek el, mondjuk a dédszülők látására!
Már a bizonyítványt sem hozzák el bemutatás céljából, már a jutalom-pénz sem vonzó, amit kaphatnának. Mi meg, nehogy már terhükre legyünk! Váratlanul meg csak úgy betoppanni, ez ma már nem „komilfó”, még családon belül sem. Egy szóval, vagy többel, azt kell mondanom: van úgy, hogy hónapokig sem látjuk őket. Nem látjuk Gáspárt és Anna-Flórát. Pedig szeretnénk látni őket. Nincs szebb és örömtelibb élmény, mint egészséges, okos, remekül fejlődő utódokat látni. Hohó, könnyű azoknak, akiknek nincs egészséges, okos, remekül fejlődő dédunokájuk, hiányérzet nem kapargatja a lelküket.
Mit talált ki Kósa Vilma, miként lehetne mégis találkozni a két sikerült gyerekkel, a tanév befejezése után - névnap, születésnap is torlódgatott - elintézte velük és a szülőkkel, hogy elmegyünk egy közös fagyizásra, kedvenc fagylaltozójukba, mivel a mai gyereknek már ilyenje is van. (Bezzeg hetvenöt évvel ezelőtt, örültünk, ha kikerékpározik háromkerekűjével Anarcsra a fagylaltos, mondjuk, háromhetenként, és ehetünk egy tölcséres vaníliát.)
Így is történt. Fagyiztunk közösen. És nagyon jól éreztük magunkat. És nagyon jót beszélgettünk.
Ők aztán haza mentek, mi is haza.
És könnyű lélekkel lépdeltünk. És dicsértük a leszármazottainkat. És némileg sajnáltuk is őket. Így megterhelődni, már fiatalon!
És hangos szóval örvendeztünk is. Hat dédunoka, s lassan tizenhat a legnagyobb!
Nem adatik ez meg mindenkinek!
*
Családi ünnepség volt. Az egy éves Gergely Tibort köszöntöttük, aki, ezt csak úgy mellesleg jegyzem meg, sikeres egy gyerek. Jó evő, életvidám, harsány. Összegyűlt a család a nagykovácsi kertes házban, s ha mi, felnőttek, szülők nagyszülők, dédszülők netán alélni kezdtünk volna, mert igencsak nagy meleg volt, a gyerekek, a négy unoka, nekünk dédunoka, gondoskodott róla, hogy kellően éberek maradjunk.
Eljött az ideje, hogy hagyományaink szerint elénekeljük az egyéves meg a szülei tiszteletére, a Serkenj fel kegyes népet. Bele is kezdtünk annak rendje módja szerint, már a torta is ott világított az asztal közepén, amikor a négyéves Levente, az ünnepeltnek a bátyja mást gondolt. Felállt egy székre, hogy kimagasodjék, s egymaga elkezdte énekelni a maga külön ünnepi dalát. S le is énekelt bennünket. A produkció után várta a tapsot - egyébként jó hangja és hallása van -, persze, hogy vertük a tenyerünket, ettől vérszemet kapott, s még négyszer elénekelte, taps kíséretében az ő külön köszöntő számát.
Otthon aztán, amint ez már lenni szokott, amikor értékeltük a családi összejövetelt, csak úgy magunknak, azt mondja Kósa Vilma:
- Te, hogy ez a kis Levi hogy hasonlít rád!
- Rám? - csodálkozom.
- Hát persze - mondja -, éppen olyan exhibicionista, mint te vagy!
Pofát vághattam,
- De nagyon tehetséges.
Titkos ügy
Mostanában olvastam-hallottam. Debreceni történet. Sokunkat megdöbbentő történet. A város egyik legismertebb magyartanáráról van szó, a diákok, még inkább a diáklányok egykori kedvencéről, a bülbülszavúról, aki szinte minden verset, amit tanított, könyv nélkül is tudott, mondott, aki gyakorlóvezető- tanárként a város két legpatinásabb gimnáziumában tanított, s aki 1956-ban a városi pedagógus forradalmi bizottmánynak lett az elnöke. Ő volt az, akit Debrecen akkori forradalmi testülete, mint tekintélynek örvendő értelmiségit, a város képviseletében harmadmagával együtt - Mensáros Lászlóval és még valakivel - Győrbe küldött, hogy felvegyék a kapcsolatot az ottani forradalmárokkal.
Szóval róla van szó, akit ötvenhat után beszerveztek az elvtársak. Ügynöknek.
A szerző szerint, aki minden aktát ismer, ártó jelentéseket nem készített. (Mikor a Fazekas Gimnáziumban tanított, kollégájáról Kósa Vilmáról is kellett jelentenie. De csak pozitívumokat írt róla.)
Szegény kollégát valamivel zsarolhatták. Lehet, hogy éppen az ötvenhatos közszereplésével!
Az ugyanis meglepő volt, nekem már akkor is, hogy míg engemet, csak azért, mert elnöke voltam 1956-ban az iskolai forradalmi bizottmánynak, és pártoltam a forradalom leverése után az országosan meghirdetett iskolai sztrájkot, ezért engem fegyelmivel az iskolából eltávolítottak, neki meg kutyabaja sem lett. Maradt gyakorlóvezető tanárnak, majd a Tanács Művelődési Osztályán népművelési csoportvezetőként dolgozott. Aztán adjunktus az egyetemen, külhoni egyetemek lektora, és nem is folytatom.
Akkor csodálkoztam. Most már érteni is kezdem.
Szegény korán meghalt. Vajh ha élne, mit hozhatna fel a maga mentségére!
Aknay Tibor, a fotóművész. Kiállítása nyílt Tiszakürtön
A Nyárköszöntő fő programpontja volt a művész kiállításának a megnyitója. Erre a művelődési ház nagytermében került sor. Mányi István Ybl-díjas építész mondott okos bevezetőt. Megjegyeztem egy mondatát: A képeket nem nézni kell, hanem látni.
Olyan volt a helyzet, hogy akkor én csak néztem. Utóbb elmentem, hogy lássak is.
Ismerem az alkotót személyesen, derűs, életigenlő férfiú, ám, s ez mily érdekes, az a fotó-kollekció, amit most elénk hozott - nagyon jól komponáltan, követhető csoportosításban kerültek a falra, és kuckós barátok voltak a segítségére – mintha nem tükrözte volna a személyiségét! A személyiségét nem, de a világlátását – gondolom én - mindenképpen.
A csupaszem kislány képet - ez került, mintegy emblematikusan a meghívóra - a művész Csillagszeműnek nevezte, holott ez a szem, szomorkásan néz. Nem másnak, csak magának. És a portréi, az öreg fejek! A Kendős portré meg az Ágnes arról beszélnek, hogy út előre már nem visz, legfeljebb a lélek tájai felé. És a Múló lábnyomaink! Kitűnő megfigyelés! Cipőtalpak a sárban, ugyan mi mást üzenne, Szabó Lőrinccel szólván, mint azt, hogy voltam, és hogy nem leszek. De ott van az Ösvény című fotója. Kopár út a fotográfián. Távolba nyúló nyílegyenes ösvény, de hogy a végén mi van, nem látni. Csak az a vég, csak azt tudnám feledni – asszociálom a nevezetes Madách-sort. A Folyosója meg, mintha Kaffka kastélyában járnék. Ám itt van a korunk is, tárgyi rekvizitummal. Itt vannak a műanyag székek. Két képen is. A művész, ahogy láttat! Az egyiknek, ironikus a címe, Csoportkép. Katonás rendben, székek. Olyan embertelen. A falansztert juttatja eszembe. És a másik: Fehér szék. A fehér szék, egyedül, magányosan, mintha egy kopár égitesten állna. Pilinszkyt idézi.
Van derűs kép is. Tavasz Kismaroson. Színes. De micsoda derű ez! A kinagyított fotón virágok, ám az egyik, a levél nélküli, kopáran ágazik jobbra, balra, s mintha pókháló szőné át és be az élénk színeket.
Memento mori!
Ezt sugallja a kiállítás. Nekem.
Ez még eszembe jutott
a Nyárköszöntőről egy hónappal később
- a Júliusi Napló kiegészítése -
Hátrébb az agarakkal tanár úr!
A környezetemben akadnak néhányan, akik kedvenc történeteiket többször is elmondják, anélkül, hogy emlékeznének, ezt már tegnap is hallhatta a beszélgető partner. A minapában is módomban volt kajánul örvendezni. Egy nálam jóval fiatalabb barát másfél nap alatt négyszer is elmesélte ugyanazt a történetet, s mindig ugyanúgy. A feleségem is szeret ismételni, de ő ugyanazt másként meséli. Van azonban olyan rokonom is, akinek kedvenc anekdotáját vagy novellisztikus élményét száznál többször is módomban volt már élvezni. Rögtön hozzáteszem, hogy én ilyenkor nem szoktam szólni: hogy hallod, ne folytasd, mondom én helyetted. Nem. Hallgatok bölcsen. S még, ha a történet tanulságos, mert ezek a visszatérő történetek rendszerint tanulságosak, a hallgatásában örömömet is lelem. Akik ismernek, tudják, hogy egy jó viccet nekem akárhányszor el lehet mesélni, mindig nevetek rajta, és nem is mértéktartóan, úri lefedettséggel, hogy he-he, hanem kissé, vagy nem is kissé, harsányan.
Amit most elmondok - nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek -, tekinthető amolyan gyónásfélének.
Hasonlóvá lettem az említettekhez. Csak éppen nem többször mondom ugyanazt, hanem egyszer sem. Felejtek. Én is. Elfelejtettem például, elfelejtettem, kedves barátom, hogy írtam-e már a Nyárköszöntőről vagy nem írtam a Nyárköszöntőről, s ha írtam, akkor mit. 2012. augusztus 6-án, amikor a szürke állományom valamely rekeszéből előszivárgott, mégpedig hiányérzet társaságában, a felismerés, s ezt mondatta velem: hohó, barátom, te már lekopogtattad a júliusai naplódat, de elfelejtettél írni közösséged meghatározó eseményéről, az úgynevezett Tiszakürti Nyárköszöntőről! Hát micsoda dolog ez!
S akkor kezdetét vette a tűnődés. Meghívót biztos készítettem! S akkor a homlokomra csaptam, mint Fejenagy koma a templomban: miként is juthatna ki a fogságból. S keresgélni kezdtem a Wordben. S a kürti gépemen meg is találtam a keresett, s meg kellett állapítanom, az egészen jól fogalmazott meghívót.
És ismét csaptam egyet a homlokomra. Valaminek mintha még lennie kellene! És meg is lett az eredménye a csapkodásnak, nem rögtön, de meglett. Rájöttem: fogalmaztam én a találkozóról egy emlékeztető-beszámolót is, s azt kiküldtem a kuckósoknak! De hol bukkanhatnék erre? Semmi nem jutott eszembe. A Wordben nem volt.
Írtam Aknay Tibinek, ha kapott tőlem efféle szöveget, küldje el nekem, de azonnal. Eltelt egy nap, nem jött semmi, s akkor végre bepöccent; keressem a freemailen, az elküldött levelek fiókjában.
És itt van vége a történetnek. A beszámolóm ott csücsült teljes nyugalomban és elfeledettségben.
Mindazonáltal feldobódtam, hiszen megtaláltam a memóriám mankóját.
Tanulság: Hátrébb az agarakkal tisztelt tanár úr! Tessék nem megfeledkezni, az öregség, ha vicinálison is, de az ön állomására is betöfögött.
Előtte még. Idegünk rángó háló
Hogy közeledett a Nyárköszöntő, levonultunk Kürtre. Semmi lazaság bennünk, hogy majd kedvünkre teszünk-veszünk, Kósa Vilma kertészkedik, babrálja a virágait, s készíti a komposztot, én meg pendlizgetek a számítógépem és az éppen érő gyümölcsfák és bokrok között.
Itt voltunk, s még arról is megfeledkeztünk, hogy örvendezzünk a tágasságnak, feloldódjunk a színvilágban, mellyel a kert meglep, valahányszor megérkezünk, a madarak énekére sem figyeltünk, mindjárt a feladatok, ezek tolakodtak elő, mint a bunkók, nagy agresszivitásban.
Olyan a természetem, hogy addig, amíg magunk vagyunk, a koszt sem veszem észre, körülöttem minden úgy van jól, ahogy van, ám amikor rádöbbenek, hogy vendégek jönnek, mint most is, az idegen szemével kezdem látni a kisvilágomat, és megdöbbenek, és ideges leszek, hogy mi minden munka vár ránk, hogy takarítani kell, rendet rakni, pókhálózni, tárgyakat helyére tenni. Észrevételeimet ilyenkor hangosan is megfogalmazom. Kósa Vilma meg folytatásként - mert ellene irányuló támadásnak tekinti szavaimat - tudomásomra hozza, hogy ő mindezt tudja, de vegyem számításba azt is, hogy a szobákat, fürdőszobát, vécét is rendbe kell rakni, fekhelyeket előkészíteni, mosni, a főzés tárgyait számba venni. És már kiabálunk egymással, s mikor agresszíven szól hozzám, s történetesen feladatot ad, azaz utasít - én ekként élem meg -, meg nem bocsáthatóan üvölteni kezdek, hogy ne felejtse el, én szabad embernek születtem, nem vagyok alattvaló.
Kósa Vilma egyébként elképesztő tempóban dolgozik, de már ő is tudja, hogy magunk egyedül a kürti munkát nem győzzük. Ő egyébként szeret munkálkodni, a fizikai munkát is megszállottan csinálja. Engem meg idegesít, hogy ilyen hajtós. De mert nem lazít, furdalni kezd a lelkiismeret, s kényszeredetten bár, én is neki kezdek, s közben utálkozom, s átkozom magamat, miként lehettem ilyen hülye, hogy kitaláltam ezt az egész kürti banzájt. (Megjegyzem, Kósa Vilma megpróbált keresni takarító-asszonyt a faluban, de nem talált. Hol az a sok munkanélküli! Viszont van kerti segítőnk, Gyertyák Attila, kitűnő férfiú. )
Ahogy megjött a szerda, ahogy megjött a csütörtök
Ahogy megjött a szerda, s a szerdával Láng Judit, és csütörtökön reggel a másik segítő, a fiatal Szénási Eszter, a nemrég volt tanítvány, kedvezőbbre fordult az én életem is. Kósa Vilma figyelme és figyelmessége áthelyeződött, Judit és Eszter tudták, mit kell csinálni, s mert a szeretet dinamója egyébként is működésbe lépett, a kereső, a feszültségnek nyomát sem találhatta. Nem is kereste senki. Én meg pláne nem. S ez az oldott, baráti, segítő légkör érződött akkor is, amikor megérkezett Juhász Laci a konyhaművész és az ő munkás brigádja - három melós, akik a színpad illetve a lelátóépítésben vettek részt - , s amikor beautózott a két Pista, Mányi és Farkas Aknay Tibi kíséretében, és neki kezdtek a kerti színpad renoválásának. A három fizikai munkás és a három entellektüel nagy egyetértésben végezték a manuális munkát. Hogy ki a harmadik? Rögtön megmondom, Kósa Vilma, hiszen ő volt a dolgok tudója, hol lehet deszkát venni, hogy lehet szeghez, csavarhoz jutni, hol, merre vannak a hiányzó szerszámok.
Délutánra megérkezett Bezdán Jóska és Szívós Zsuzsa is, és jó, hogy jöttek, Zsuzsa személyében egy új segítő, Józsiében meg a mulattató. Nem volt tervbe véve, de ahogy leszállt az este, s a színpadépítők félbehagyták a munkát, s minden úgy maradt, nagy összevisszaságban, hogy majd folytatják holnap, a sörösüvegek kézben, a hangulat készenlétben, a színpadra tapsoltuk ki Bezdán Jóskát, aki olyan pompás paródia-műsort produkált, hogy egyszerre élveztük mindnyájan, a melósok és az entellektüelek.
A spontaneitás, ha jó lélektani pillanatban jut szerephelyzetbe, történelmet is formálhat, lásd a mi március tizenötödikénket ezernyolcszáznegyvennyolcban, nos, a példa persze nem analóg, de a hangulat, ami a mi spontán előadásunk nyomán kialakult, meghatározta az esténket s talán a másik napot is. Nótázva ünnepeltük Juhász Lacit névnapja alkalmából.
Amit szívesen csinálok
Hogy milyen korszakban, régen vagy most, ifjan, férfikoromban vagy öregen, mindig közösségben gondolkoztam. Szokták rám mondani, hogy exhibicionista volnék, én meg még általában meg is toldom, ha lúd, legyen csak kövér, hadd örüljenek: és meg hiú is. De a személyiségemet sohse tudtam annyira előtérbe állítani, hogy annak ne a közösség lássa hasznát. A tevékenységem és a személyiségem egymástól elválaszthatatlan. Pedagógusként vagy előadóként, közösségek létrehozójaként vagy íróként, mindent át kellett, hogy szűrjek magamon. A hatás, ha tudok effélét produkálni, nem független tőlem. És úgy gondolom, hogy az én szakmámban, a pedagógiában, a népművelésben, az előadóművészetben, ez természetes. Vagy annak kellene lennie.
A Játszó-kuckó Társaságban is a személyiségemmel vagyok jelen. Aki olvassa a Levelek a Kuckóbólt, nemcsak a történéseket ismeri meg, de engemet is. Vagy említsem a meghívókat, melyeket, évtizede már, hogy írok-küldök, csaknem havonta. Ne tessék mondani, hogy azokban az olvasó nem ismer rám! Noha nem rólam szólnak. De a stílus én vagyok.
Mindez eszembe jut, hogy a Nyárköszöntőről írok. Az én dolgom kialakítani a programot, meghívni a meghívandókat, mint most Csák Laciékat és Szűcs Mikósékat. És persze és mindenekelőtt a barátomat, Aknay Tibort. Az említetteket mind becsülöm, szeretem. Ilyenkor általuk vagyok jelen. Hát ezt a munkát végzem örömmel.
(Sőt úgy gondolom, hogy ez a fajta munka, illetékesek részéről, nagyobb elismerést is érdemelne. Mert hogy! Mert hogy.)
Elegem volt a népboldogításból
Szoktam volt mindig is mondani, hogy az értelmiséginek egy faluközösségben példamutatóan és cselekvően kell jelen lennie. Vannak erre vonatkozóan mintáim. Legfőképpen a nagyapám, Debreczeni Sándor, a vári-i tanító.
A sorsunk úgy alakult, hogy az év felét évtizedek óta már itt éljük, Tiszakürtön.. Elmondhatom, megbecsültségben. Ennek számtalan jele van. A legfőbb az, hogy mindenki köszön. Hogy nyom maradjon utánunk, ahhoz mindez kevés. De tagadhatatlan, kedvelnek minket. Kósa Vilmát főként. Ugyanis mindig dolgozunk. De csak ezért.
Azt reméltem kezdetben, hogy a szellemi teljesítményt is becsülik, s egy-egy rendezvényünkre megmozdul a falu is. De nem. Vagy alig.
Aknay Tibor mostani kiállításának megnyitójára és a kilátásba helyezett felolvasó színpadi estre személyesen vittünk szét vagy nyolcvan meghívót. Persze megtiszteltetésnek vették, hogy meg lettek híva, de eljönni csak nyolcan jöttek el.
El is határoztam magamban, hogy még egy kudarcélménynek nem teszem ki magam. Öreg vagyok már a sziszifuszi munkához. Foglalkozzon más a népboldogítással.
Azt még ideírom, hogy a kürti református gyülekezet hatalmas templomában a legutóbbi vasárnapi istentiszteleten mindössze négyen vettek részt. S a fiatal lelkész nekik prédikált a szószékről, kellő magasságból.
Mányi István színpada
Mányi István megalkotta a kürti kerti színpadot, az élő fák is bele vannak komponálva, igazán nagyon szép, aki látja, el van ragadtatva. Pista évekkel ezelőtt ezt - gondolom akkor tájt igen jól prosperált a stúdiója - ajándék gyanánt hozta létre - tanítványom volt egykoron a gimnáziumban -, s az egész kuckós társaság dolgozott vele együtt, hogy időre kész legyen. S kész lett.
Ültek itt a nézőtéren százhúszan is, amikor pantomim előadással vagy népzenei bemutatóval szórakoztattuk a nagyérdeműt, meg amikor zongorakoncertet rendeztünk és író-olvasó-találkozót, történetesen Fehér Bélával. Egy időben még az előadóestjeinkre is összegyűlt ötven-hatvan ember. A legutóbbi két évben viszont a nagyobb rendezvényeinket vagy az Arborétum előadójában vagy a művelődési házban rendeztük. Olykor muszájból is, mivel esett az eső. Mikor Eperjes Károly volt a vendégünk, akkor történt éppen az esős eset.
Az időjárás az elmúlt év őszén igen meggyötörte a Mányi-színpadot, kellett már a felújítás Most ismét tud előadásokat fogadni a színpad.
De kik lépjenek fel, és mikor, és kik előtt? Nyárbúcsúztatót már nem rendezünk évek óta. Elfogyott az erőnk. Évente tehát egyszer nyílik alkalom, hogy megmutassa a színpad, mit tud igazából. Az egyszeri alkalommal is, ki fogja szervezni a közönséget? Mi már nem. Ennek az évnek a kudarca kedvlohasztó. De egyébként is! Amikor a közönség még ellepte az udvart, mást sem csináltunk a feleségemmel, mint strázsáltunk. Az előadásokat szerveztük, de nem élvezhettük.
Talán halálunk után futhatja ki önmagát a színpad, ha egy vállalkozó kedvű közösség ide szervez táborokat, s a táborokhoz előadásokat.
Aknay Tibor, az író
Aknay Tibor, kuckós tagunk, a nyugdíjas könyvtáros felfedezte magában az írót. Az utóbbi években egymás után jelennek meg az irodalmi folyóiratokban a novellái. Ami azt jelenti, hogy mások is felfedezték Aknayt, az írót. A novellák közül néhányat elsőkként mutattunk be a Kuckóban. Most pedig, hogy kiadásra készen áll az első kötete, gondoltam, a mi dolgunk (is), hogy népszerűsítsük.
A kötetben találtam két remek elbeszélést, melyek kínálták magukat: tessék minket dramatizálni! Ez a mi esetünkben azt jelentette, hogy a két novella hőseit előadóink hangjai jelenítették meg. Figurális ábrázolásról nem beszélhetünk, hiszen a szereplők ültek, és csak a hangjukkal elevenítették meg a novellabeli történéseket. Az epikus szövegeket meg narrátor közvetítette.
A közönségünk lelkes volt, tapsolta a szereplőket, az idősebb és fiatalabb kuckós társakat. Az írót meg, Aknay Tibort, lelkesen és szeretettel ünnepelte.
Mivel magam voltam, aki a pódiumra állítást kigondoltam és az általam választott színészekkel azt megvalósítottam, erről a munkáról nem nyilatkozhatom. Tény azonban, hogy Bezdán József és Szívós Zsuzsa remekelt, meg is jelent előttem a novellabeli öngyilkosságra készülődő idős házaspár, s megjelent a kor és a miliő is. (1944 márciusában egy zsidó férfi és székely felesége dönt úgy, hogy együtt hagyják itt e földi életet.)
És ugyancsak élményt nyújtóan voltak jelen a másik novella alakjai és narrátorai is - Cserna Csaba, Kósa Vilma, Szénási Eszter, Venczák Eszter és Halász István -, akik egyébként egy nappal a fellépés előtt tudták meg, mi feladatra kéri fel őket a rendező, azaz becses személyem. Aknay Tibor olyasmiről írt ebben a novellában, amiről hallgatni volt szokás az elmúlt fél évszázadban, arról történetesen, hogy a felszabadító szovjet katonák, akik megerőszakolták lányainkat, nemcsak családi tragédiák okozói voltak, de a kibeszéletlenség miatt, lelki traumák kiváltói is.
Tibor bizony jó író, folytatója annak a realista hagyománynak, amelynek olyan jelesei voltak, mint Sarkadi Imre, Sánta Ferenc, Gerelyes Endre.
Örülnünk kell, hogy köztünk van.
Mire emlékszem még
Arra a kiegyensúlyozott, következetes munkára, mely a színpad-igazítás során folyt. A barna bőrű munkások tartózkodó örömére, ahogy Bezdán Józsit hallgatták. Szénási Eszti harmóniát sugárzó, fiatal jelenlétére, ahogy mindig ott volt, ahol segíteni kellett. Emlékszem a szomorúságomra, hogy csak nyolcan jöttek el a programunkra a faluból, s emlékszem, mint feszültünk egymásnak Mányi Pistával, s mennyire nem értettem a méltatlankodását. Nem feledhetem, hogy a három nap alatt Kósa Vilma egyszer sem mondta, hogy ez az igazság. És emlékszem Sári Imrére, ahogy csendes derűvel tette a dolgát a kánikulában, a tűz körül. Látom és hallom, ahogy Mányi Pista egész este dobol Szűcs Miklós mellett, és megőriztem a felismerést, hogy Cserna Csaba mennyi öniróniával képes szemlélni önmagát. És emlékszem magamra, mint örültem, hogy a másik nem rég végzett tanítvány Venczák Eszter és Halász István, kik az Aknay novella megjelenítésében partnereim voltak, mint lopták be magukat az öreg kuckósok szívébe. Jó hangulatom volt, mikor az első szerdai estén Láng Judittal beszélgettünk, és akkor is, amikor vasárnap estére üres lett a porta és a ház, s végre kialudhattam magamat.
Mire emlékszem még? A közgyűlésre, melyen villámok nem cikáztak, s hogy fékezett habzású volt a hangulatom, pedig nem fájt semmim. És Rózsa Erzsikére, aki évtizedek után először ült neki festeni. A kert virágát, a kert háziasszonyának.