2012. januári napló

2012.02.13 19:56

 

Örültem, hogy ráleltem

Már a végén tartok a könyvnek, a memoárom harmadik kötetének – ezt a címet adtam neki, Történt pedig -, s közben újra-újra olvasom a már leírtakat, hogy rájöjjek, mi hiányzik belőle, miféle szöveg, amelynek bent volna a helye, s ezenközben a számítógépem dokumentumtárában is cikázok, hátha onnan kell valamit még ide emelni. Szóval cikázgatok, cikázgatok, s meglepetésre rálelek egy szövegre, melyet még 2003-ban írtam – megfeledkeztem róla – azon apropóból, hogy egy kedves hölgy interjút készített velem a SZÍN című lap számára, abból az alkalomból, hogy Csokonai-díjat kaptam, s a szerkesztő kívánsága volt, hogy az interjú előtt álljon egy rövid önéletrajz is. Hogy ez harmadik személyben íródjon, ez már szerény személyem találmánya lehetett. Ennek az önéletrajznak ugyan nincs helye a készülő könyvemben, de, győzködöm magamat - a SZÍN-nek akkori számát meg ki olvasta a kuckós körből -, mért ne lehetne helye a januári naplóban. A naplónál személyesebb műfaj nem létezik, mért lógna ki belőle egy régi önéletrajz. És nevezhetjük ezt akár kuriózumnak is: kilenc évvel ezelőtti önmagába enged betekintést a vallomástevő, mit tartott fontosnak megmutatni magából, amikor még csak hetvenöt éves volt.

Önéletrajz, harmadik személyben. 2003-ból

Debreczeni Tibor beregi református tanítócsalád sarja. Apai ágon. Az anyain szepességi cipszereké.

Az apa szabolcsi, pontosabban anarcsi, majd nyíregyházi tanító.

Tibor, három fiú közül a legidősebb, születési éve 1928, születési helye Vári. Mikor a világra jött, ez a beregi falu Csehszlovákiához tartozott – az apa a kisebbségi lét elől települ át Magyarországra –, később a Szovjetunió birtokolta, ma Ukrajna mondja magáénak.

Debreczeni Tibor iskoláit Anarcson, Kisvárdán, Nyíregyházán, az egyetemet Debrecenben végzi. Magyar-történelem szakos tanár.

Az 1945 utáni tanulói évekből öt meghatározó élményt raktároz el.

1./ Hisz abban, hogy a szocializmus fejlettebb társadalmi forma a kapitalizmusnál. Lelkes marxista és népi kollégista.

2./ Találkozik Karácsony Sándorral, s az ő reformpedagógiája egy életre meghatározza nevelési elveit és nevelői munkásságát.

3./ Találkozik a szerelemmel, s 900 forint keresetre, még egyetemistaként, elveszi bölcsész társát, Kósa Vilmát feleségül. /A házasság még tart. Eredménye: két gyerek, három unoka, két dédunoka. /

4./ Feleségéről kiderítik, hogy kulákszármazású, róla pedig, hogy rés a bástya fokán. A még egyetemista feleséget végül is nem rúgják ki, csak fegyelmit kap, Debreczenit, a tudósjelöltet az egyetemi magyar intézet demonstrátori állásából viszont kiteszik. Egy életre megtanulja, mi az a diktatúra, s mi az a szocializmus.

5./ Még ezután is bizakodik; a világ reformálható és javítható. Ezért vállal szerepet az 56-os forradalomban.

Feleségével együtt Debrecenben tanít, hitvese gimnáziumban, ő a tanítónőképzőben. 1957-ben, mivel az 1956-os októberi események alatt az iskolai forradalmi bizottmány elnöke, majd november 4-e után az iskolai sztrájk vezetője, fegyelmivel más iskolába helyezik.

1957-1966 között irodalmi színpadot vezet Debrecenben, maga szerkeszt és rendez, a műfaj adta metaforikus nyelven fogalmazza meg a renddel szembeni elégedetlenségét. Játszók és nézők értik egymást. A baráti újságírók is szemet hunynak. Országos sikereket érnek el.

1966-ban, erre figyelve, meghívják Budapestre a Népművelési Intézetbe – családostól felköltöznek - az amatőr művészeti ügyek metodikusának. Később osztályvezetőt csinálnak belőle. Debreczeni szárnyakat kap. Új, korszerű képzési formákat kezdeményez.

Kidolgozza a pódiumi színjátékok dramaturgiáját, mozgalmakat segít útjára. Híve a komplexitásnak, a különböző művészeti ágak közötti együttműködésnek. Országos fesztiválokat, máig működőket van módjában elindítani.

Felismeri a drámapedagógia korszakos jelentőségét, maga is kísérletezik vele. A drámapedagógiától megújul a gyermekszínjátszás, megfrissül a diákszínjátszás. Sokat publikál, tapasztalatait megírja.

Közreműködik az európai avantgárd módszereinek hazai népszerűsítésében, /kap is érte/, mindent megtesz azért, hogy a dramatikus magyar népművészet eredményei beépüljenek az amatőr magas művészetbe.

Mind e munkához megtalálja a jó szakembereket, s az általa vezetett osztályokon jó szellemű csapatmunkát igyekszik meghonosítani.

Debreczeni 1966-1978-ig érzi jól magát az Intézetben. A munkálkodásának ezt az időszakát írja meg az 1980-as évek második felében, egy memoár jellegű könyvben, az Egy amatőr emlékezéseiben. A nyugdíjazásáig terjedő időszakban az új vezetés - Vitányi Iván és Benkő Éva - igyekszik elszigetelni, s kedvét szegni. Ekkor kezd színjátszástörténettel, módszertani foglalkozás-leírásokkal foglalkozni. Immáron gyakorolja is, tanítja is a drámapedagógiát.

Mikor 60 éves lesz, 1988 végén, elküldik nyugdíjba.

Elmondjuk, hogy 1970-ben megalapítja a műegyetemistákkal a Vári színpadot. Megteremt - hazai szertartások s európai avantgárd ötvözetből - egy olyan színpadi nyelvet, amely megkülönbözteti őket másoktól, egyszersmind országos rangot is biztosít nekik. Legjobb előadásaik forgatókönyve Torma Mária kezdeményezésére önálló kötetben is olvasható. Perlő ének címmel a Felsőmagyarországi Kiadó jelenteti meg. A színpad húszévi folyamatos működés után szűnik meg.

Nyugdíjazása után Debreczeni neki keseredik, ám új energiákkal is feltöltődik. A rendszerváltás körüli időkben eufórikus hangulatban él. (Később már nem.) Ekkor kezdeményezi a Magyar Drámapedagógiai Társaság megalakítását. Ennek öt éven át, 1994-ig elnöke, mindmáig tiszteletbeli elnöke. Az általa alapított Drámapedagógiai Magazinnak pedig alapító szerkesztője. Ekkor kezdik el azt a nagy ívű munkát, melynek eredményeként a drámapedagógia bekerül az oktatás áramába s tantervébe.

1995-ben barátaival létrehozza az Academia Ludi et Artis művészetpedagógiai egyesületet, ennek máig elnöke.

Debreczeni Tibor 58 éves, amikor kitalálja magát, mint előadóművészt. Első műsora több mint száz előadást ért meg. Címe beszédes: Az öreg ácsot palira vették. Egyébként öt egyórás önálló estje van, műsorainak szerkesztője, szerzője és rendezője. Minden színjátéka megjelent és olvasható is.

A Nagykőrösön működő Református Károli Egyetem Tanítóképző Főiskolai Karának - nyugdíjba vonulásától kezdve - tanára, reformpedagógiát és drámát oktat, s megalapítja itt a Karácsony Sándor Színpadot. Lelkiismeret ébresztő előadásaikkal bejárják a református egyházközségek nagy részét, a határon túli magyar településeket és a nyugati magyar közösségeket is. Színjátékait a főiskola sorra megjelenteti.

Volt színpadosai és tanítványai létrehozzák a Játszó Ember Alapítványt, ennek kurátora. Feleségével együtt működtetik a lakásukon az úgynevezett Kuckót, két hetenkénti programmal. Ez egyúttal az Alapítványnak is, az Academia Ludi et Artisnak is telephelye.

Tiszakürti falusi házuk portáján a tanítványok Mányi István építészmérnök irányításával szabadtéri színpadot, Kertszínpadot építenek, ahol nyaranta összejönnek, s a falusiaknak is, előadásokat tartanak.

Debreczeni Tibor önmagát mindenekelőtt pedagógusnak tartja. Legjobban tanítványai és volt tanítványai körében érzi magát. A nevelőszándék munkál benne akkor is, amikor rendez, s akkor is, amikor előadóművész minőségben jelenik meg a közönség előtt, akkor is, mikor kuckózik. Megrendelésre nem tud dolgozni, ezért nem ment hivatásos színházi területre.

Pedagógiai munkásságáért 2001-ben Karácsony Sándor díjat, előadóművészi tevékenységéért 2003-ban Csokonai díjat kap

És 2003-2012-ig?

Kegyelmi helyzetnek tartja, hogy még él. Feleségestől. Hogy a családja gyarapodott, hogy immár hat dédunoka veszi körül, és még ők tudnak segíteni, amikor szükségeltetik. A lakást, ahol eddig a Kuckó tanyázott, most az unokájuk lakja feleséggel és két gyerekkel, ők meg át tudták helyezni a kuckós székhelyet egy közeli klubba, a Budai Polgári Kaszinóba.

Debreczeni tovább tanít a Főiskolán, ahol élvezheti a tanítványok szeretetét és a kollégák megbecsülését, ahol új színjátékokat hozott létre, melyekkel tájolnak továbbra is.

És sorra jelentek meg a könyvei, Merítő címmel egy antológia, amely színjátékait és tanulmányait tartalmazza, az És élmény és vers és próza, amelyben elemzéseit adja közre. Ebben az időszakban lát napvilágot két memoár kötete, a Visszanéztem és a Különbéke Debrecenben valamint az Egy tanár naplójából, internetes naplójegyzeteinek válogatott gyűjteménye

Előadóművészként is mutatja magát az És ki az a Pál című monodrámájával évente nyolc-tíz alkalommal is fellép.

Amikor ezt a szöveget írjuk, hősünk az új kőrösi félévre, valamint egy fellépésre készül és a végén tart memoárja harmadik kötetének, melynek, mint írtuk, Történt pedig címet kívánja adni.

És működik a Kuckó és írja havi rendszerességgel az internetes naplóját és időközönként megjelenteti a Levelek a Kuckóból címmel esszé jellegű beszámolóit és várja a tavaszt, hogy feleségével levonulhasson a nyári szállásukra, az alföldi Tuszkulánumba, Tiszakürtre, a tágas telekre, ahol írás mellett kerékpározhat és „tiszázhat” és hódolhat szenvedélyének, a kertészkedésnek és a gyümölcscefre gyűjtésnek.

Hatvan éves a fiam

(Az alábbi köszöntő szöveget felolvastam azon a szűk körű családi ünnepségen, amelyen a fiunkat, Debreczeni Lászlót ünnepeltük.)

Az eszemmel felfogtam, de tudomásul venni nem akartam, hogy a régi gyakorlat szerint immár nyugdíjas lenne a fiam, annak ellenére nem akartam tudomásul venni, hogy tudtam, hogyne tudtam volna, hogy házas, csaknem negyven éve él jóban-rosszban a feleségével, hogy asszony-lánya van, aki a mi első unokánk és két kamaszkorú utód is deríti az életét, két unoka, a mi dédunokáink, és láttam, amit láttam, hogy megtestesedett, megritkult a haja, a szeme fénye sem a régi, szóval, hogy az idő nem futott el mellette sem, hogy bizony nyomot hagyott rajta is.

A kisfiam ő mégis. Hogy miért? Mert némely tulajdonságában megmaradt olyannak, mint volt gyerekkorában. Tud például küzdeni. Ha célt lát maga előtt. De csak addig, amíg esélye van a győzelemre. Ha nincs, akkor vált. Ha lehet. Váltana most is, de nem lehet.

Három éves korában négyszer is nekiment egy falusi ároknak, hogy átugorja. Háromszor felbukott, de mindig felállt, azt mondta, tatonadolog, a k betűt nem tudta ejteni, és újra megpróbálta. Mígnem sikerült.

Kiskamaszként úszott. Pillangózott. Országos versenyen harmadik lett. Rájött, hogy több babér az úszásban nem terem, és váltott. Elment focizni.

Aztán a zene. Már óvodásként zongorázott, majd rájött, hogy vannak nála jobbak. És bőgőzni kezdett. Az akadémián a legjobbak egyike volt, Montág, a professzora fantáziát látott benne, hajtott is rendesen. Aztán abbahagyta. Hogy mért? Zenekari bőgős lenni nem akart, koncertező művészként meg, mint mondta, abból nem lehet megélni.

Szóval olyan, mint régen, Kiskorában, ha kért tőle az anyja valamit, mindig azt mondta, rendszerint oda sem figyelve, hogy jó, anya. Aztán csinálta, amit akart. Kamaszkorában is maga döntött. Minket, szülőket többnyire kész tények elé állítva. Nem emlékszem, hogy kérte volna a véleményünket valaha is. A véleményünket nem, a segítségünket szerencsére igen. Hogy ő elmegy 13 évesen Sum Robival kirándulni a Zempléni hegyekbe. Annyi volt a dolgunk, hogy szervezzük az útját, adjunk hozzá muníciót, s izguljunk.

Olyan, mint régen, amikor villogott az agya, tele volt ötlettel, egyszerre több minden érdekelte. Mikor mi jobban. Mondtam már, zenélt, sportolt, túrázott, de kezdetektől imádott olvasni olyan történeteket, meséset és vidámat, melyeknek boldog a vége. És játszott vég nélkül. Tarokk, magyar kártya, gombfoci, katonásdi az iskolaudvaron, sportjátékok. Játszott párosan és csapatban. Úgy gondolom, akkor is játszott, amikor muzsikált, gitározott és basszusgitározott, pisztonozott és énekelt és milyen jól, az Apostol együttesben, majd a maga által alapítottakban, amikor dalokat írt és hangszerelt, amikor megalapította a Menta nevű népzenei együttesét, amikor kitalálta maga számára a világzenét, amikor örömét lelte a pénzkereső zenés világjárásban Norvégiától Irakig, Skóciától Szicíliáig – mintegy folytatta a zempléni túrát. És mindent akkor hagyott abba, amikor a munka elvesztette játékos jellegét, amikor már megunta, illetve, új játékot akart kipróbálni.

Kisfiam, mondom, ha találkozunk, vagy telefonálunk egymással, s mondhatom, mivel Laci olyan, igen, olyan. Egyszer Debrecenben, a Bikában ebédeltünk. A fiunk elsős, ha volt, a pincér hozta a számlát, mindig is érdekelték a számok, s az összeadásban hibát talált.

Aztán felvették matematika-tagozatos gimnáziumba, de nem találta elég szórakoztatónak. Átment nyelvi tagozatba, aztán zenegimnáziumba, aztán életének a világjáró korszaka után átment az üzleti világba, azaz vissza a matematikásba.

Hogy a zenész-játékos ingatlanos lett - s innen már mindent együtt csinált a feleségével, az üzlettársával -, hogy közvetített, vásárolt és eladott, már meg se lepődtem, illetve nem igaz, meglepődtem, mivel innen már követni sem tudtam. Tudtam, hogy játszik most is, de ehhez én nem értettem, pénzért játszik, pénzzel játszik, ahogy a tőzsdés is. A fiam persze kisfiam, de most csak bámultam, meg értetlenül csodáltam, meg féltettem.

Az ezt követő időszakban, amikor belevágtak egy gigantikusnak tetsző vállalkozásba, a misefai kastélyépítésbe, a felnőtt fiamnak, az én kisfiamnak megint megidézhettem a gyerekkorát.

A magyar népmesékben - ezen nőtt fel az én kisfiam, mennyit meséltünk neki, felnőttként is olvas magyar népmesét, a hetvenhetet főként – a kisebbik fiú vakmerő vállalkozásba kezd. Hogy a vágyott célt elérje, mozgásba lendíti kreatív képességeit, ha kell, átváltoztatja magát, ha kell, fizikai munkát végez, pénzt varázsol, és olyan szakmákat sajátít el, melyeket korábban nem űzött, tárgyal és veszekszik, elbűvöl és nyájaskodik, kertet épít és medencét. Ha kell szakács, ha kell, könyvelő, ha kell, fizikai munkás és fűtésszerelő, sofőr és szennyes ágynemű-szállító, nyelveken beszélő diplomata és üzletkötő.

A mi mesebeli kisebbik fiúnk kilépett a nagyvilágba, a magyar valóságba, megvalósította a vágyát, létrehozta a misefai kastélyszállót. És üzemeltetni kezdte, azaz életet vitt bele, hogy pénzt varázsoljon ki belőle. Hogy az a mesebeli kisebbik belefáradt-e a vállalkozásába, s minden úgy történt-e, ahogy elképzelte, erről nem szól a fáma, de hogy az én kisfiam elvesztette a lelkesedését, gyanítható, már nem akkora az öröme, mint volt az alkotás folyamatában.

Viszont jó, hogy olykor még, a rohanás közben meg tud állni, miként gyermekkorában, és képes élvezni a perc örömét, a jó zenét, olykor velem hallgatni a nagy tenorokat, élvezni a jó könyvet, Krúdyt főként, meg Fehér Bélát. A jó ételt, melyet ő főz, mert közben vizsgázott szakács is lett, a jó italt, melyet ő kombinál az ételhez, közben jó borszakértő is lett, a jó beszélgetéseket a kedvére való társaságokkal. Ezekért lelkesedni is képes. Ilyenkor mosolyog, ilyenkor sármos, ilyenkor, ilyenkor olyan, mint volt, mint ki játszik, mint ki belefeledkezve játszik.

Kisfiam, drága kisfiam, tudom, az árok nem tűnt el, árok mindig van, de most sem tehetsz másként, mint egykoron, három éves korodban: felesel, felállsz, s azt mondod, katonadolog, s azt az ugrást újra megpróbálod. Én tudom, hogy sikerül, mint hajdanán, mint annyiszor már.

Isten éltessen.

Ez meg 2010-ből való. Megnyitó beszéd Mányi István építészeti életmű kiállítása előtt, a debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban

Nem emlékeztem, publikáltam-e a szöveget. Egyébként Kósa Vilma hívta fel rá a figyelmemet, hogy nézzek már utána, megjelentettem-e bárhol is. Mert, hogy megérdemelné a nyilvánosságot. A Naplóban nem találtam, másutt nem kerestem. Hozom.

Szóval az alábbi szöveget mondtam el Mányi Pista almamáterében, ahol István tanára, sőt osztályfőnöke voltam négy éven át.

 

Kedves Barátaim!

Nem áltatom magam, én bizony nem azért részesültem ebben a kedves megtiszteltetésben, mintha magam lennék Magyarország-szerte a legavatottabb szakember, aki Mányi István munkásságát és művészetét a kezdetektől máig, azaz a Nemzeti Múzeum bővítésének tervéig – 61 pályázó közül ő nyerte el az első díjat – legjobban ismeri és a legszakavatottabban képes elemezni. Én bizony azért állok most önök előtt, előttetek, mivel Mányi Istvánt, nekem ő Pista, meglehetősen régen ismerem, mondjuk ki, 1957 óta ismerem, azaz 53 éve. Akkor került az elsős gyerek a Tóth Árpád Gimnáziumba, s a sors úgy alakította az életünket, hogy magyartanára és osztályfőnöke lehettem, és érettségiztethettem, s később is, mikor Budapestre kerültem, újra találkozhattunk, és ritka szerencse, baráti kapcsolatba is kerülhettünk. Később még tervezett is nekünk házat, színpadot, szóval ezért mondom én most ezt a bevezetőt, ezért én mondom ezt a méltató bevezetőt, meg persze azért is, mivel valamelyest ismerem, és nagyra becsülöm építőművész munkásságát, és tudni lehet rólam azt is, hogy szeretem Mányi Pistát.

Elmondom, hogy művészete értőjének ő nevezett meg, amikor egy mélyinterjút készítettem vele, mindmáig legjelentősebb alkotásának a budapesti Páva utcai Holocaust Múzeumnak a megtekintése alkalmából, s hogy nem a levegőbe beszélek, álljon itt egy nem hosszú részlet az interjúból: (Kútbanézők 10)

D.T: A Tűzoltó és a Páva utca sarkánál állunk. Meghökkenve nézem a súlyos, tömör külső falakat, melyek mintha dűlni készülnének. Semmi nem olyan, mint egy hagyományos középületnél. A művész filozófiája fogalmazódhat meg ebben a dőlt falban, ebben a szimbolikus szabálytalanságban.

M.I.: Igen. Igen. A holocaust is kívül van az emberi normalitáson, az emberiség történelmén belül is értelmezhetetlen. Amikor az épületet fogalmaztam, amikor az épületről gondolkoztam, földrengésből vetődött sziklatömböket láttam, melyek a súlypontjukból kimozdultak, ahol a vízszintes nem vízszintes, a függőleges nem függőleges. S hogy te ezt első látásra így érzékelted, ennek igazán örülök, mert a tervezés folyamán, már a döntés után, már a sikeres pályázat után is nagyon sok kritika ért amiatt, hogy mit akarok ezekkel a falakkal. Én erre mindig azt mondtam, hát ennek a falnak, ennek a súlypontját vesztő falrendszernek, ennek a törtvonalú, töredezett vonalú falrendszernek a belső oldalán egy emlék-árkád van, éppen akkora felülettel, amelyen 8 mm-es betűnagysággal fogjuk feljegyezni az áldozatok neveit. Ehhez ekkora felületre van szükség.. Ezért ez a súlyosság, a normalitáson kívüliség. Adekvát építészeti válasz a történtekre.

D. T.: A bejáratnak, ami felé nem sokára elindulunk, mintha volna valamiféle szakrális jellege. Súlyosságát, tömbszerűségét tekintve a románkori építészetre emlékeztető módon. Ez a bejárat jelez, nem mindennapi hely az, ahová belépünk.

M. I.: Ez is nagyon érdekes, először vagy itt és látod. Martinkó József „építészkritikus” azt írta erről az épületről, hogy ez a progresszív kortárs építészet esztétikai követelményeinek a teljes figyelmen kívül hagyásával készült. Mit mondjak, ezt én tetőtől talpig hülyeségnek tartottam. Olyan ez, mint egy Szabadnép vezércikk. Eszem ágában nem volt a progresszív kortárs építészet esztétikai követelményének megfelelni. A Holocausttal voltam elfoglalva. Amit te mondasz, az pont egyfajta kortalanságnak a megjelenítése. Mint hogy azért a holocaust nem egyedül való, a történelem során sok ilyen dráma történt, népek üldözése, népek irtása, én e tragédia-sorozatnak szimbolikus megjelenítésére is gondoltam volt, amikor ezt az emlékhelyet terveztem. De nem óhajtottam szakralitást kölcsönözni neki. Éppen hogy ideológiamentessé akartam tenni, kortalanná. Nem óhajtottam, hogy ezen vallási jegyek megjelenjenek. Főképpen nem kizárólagosan egy vallásnak a jegyei…

D.T.: A szakrális nem kötődött az én fogalmazásomban valláshoz, vagy egyházhoz, de mindenképpen az ünnepihez, az emelkedettséghez, a nem hétköznapihoz, a valami máshoz, ahhoz az élményhez, amit az épületen belül kaphat az ember. Ezt vetíti nekem előre a bejárat.

M. I. Azért érdekes a fölvetésed, mert volt, aki a Jeruzsálemi Siratófalnak a parafrázisát látta az épületben, s én ezen nagyon meglepődtem, mert nem jártam Jeruzsálemben, nem ismerem a Siratófalat. Én üzenetet próbáltam megfogalmazni. De nem a magamét. Egy épületnek az ereje abban van, hogy üzeneteket hordoz, s a néző abban a magáét keresi meg, s a maga módján értelmezi.

Alázatos művész Mányi István, ezt sugározzák a művei, mindig igazodik a feladathoz, és átalakításkor, bővítéskor az eredeti mű stílusához. Használni akar, s nem tündökölni, mondom Váci Mihály után szabadon. Ezt fogalmazhatja meg a látogató is – gondolom – a tárlat megtekintése után.

S az egykori osztályfőnök és az öregkori barát sem mondhat mást, mint hogy ilyen ő a civil életében is. Egyszer azt írtam róla. Tetszik a természetessége, tetszik, hogy nem mutatja magát sem prófétának, sem forradalmi újítónak, tetszik, hogy jön valaki Hajdusámsonból és középületeket tervez, olyanokat, amiket ők, az érdeklődők is bejárhatnak, tetszik az eklektikáról mondott fejtegetése, tetszik, hogy nagy családja van és szereti egykori tanárát, tetszik, hogy a hagyományt beépíti az újba, hogy szülőfalujának iskolát tervez, hogy nem veszett ki belőle a hála képessége. S az is tetszik, hogy kellemesen lehet véle iszogatni és beszélgetni.

S még valami. Szerencsésnek mondhatja magát az a tanár, akinek olyan tanítványokat volt módjában pallérozni – Mányi Pista szava -, akik szívesen emlékeznek, akik számon tarják, hogy kitől mit kaptak.

Kedves Barátaim, örüljünk Mányi Istvánnak, a kiváló építésznek, akinek a névét már is jegyzik, akit az utókor - bízvást mondhatjuk - emlegetni fog, és örüljünk annak, hogy ilyen tanítványok is vannak, akiknek fontos az almamáter, fontos a tudása annak, hogy honnan jöttek, akikben él a szeretet képessége, akiknek nemzeti közösségünk épülésére sikerült, sikerül életművet létrehozni.

Az egykori tanár pedig köszöni a sorsnak, hogy megajándékozta ezzel a nem mindennapi élménnyel, e kiállítás-megnyitó ünnepséggel, itt, pedagógiai működésének egykori helyén, a Tóth árpád Gimnáziumban, ahol 1957 és 1966 között volt lehetősége tanítani.

Debreczeni Tibor megnyitója elhangzott 2010. október 8-án.