2012. II. májusi napló
2012-es II. MÁJUSI NAPLÓ
Ajánlom szíves figyelmetekbe
Benkő Mihály, aki Julianus nyomdokain járt Ázsiában, vendégünk volt a Kuckóban
Egy messzibb élménnyel kezdem. Személyessel.
Pár évvel ezelőtt gondoltam egy nagyot és megszerveztem a tiszakürti házunkban, portánkon a Szanitter találkozót, anyai nagyszüleim leszármazottainak a találkozóját. A szepességi cipszer nagyapa hét gyerekéből öt hagyott utódot, s úgy adódott, hogy négy közülük a trianoni Magyarországra került. Szatmártól Dunántúlig meglehetősen szétszóródva éltünk, élünk, és sokan a leszármazottak közül, a harmadik generáció tagjai már nem, vagy alig hogy ismerték egymást. Ezért aztán előre elküldtem a családfát, hadd tájolják be magukat az érkezők. Egybe is gyűltünk nyolcvanöten. Voltak is nagy összeborulások.
Folytatása a találkozónak – egy próbálkozást leszámítva - nem lett. De most már legalább tudunk egymásról, s időnként érdeklődünk is egymás iránt.
Utóbb a feleségem is megrendezte a Kósa találkozót. Az apai nagyszülők leszármazottait trombitálta össze. Ide is eljött mindenki, aki jöhetett, itt is örült mindenki a másiknak, aztán ennek se lett folytatása.
Mindez eszembe jutott, most, hogy megidézem azt a kuckós összejövetelünket, melynek vendége a Julianus nyomdokain Ázsiában című könyv szerzője, Benkő Mihály volt, a magyarságkutató, a keleti magyar néptöredékek emlékeinek gyűjtője, aki könyvben is beszámolt keleti - legutóbb kazahsztáni – útjának eredményéről.
Fiatalabb embert, vagy fiatalosabb embert vártam, mivel mindenki, akivel előzetesen beszéltem róla, Benkő Mihályt csak Misikének nevezte. Tudtam ugyan, megnéztem az interneten, hogy hetvenkét éves, de a képzeletemben ez a keletjáró férfi hetvenkét évesen is úgy jelent meg, mint ki lendületes, mozgékony. S ki jött, egy kopasz, kedves, szelíd öregember.
Az elhivatottság, a küldetéstudat, úgy látszik, nem kapcsolódik emberi tulajdonságokhoz, de még karizmához sem. És az eredet után kutatni sohse lehet késő.
Tessék csak elképzelni, a mi családi összejövetelünkre a testvérek szétválása után száz évvel került sor, s megtaláltuk, akiket kerestünk. A magyarság kutatók meg Juliánus után hétszáz évvel is találtak nyomokat. Benkő Mihály pedig nyolcszáz év után bukkant olyan közösségekre, melyek tagjai más nyelvi, kulturális és társadalmi közegben is ápolják rokoni tudatukat, akik máig magyaroknak vallják magukat, akik őrzik eredetmondájukat és a családfát. Pedig, hej de keveset tettünk mi, hazában, egyelőre még nem beolvadottan élők, hogy rokonaink nyomába eredjünk.
Benkő Mihály segít tudatosítani az utódokban, honnan is jöttünk. Remélem, mi is segítettünk az utódainknak, még ha csak egyszeri találkozással is, hogy ne felejtsék, honnan jöttek.
Aknay Tibor, aki korábbról is ismerte Benkő Mihályt, húzta ki a beszélgetés fonalát és ennek a fonálnak a mentén okosodhattunk derűsen, s öntudatosodhattunk szelíden.
Ám ha valaki megkérdezné, mi volt a legmaradandóbb élményem ezen az estén, azt válaszolnám, hogy Misike, ez a szelíd, kopasz, öreg tudós. Nem tudom őt magamban máshoz hasonlítani, mint a magányos tengeri kenuzóhoz, aki ugyan nem biztos a vállalkozás sikerében, lehet az ilyen vagy olyan, de Istenem, mit csináljon, ha egyszer muszáj mennie, ha erre van késztetése.
Családkutatás, agykutatás, csúcsok meghódítása, nemzetségkutatás nemde ugyanabból a szenvedélyből táplálkozik!
Találkoztunk Kányádi Sándorral
Szokták volt mondani Pál apostol után, hogy Isten útjai kiszámíthatatlanok. Mondom én is. A már életében klasszikusnak mondható Kossuth – díjas költőhöz feleségem orvos tanítványai juttattak el minket, Dr Julow Jenő meg Dr Horváth Miklós. Ők voltak a közbenjárók.
Kányádi Sándor el is jött a Kuckóba, és ahogy várható volt, el is varázsolt minket.
Az élményt levélben köszöntem meg neki.
Kedves Sándor!
Köszönjük, hogy eljöttél hozzánk, a Kuckóba. Két hete lassan, hogy hallgattunk téged, de az élmény eleven.
A napokban is emlegettünk, ugyan mi a varázsod! Mindenkinek tetszettél, bármilyen pártállású is az illető. Mi itt a közösségünkben direkt módon nem politizálunk, ezért is vagyunk együtt, de azért tudjuk, ki merre húz. Te nagy egyesítő voltál. Mindenki csak dicsért, ki ezért, ki azért. Egyeseknek azért tetszettél, mert árnyaltál, mikor a régi párttagokról szóltál, másoknak, hogy vállaltad a megszenvedett erdélyiségedet, megint másoknak, hogy hunyorítottál, amikor valami egyértelműnek látszó kijelentést tettél, hogy értsék, akik akarják, hogy van ennek azért más értelmezhetősége is, még akkor is, ha te egyértelműnek jelzed.
Az egyik tanítványom jegyezte meg, hogy te csak játszottál velünk, amikor az Ez vers-e című költeményedre azt mondtad, hogy az csak amolyan összekevert mondat a félni igével, tárgyas-alanyi ragozásban. Mert ha csak annak szántad volna, fűzte tovább, akkor nem a félni igével kellett volna a diktatúra idején ragozó játékot műveli, miután tudható, hogy azt az olvasó rögtön kiegészíti, hogy félem az Istent, de félek a hatalomtól, akkor nem szorongást keltő igével kellett volna „ragozni”, hanem mondjuk azzal, hogy játszom vagy alszom. Szóval azt akarta mondani a tanítványom, hogy ravaszdi költő ez a nagy költő, ez a Kányádi Sándor.
Óh, Sándor, páratlan erény, hogy pompásan szövöd a történetet, mint egy hajdani falusi mesélő, magadhoz bilincseled a hallgatódat, karizmatikus személyiség vagy, ugyanakkor átszövöd a mondandót iróniával, s ettől a kényes ízlésű értelmiségi is hegyezni kezdi a fülét.
Szóval, élmény volt veled lenni, köszöntük is a sorsnak, hogy téged hozzánk vezérelt, minket meg hozzád. Egykor verseidhez, most meg a személyedhez.
Valamelyik barátom mondta, hogy ez a Sándor rögtön emlékeztette őt valakire, mígnem aztán rájött: Illyés Gyulára. Benne volt meg ez a bölcs kompromisszumkészség. A fotók, melyeket Aknay Tibor fotóművész - másik barát – készített rólad, még megerősíteni is látszott a feltételezést. A szemetek, ahogy kivillan a réséből!
Jómagam téged, kortársamat már a működésed elején felfedeztelek, ezért voltak meg, dedikálásra váróan, a régi köteteid. Végül is évtizedek óta ismerlek, mivel tanítottam a verseidet, mondtam a verseidet. Öröm, hogy most személyesen is találkoztunk.
Valamennyiünk nevében, a látásodra összegyűlt hatvan ember nevében ismételten köszönöm az élményt.
Isten áldjon!
Szeretettel: Debreczeni Tibor
„Húsz esztendő… az idő hogy lejár”
- laudáció helyett a nyugdíjba vonuló Nagy Istvánnak, a Nagykőrösi Református Tanítóképző dékánjának -
Ha Istvánt dicsérem, magamat is dicsérem, így aztán szívesen dicsérem. Ha magamat dicsérem, a rendezéseimet dicsérem, ha a rendezéseimet dicsérem Istvánt dicsérem, mivel nélküle, az ő támogatása nélkül a legfontosabbak nem jöhettek volna létre. Nem jöhetett volna létre a Tiszaladányi jeremiád, a szovjet gulágokba hurcolt tizenéves lányok és fiúk megrendítő drámája - mely témát rajtunk kívül senki nem dolgozta fel ez országban -, s alkottuk meg ezt akkor, amikor a szerencsétlen elhurcoltak a nevüket sem voltak hajlandók vállalni a velük riportot készítő Dobozi Eszter előtt, mivel féltek, még mindig nagyon féltek. Amikor István elé tártam a szándékomat, az arcát látni kellett volna, de azt mondta, csináld.
Aztán, hogy elkészült, jártuk vele az országot, meg a határon túli területeket, s ő jött velünk, több mint százszor jött velünk, és mindannyiszor megkönnyezte az előadást - ez a kemény, puritán ember könnyezett -, s ha én nem voltam, világosított.
S nem jöhetett volna létre nélküle, az ő támogatása nélkül az Egy huszadik századi krónikás ének sem, a Gulyás Lajos levéli református lelkész mártíriumáról szóló krónikás ének sem, arról a Gulyás Lajosról szóló, akit 1957-ben ugyancsak cserbenhagytak a magas kitüntetéseket birtokló püspökök, s bizony engedték a forradalmár lelkészt felakasztani, s még ahhoz is gyávák voltak, hogy kijárják, vennék már fel az áldozat árváit református iskolába. Itt hagyott ugyanis a tiszteletes egy feleséget három serdülő gyerekkel.
István is ekkor ismerkedett a történettel, nem volt szokás ekkor még egyházi körökben sem a Gulyás Lajos körüli árulásról, sem más egyházi besúgókról beszélni, de ő most is azt mondta, mint a Jeremiádnál, csináld.
A húsz év alatt – én korábban kerültem Nagykőrösre, mint ő - egyszer ütköztünk. Tudni kell, hogy Nagy István, aki hol igazgató, hol főigazgató volt, hol dékán, jó ember, elvhű ember, szangvinikus ember, s ha felmegy a pumpa nála, vörös lesz az arca, s az ember szinte retteg, meg ne üsse a guta. És azt is tudni kell, hogy én is szangvinikus ember vagyok, s ha felmegy a pumpa nálam, vörös leszek, s a körülöttem levők szinte már rettegnek, csak meg ne üssön a guta.
Hát most, tessék elképzelni azt az ütközést! István egy tanári értekezleten váratlanul megvádolt, hogy több órát írok be, mint amennyit tartok. Hogy ki sugallta neki, hogy ilyet mondjon, amikor tudta, hogy a kiszállásaink során, a próbákért és az előadásokért egy fillért sem fizetnek, sem óradíjat, sem tiszteletdíjat, hogy minimum dupláját végzem annak a munkának, ami nekem elő van írva, hát én robbantam, kikértem magamnak a sértő állítását. Hogy miket mondtam konkrétan, nem emlékszem, ahogy arra sem, miként reagált az én üvöltésemre. Tény, hogy én nem mentem el a főiskoláról, ő meg továbbra is járt a tájelőadásainkra, s hol prédikált, hol csak könnyezett, hol meg világosított.
Általában hamar lecsillapodott ő is, általában hamar lecsillapodtam én is.
„Húsz esztendő… az idő hogy lejár.”
Volt időnk megismerni egymást, volt időnk megtapasztalni, mit ér az ember, ha hatalommal élhet, s mit, ha magyar.
Vígasztalom magam, ahogy lehet
Valahogy nem érzed, hogy múlik az idő, még friss vagy, mozgékony, az agyad is teljesít, egyszer csak elibéd kerül egy fotó, amit a minapában készített rólad a barátod egy óvatlan pillanatban, amikor még nem volt érkezésed beigazítani az arcodat, s látod a ráncokat a nyakadon, az árkokat az arcodon, s aztán már észreveszed azt is, amit naponta láttál, ha a tükörbe néztél, hogy ősz a hajad, észreveszed azt is, hogy pocakot eresztettél, alig férsz a nadrágodba, észreveszel minden változást magadon, olyanokat, melyeket észleltél eddig is, csak nem akartad levonni a következtetést, azt, amire most a fotót látva, hirtelen rádöbbensz, hogy megöregedtél.
Rádöbbensz, ám ha jó passzban vagy, megrázod magad, nem baj, mondod, s csinálod tovább az életet. Mint a testvérem, Attila, aki, írtam a múltkor, már halni készült, magam is elhittem, olyan elesett volt a kórházi ágyon. Most viszont, hogy haza került, mozgás problémái ugyan megmaradtak, de mert otthon van, s kedves gondozónők veszik körül, van kivel beszélgetnie, újból felfedezte, mi apró szépségeket rejt az élet. A hangja is derűs lett. A kor nyoma rajta, konstatálja is, más is, de hát, ha az ember nyolcvankét éves!
Másokat szemlélve egyébként is könnyebben konstatáljuk, elszaladt az idő. Ötven éves érettségi találkozóra hívtak. A harmincegynéhány fiúból már csak tíz volt jelen, tíz hatvannyolc hatvankilenc éves idős úr. Hogy nézhet ki a többi, aki el sem mert jönni az összejövetelre! De a jelenlévők virgoncok voltak. Mozgott az agyuk.
Az egykori párizsi Magyar Műhely alapítói hívtak meg, vegyek részt a tanácskozásukon az Irodalmi Múzeumban, Nagy Pál és Papp Tibor, a két hajdani deli legény, a két avantgárd költő. Hát igen, ők sem tagadhattak volna le az éveikből semmit, nem, hogy elmúltak hetvenöt évesek. A szellemük azonban maradt fiatalnak. És előadást tartott Ladik Katalin is, a hetvenes évek szép, csinos és persze nagyon tehetséges vajdasági költőnője. Jó előadást, okos előadást tartott. És hallgatva, nézve őt, eszembe jutott, hogy hajdanában, egy budapesti hepeningen még meztelenül mondhatta, mondta a verseit. Micsoda tülekedés volt a jó helyért! Nekünk bennfentes barátok megsúgták előre, honnan lehet öt a legjobban látni. Hát az idő a testét neki sem kímélte. Öregasszony lett. De a szelleme! Az más.
De nézem én a játszótársaimat is, az egykori vári színpadosokat a kuckóban, és nézem a többieket, akikkel húsz éve, hogy kezdtünk összejárni. Megállapítom, más is pohosodik, nem csak én, más is őszül és más is kopaszodik és ráncosodik, és tovább nem is folytatom. (A hölgyek olyan pompásan kozmetikázzák magukat, hogy rajtuk az idő múlása mintha nem is hagyna nyomot.) De mind cselekvő, mind alkotó.
Nem lehet nem gondolni a Haláltánc balladára. Villon mester ismerte a törvényt. Mindőnkre sor kerül. Vagy előbb, vagy utóbb. Ez biztos. De amíg lehet, álljuk. Dacolunk az idővel. A szellemünk legalább is.
Elmondom még, mit is, ja, emlékszem, szóval elmondom, hogy meghívót kaptam Bezdán Jóska barátom színházi búcsúelőadására, Budakeszire, a pinceszínházba. Mondták, Józsi úgy érzi, megöregedett, abbahagyja a hobbi-színészkedést. Nem mondom, hogy olykor nem néz ki Józsi, ez a nyugalmazott mérnök, ez a többszörös nagypapa romosnak, na, de az alakításában, Szép Ernő egyik vígjátékának főhősét játszotta, ebből a megöregedésből semmi nem látszott. Kitűnő teljesítményt nyújtott.
Józsikánk, nem hamarkodtad te el kissé ezt a visszavonulást!
Érzelmes sorok. Erdélyben jártunk
Mikor jöttünk hazafelé, a tordai hasadéknál, a dombtetőn leültem egy bokor elé, azt kérdeztem én magamtól, míg a színpados barátok kószálgattak mindenfelé, öreg haver, hát megérte autókázni Nagykőröstől Vásárhelyig, a Székelyföld közepéig, hát megérte két nap alatt hét helyen is szólni, szólni, irodalmi szövegekkel üzenetet tolmácsolni, lányok helyett kiáltozni, kegyelemre vágyakozni, s hirdetni, hogy nem feladni, s vallani, amit Pál mond, hogy lehetsz te bárki, bármi, kisebbségi vagy többségi, lehetsz az élet császára, ha szeretet nincs tebenned, verődsz a semmi ágára.
Kedves Barátaink, Csenki Zsuzsa és társai, és ti kedves kuckósok, akik a Szilágyi Dezső téri gyülekezeti házban hallgattátok a Lányok kiáltozása a felnőttkor kapujában című előadásunkat, s úgy meghatódtatok, attól-e amit hallottatok vagy éppen magatoktól, hogy ti különbek vagytok azoktól, akikről a színjátszóim szólnak, meg úgy fellelkesültetek, hogy az erdélyi kiszállásunkra, a marosvásárhelyi útra, mert mondtuk, hogy nincs pénze a főiskolának, a Nagykőrösi Református Főiskolának, meg ezen belül a Karácsony Sándor Színpadnak, hogy összedobtatok pillanatok alatt hatvanöt ezer forintot, nos, nektek, akik ily módon is árasztottátok felénk a szereteteteket, elmondjuk, talán ez már a bevezető sorokból is kitetszett, hogy nem vallottatok velünk szégyent, sikerrel szerepeltünk, amennyire a közvetlen visszhangból, a tapsból meg a beszélgetésekből megállapíthattuk. És ahogy a pedagógusok mondták, meg a legfőbb mentor, a vendégfogadó főiskolai igazgató, Barabás László, nekik maguknak is segítségükre voltunk - az öt színhely, a hét előadás közönségének, az ezerötszáz nézőnek a többsége diák volt -, mivel hatékonyan sikerült szólnunk, egy előadás felért tíz jó osztályfőnöki órával. Itt ugyanis a lélek is jelen volt, katarzis lebegett a székek felett.
Elmondom még azt is, hogy örüljetek, hogy a társaság méltóan és illően képviselt titeket, nem hoztunk szégyent rátok, útra bocsátó barátaink.
Többen mondták hazafelé jövet, lehet, hogy a tordai hasadéknál éppen, ahol mint már kiderült, egy bokor alatt tűnődgettem, többen mondták, nem szó szerint idézek, de ekként mondták valahogy: Lehet tanár úr, hogy ez az út volt életünk legjelentősebb élménye.
Amitől külön is meghatódtak az én húszéveseim. Az egyik ottani végzős főiskolás, szimpatikus fiú, név szerint …. meghívta az egész társaságot, egy szelíd szórakozóhelyre, ahogy mondta, egy italra. Tudtuk róla, hogy szegény, majdnem annyira, mint a templom egere, nem is akartuk elfogadni a meghívást, de ő ragaszkodott hozzá. Ne sértsük meg, mondta, megszeretett minket.
És akiknek melegedett a szíve: Szénási Eszter, Szilasi Ildikó, Szilágyi Katalin Kovács Dávid, Czékmány Szandra, Kocsó Tamás, Horváth Tünde, Dudás Zsolt, Nagy Brigitta, Endreffy Kornélia, Eperjesi Ibolya, Mikó Miklós és Debreczeni Tibor.
Időnek előtte eljöttem Kismarosról
Meg is sértődtek, de legalább is megbántódtak néhányan, akik szeretnek, hogy vasárnap helyett már szombaton este kilőttem magam a panorámás hegytetőről, Mányi Pistáék vendégszerető házából, és éppen akkor, amikor állt a bál, pontosabban, amikor már húzta a Juhász Laci szerezte, amúgy jól muzsikáló kéttagú társaság, a könnyűzene mindenféle műfajában jártas duó, s amikor már mozogni kezdtek a táncos kedvű csípők és lábak.
Nem mondom, hogy nem furdancsolt a lelkiismeret, ilyen ugyanis még sohse fordult elő, hogy elsők között futok el abból a társaságból, amely egyébként közel áll a szívemhez. Nos bele is kezdtem hamarosan az önvizsgálatba, mielőtt valamiféle action gratuite-re gondoltam volna, másként megmagyarázhatatlan cselekedetre, mint André Gide regényének hőse, és jutottam is némi eredményre.
Akik ismernek, tudják, közösségteremtő és közösségeket megtartani akaró ember voltam világéletemben. Csakhogy azokban a társulásokban, melyeket többnyire magam hoztam létre, mindig is elláttam magam feladatokkal, vagy engedtem magamat ellátni feladatokkal, s egyébként is, az én munkálkodó közösségeim mindig valami végett teremtődtek. Használni akartunk.
Május 30-án, szombaton estefelé hat óra körül egyszerre csak rádöbbentem, hogy nincs dolgom. Nem ittam annyit, hogy a tánczene elkábítson, annyit meg pláne nem, hogy táncra mozduljon a lábam. Akkor meg mit csináljak? – Ugyan még ehetnék, ihatnék nagyokat - ételben, italban bőven van részünk -, de nincs rá késztetésem, kevesebb fér belém, mint régebben. Inni meg! A másnapos állapotot rühellem, mint Jónás a prófétaságot. Egyébként is már mindenkivel beszélgettem, a másnapi közgyűlés meg nélkülözni tud, programját egyébként sem ismerem, azt vélem előre senki nem közölte. Idegen ágyban meg rosszul alszom. Mi végre maradjak?
És rögtön beugrott, vár otthon a befejezetlen könyvem, vár a megírandó sok levél, a pénzt a könyvem megjelenéséhez valamiképpen össze kell gyűjteni, Kürtön meg várja az eper, hogy leszedjem, a kert meg, hogy a gazt kikapáljam. S akkor döntöttünk az asszonnyal, és a kedves Bajnóczy Gabiékkal elautóztunk.
Kedves Barátaim, arról van szó, hogy megöregedtem, csökken a tűrőképességem és kezdek rabja lenni a szokásaimnak, nevezetesen annak, hogy képtelen vagyok munka nélkül, feladat nélkül létezni. És pihenni, kikapcsolódni is csak úgy tudok, ha magam határozom meg annak idejét és mikéntjét.
Erre a táncikáltató zenére meg nem voltam felkészítve és felkészülve, azt gondoltam, megbolondulok, ha ezt kell hallgatnom egész éjszaka.
Barátaim, neheztelő társaim, ennyi az, amit fel tudtam hozni a magam mentségére.
Bocsánat, vagy ahogy Emőke mondta nemegyszer, bocsika.