A pap és a macskák
Elég gyakori, hogy a férfiak, különösen a papok, nem annyira állatbarátok, mint a nők. Az a fajta már-már érzéki szeretet, ahogy a kutyák a kocsi hátsó ülésén ülve, nyalogatják a volánt fogó gazdasszonyuk haját, vagy a cicák, akik minden alkalmat megragadva, felugranak nagytata ölébe, s szinte gyengéden a karjára hajtják a fejüket, sokaknak valahogy visszatetsző dolog. Gyakran elhangzik: micsoda lehetetlenség, hogy egyesek jobban szeretik háziállataikat, mint az embereket! Igen, valóban, ezen néha meg lehet ütközni. Magam is megmosolygom, amikor hűvösebb estéken kis kabátkájukban sétáltatott padlábú kutyusokkal találkozom az utcán. De ha belegondolunk, az a feltétlen ragaszkodás, amit az állatoktól kapunk, az olyan hűség és szeretet, amit az állatok mutatnak, az emberi kapcsolatokban ritka. Pedig annyira nagy lenne az igény erre.… Embertársaink azonban kedvességüket feltételekhez kötik, s néha kritikusan fogadják a közeledésünket. Az állat nem vitatkozik. Csak szeret…
Boulád atya, jezsuita szerzetes példaértékűen viszonyult a teremtett világhoz. Mikor egy kislány azt kérdezte tőle, hogy vajon a kedves kutyája vele lesz-e a mennyországban, nagy derűvel ezt válaszolta: „Hát persze! Hiszen az életed része volt!” Mi értelme teológiai fejtegetésekbe bocsátkozni egy könnyes szemű kislánnyal, amikor szeretett állatának elvesztésén búsul…
Csángóföldről származó plébánosunk nem kevésbé nagyszerű ember. Természetes, élet-közeli. Sokgyerekes családban élt, szerény körülmények között. Az állatok a mindennapjaikhoz tartoztak. Az egyik mise végén azzal a szívhez szóló szavakkal fordult a híveihez, hogy megköszönné, ha állatbarát családoktól segítséget kapna. Egy szép cirmos mama cica a templom mellékoltára mögött kölykedzett meg... Biztos nem lesz nálunk egy „templomnak egere” sem, mondta az atya, de a plébánia bizonyos, hogy nem tud eltartani még négy kis cirmos cicát…
A másik eset az volt, amikor ékszerdoboz –szépségű 300 éves kis templomunkban, nagyböjtben, a fekete - vasárnap vigíliájának prédikációját mondta éppen a plébánosunk. Egyszer csak a nyitott ajtón át, a piros szőnyegen besétált egy hófehér macska. Olyan volt, mintha tetőtől talpig tejfölbe esett volna… Méltóságteljes léptekkel ballagott az oltár felé. Papunk mosolyogva mondta: „No, megjött egy cicus! Hagyják csak! Lám, van, aki akar jönni a templomba… Noha oly sokan nem gondolnak arra, hogy el kellene jönni…”
Valaki aztán hóna alá kapta a cicát és kivitte. De a derűs légkör megmaradt…