93 után, novemberben
Naplóbejegyzések
Szerkesztésre, szöveg-komponálásra nincs elég erőm, de lehet, hogy csak kedvem, nem is tudom, de a világból, a körülöttem lévőből, valami kicsikét még észlelek – alig vagyunk már ebből a korcsoportból , akiknek módjukban lehet észlelni -, hogy éppen most mit, ezt közölném. Bajaink és az én hektikusan jelentkező depresszióm olykor még megengedik, hogy áldozzak ritkuló szenvedélyemnek, az egyetlen lehetségesnek, a naplóírásnak.
*
Szomorúan tapasztalom, féként délelőttökön, amikor a kedvetlenséggel társuló szorongás cselekvésképtelenséggel riogat; hogy félek is. Nem az idő múlásától, nem is a haláltól, nem, hanem a rám váró nemszeretem feladatoktól.
Most történt. Valamiféle tévedés folytán a fürdőszobában elzártuk a kívülről érkező gázt, s hiába kattintgattunk, a gázláng nem lobbant be, nem is folyt a melegvíz. Napokon át a konyhában forraltuk a mosdó. és mosogató vizet, miként tettük azt falusi gyermekkorunkban, a spóron. A feleségem, aki valamikor ügyesen tudta, mit kell ilyenkor cselekedni, most csak a kikapcsolásban jeleskedett, én meg mindig is gyakorlati tehetetlenségben éltem. Pánik telepedett rám. Tartós. És képtelen voltam elszánni magam, hogy szóljak bárkinek is, szakembernek, jöjjön és segítsen. A lányomat vártuk. Ő majd intézkedik. A vénség kontójára írtam ezt a majdcsak lesz valahogy jelenséget, no, meg az elhasznált idegeimre.
*
Azt sem vettük észre, hogy Halottak napja van. A református vallásban nevelkedettek régen se törődtek sokat a temetői gyertyázással s más síri szertartással, de most, hogy magunk is készülődünk a végleges lakhelyváltoztatásra, s a halottaink mindennapi beszélgetéseinkben meg-megelevenednek – szinte köztünk élnek -, így meg se hökkentem, amikor megkérdezte a feleségem, miféle nap ez az ünnepi hétfő?
De ha már szóba hoztam a temetőt, hadd mondjam el, hogy én meg közeledve a reggelhez, álom és ébrenlét között, azt képzeltem, hogy jómagam már ottani lakos vagyok, s jövögetnek a síromhoz a közeli és távoli hozzám tartozók, engem ismerők, és rólam beszélgetnek, mégpedig oly módon, hogy nekem ott, abban a másik szférában nem kell pironkodnom. S még olyasmiket is felemlegetnek, melyeket élőként nem is hallottam.
*
Ha nincs nagyobb bajom, pontosabban szólva, nincs nagyobb bajunk, akkor viszont még örülök, hogy itt vagyok. Akár hétköznapi történések miatt is.
Most például annak örvendezek, hogy vasárnap értünk jön Zsófi unokám, s kivisz hozzájuk születésnapot ünnepelni. Levente, a harmadik, hosszúra nőtt dédunoka ugyanis tizennégy éves lett. S mi fontos témáról váltunk szót, mit vigyünk ajándékba. De örülök annak is, hogy még járkálgathatunk a Clark Ádám téri liget avarjában, s csoszoghatunk a lehullott, tarkán sárgálló falevelek zizegésében. Aztán annak, hogy még megadatik egy-egy jó beszélgetés. Mostanában ugyanis gyakorta fázom attól, hogy találkoznom kell emberekkel. Hogy viselkedni kell. Ám a meghatódásig elérzékenyülök a jóság megnyilvánulásaitól, a figyelmesség váratlan gesztusaitól. János, Zsófikánk férje megjavította a bojlert, s ismét van melegvizünk. Borultam a nyakába, megfeledkezve, hogy vírusos időket élünk. Ági lányom és a vőnk a minapában meg becsöngettek egy nagyobb képernyőjű televízióval, tudván, hogy baj van a látásommal. Élvezem a tisztább képet. És Csaba barátom pedig megtisztelt azzal, hogy elmondta nékem, véleményezés végett, azokat az Aknay - verseket, melyeket író-olvasó találkozón készült bemutatni. S én ismét szakembernek érezhettem magam. Aztán meg valahányszor megyek ebédért a közeli étkezdébe, köszönt a kedves mosolyú pincér – látta a televízió egyik csatornáján a Pál-előadásomat -, s rögvest közli, mit ajánl, mit vigyek haza. Közlékeny vagyok én is ilyenkor. És örültem nagyon, hogy hosszú idő után találkozhattam kuckós barátaimmal. És annak is nagyon, hogy válthattam pár személyes jellegű mondatot a szomszédommal, Benkő Csabával, aki igen jó festő, s akinek szintén sikerült megöregednie, s aki szintén úgy gondolja, hogy a napok elviseléséhez nélkülözhetetlen az alkotómunka, de legalább is a törekvés, hogy alkotó munkát legyen módunk végezni.
Ahogy ezt a mondatot leírtam, eszembe jutott, hogy éppen most fejeztem be, önként és vidáman a közös folyosó felmosását. Három galamb megszokta, hogy naponta itt hagyja a névjegyét. Alkotásom eredménye; egy darabig nem kell tartanom attól, hogy a névjegyet beviszem a cipótalpamon a lakásba. Meg kell azt is mondanom, hogy jól esett ez a fizikai munka. Noha nem alkotás.
*
Valamiikor novemberben még országos hatókörű egyesület megalkotásán dolgoztam - a Magyar Drámapedagógiai Társaságról van szó -. s fogalmaztam annak programját, készülvén az első közgyűlésre, a decemberi alakulóra. 1988-ban történt ez. Éppen 60 éves múltam. S a létrehozó alapító elnök - csodálkozom magam is - még él. Amiként a Társaság is és maga a drámapedagógia fogalom is.
1988 vége felé - még a Kádár rendszerben vagyunk – a Társaság elfogadott alapszabályában ezt olvasom:
„A Társaság célja, segíteni az iskolai és az iskolán kívüli nevelési és oktatási gyakorlat demokratizálódását gyermek. ifjúsági és felnőtt közösségekben, tanítási órákon, és szakkörökben…, táborokban, egyesületekben és intézményekben…”
Hogy ez a drámapedagógia téma hogy jutott eszembe! A Társaság értesített, hogy a kötelező évi közgyűlést most is megtartják. Talán erről az információról.
Többet nincs kedvem szólni. Hess, depresszió!
Ölellek Benneteket.
Dété.