2022. Jegyzet helyett napló, augusztus végéről
- Csak az olvassa naplómat…
Eleddig csak akkor ültem a géphez, ha a hangulatomból akár arra is következtethettem, hogy ha nekikezdek az írásnak, képes vagyok valamit, az olvasónak is tetsző, hangulat-javító szöveget fogalmaznom. Most úgy kezdek kopogtatni - ebéd utáni két óra van, pocsékul érzem magam, pedig már bennem van két frontin is -, hogy nincs előre tervezett mondandóm. Írok, hogy írjak. Tartok ugyanis a további szorongástól, a tehetetlenség érzésétől. A fogalmazástól magától pedig, mint munkavégzés folyamattól azt várom, hogy javít a közérzetemen. Abban bízom, ha mondatokat formálok, akkor a gondolataim kötnek le, s nem a bajok.
Ahogy leírtam ezeket a bevezető sorokat, jelzett a prosztatám, hogy intézkedjek, álljak fel, s menjek oda, ahová szoktam volt menni akkor is, amikor nem a gép mellett ülök. Hajaj, még éjszaka is, s nem is egyszer vagy kétszer. ( Ez is a bajaim egyike.) Amint átmenetileg megkönnyebbültem, keresni kezdtem a feleségemet. Mindig csend van, ha a munkaszobába jövök öngyógyítás vagy alkotás végett, reméltem, hogy most is pihen valamelyik fekvőhelyen, de nem, éppen befejezett egy darázs elleni küzdelmet. Ha kinyitjuk az ablakot, betéved egyik másik, s azonnal megkeresik az én asszonyomat, ő meg fél a csípésüktől. Szegény darázs, a küzdelem rendszerint az ő vereságükkel végződik. Szörnyű, nem, mindig csak harc, mindig csak háború, s valamelyik fél mindig vesztes! Engem már a háborús hírek is kikészítenek.
Az ablaknál találtam rá az asszonyomra, s újságoltam neki, hogy sikerült három mondatot leírnom. Ő felvidámodva jött hozzám, részben, mert győztesként került ki az ablakmenti küzdelemből, részben, mert örült a három mondatról szóló híradásnak. Végre! – mondta -, legalább jobb kedved lesz. Megöleltem, ő meg felajánlotta, hogy vizes kendővel megdörzsöli a hátamat, hogy tovább frissüljön az agyam. Látod anya, ezért jó a páros élet - jegyeztem meg, humorosnak szánva a szövegemet. De ő: Te apa, hány éve is élünk együtt? Megállapítottuk, hogy ritkaság számba menően sok éve! Ám ez a sok valahogy nekünk nem is tűnik soknak. Mégis, többször gondoljuk, akár be is fejezhetnénk ezt a földi létezést, mivel az aggosodás sok fájdalommal jár. Másként szólva, egyre gyakrabban fáj az élet. Nekem többször is, mint a feleségemnek, noha neki van rá több oka. Ilyenkor felvetődik, mért mi élünk ilyen sokáig, miközben a testvéreink már elmentek közülünk? A véletlennel magyarázhatjuk, vagy valamiféle elrendeléssel? És beszélünk a gének szerepéről, és arról, mi mindent nem tudunk. Igaz, azt is sírba visszük, amit tudunk. Aztán legyintettem, s mentem a géphez, feleségem meg a konyhába. Még utánam szólt: Főzök egy kávét, és majd szólok.
Leírtam a fentieket, mikor is újra fel kellett állnom. Émelyegtem. Ez is a bajaim közé sorolandó, s ennek a járulékai, a haspuffadás, a szelek elakadása, a rossz közérzetet. A feleségem most a rekamién feküdt. Én a lábához ültem, s miként szokásom, masszírozni kezdtem a talpát. Tudom, hogy ez jót tesz neki. Hálásan nézett rám. Én meg elfelejtettem a magam rossz érzését, s folytattuk a korábbi beszélgetést. Illetve folytattuk volna, ha az asszonyom nem kezdi gyermekkori, szamosszegi élményeit emlegetni. Ezeket színesen, láttatóan jeleníti meg. Ilyenkor jobbára csak hallgatok.
Közben az órára néztem. Hat van, mondom. Akkor indulhatunk is a szokott dunaparti sétánkra, reagál a közlésemre az emlékező feleség, s már kászálódik is lefelé a fekhelyéről.
Ahogy kiléptünk a lakásból, a feleségem felkiáltott: Nézz az égre! Szivárvány! S valóban. De milyen rég nem láttunk ilyen égi tüneményt! Tiszakürtön utoljára. Mondom: Am a szivárvány keleti vége felhőbe burkolózik, s mintha Kárpátalja felé hajlana.
Hamarosan a Dunaparton találjuk magunkat. Most fájdalom nélkül sikerült lépdelnünk. A sétát a réges-régen épülő Lánchídnál kezdjük, s mint máskor is, meg-megszakítjuk üldögéléssel. Egy- egy járdamenti pad mindig vár ránk. Nézelődünk, így relaxálódunk. Gyalogosok, a beszédfoszlányokból ítélve főként külföldiek, többnyire fotografálnak. Öregeket nem látunk. Karonfogva fiatalokat sem. Ők biciklin karikáznak, vagy elektromos rollereken száguldoznak. A rollerek egyik másikán ketten is állnak. Egy fiú meg egy lány. Az utóbbi tapadva a kormány előtt állóhoz. Egy hölgy, ugyancsak rollerről, ránk mosolyog és köszön. Nem tudjuk, kicsoda. És ez nem is ritka esemény. Keleti külhoniak a nekünk örvendezők többsége. A Dunán meg rohanó motorcsónakok, délnek haladó szálloda-hajók, felfelé cammogó kiránduló bárkák.
Aztán tovább megyünk. A református templomig. A templom mellett, a fák közt még vár egy pad. Én elengedve magam, bámulok erre, arra. Leginkább magamba. A feleségem, nem. Ő mindig talál valami gyűjteni valót. Bogyókat, magvakat, ilyesmiket. És észrevesz csapatban üldögélő, szép, kicsi madarakat. Úgy látja, hogy idei születésű sárgarigók. Én vitatom. De nézd a sárga foltot a begyükön!- így ő. Ám én azt nem látom. Igaz, színtévesztő is vagyok, meg rövidlátó is, és még macula degenerációval is rendelkezem.
Aztán elindulunk haza, még nyalunk egy fagylaltot a Corvin téri parkban, majd ritmikusan ballagunk az otthonunk felé. Nem sietünk, a pisilés sem sürget, és szép esténk is van. Mintha kezdene csendesedni a világ.
Én itt be is akartam fejezni a közlésre szánt naplót, de a másnapi reggelről nem lehet nem szólnom. Reméltem ugyanis, hogy a harmonikus estét gond nélküli reggel követi. De nem. Émelygősen, szorongással megpakolva ébredtem. A feleségemnél meg a nyelési zavarok jelentkeztek. S jajgatott is szegény. Én meg szokás szerint pánikoltam, miként is segítsek. Közben csengett a telefon. Féltem felvenni, reggel ugyanis nem szoktak hívni. S nem ok nélkül féltem. Gyászos női hang szólt a telefonba. Megismertem, az én egyik legkedvesebb rokonomnak, mondhatni barátomnak a menye közölte a hírt, hogy Bodó Bélaapósa az éjszaka során, szinte álmában, eltávozott az ő vágyott hazájába. S én meg, hallván a szomorú hírt, nemhogy részvétemet fejeztem volna ki, azt mondtam: Kegyelmes volt hozzá az Isten, szenvedés nélkül sikerült meghalnia. Aztán továbbítottam a gyászjelentést a feleségemnek. Fájdalmas kesergés közben bugyogtak belőle a gyermekkori élmények; együtt gyerekeskedtek, s még az elemi iskolába is együtt jártak… Én még hozzátettem, s amikor összeházasodtunk, ő vitt felpántlikázott lovas szekéren a nagydobosi állomásról Szamosszegre …
A mai napon, amikor megosztom a naplómat veletek, Kósa Vilma másról sem beszél, csak Bodó Béláról, és minden baja elő is jön. Szenved, így gyászol. Ma van a temetés. A lányomék és a fiamék képviselnek bennünket.