2022. 8. emlékezem, tehát még vagyok
2022 júliusában
Szerettem volna egy kamasz-fotót ide helyezni, hogy nagyobb kedved legyen a négy oldal elolvasásához, de nem találtam. A háború után, úgy látszik, nemigen fényképezkedtünk.
Háborús időben, s háborús világhelyzetben serdültem felnőtté, de hogy a leépülés és az eltávozás is hasonló körülmények közt menjen végbe, ez már több a soknál. Szomorú is vagyok, de mit csináljak. Petri György egyik verssorával vigasztalom magam: majd eljön, ami eljön. Ám a magam felnőtté válására újfent megpróbálok emlékezni. Hátha szolgál neked is, kedves olvasó, némi tanulsággal. Különösen akkor, ha szülő vagy, avagy nagyszülő, pedagógus, vagy bárminő valaki, akinek a neveléshez köze van.
Kedves olvasó barátaim! Két dédunokám már a felnőtt korba érlelte magát, négy pedig a szélére érkezett. Kevesebbet találkozunk, mint szeretném, nem is gondolom, hogy bármiben is segítségükre lehetnék még. Ha csak le nem írom e levélben a magam serdülőkorát, amely éppenséggel a második világháború végére esett, amikor a szovjet hadsereg elfoglalta Magyarországot, s új történelmi korszak vette kezdetét.
Amikor 1945 áprilisában visszaérkeztünk a szovjetek előli menekülésből - erről a menekülésről írtam egy korábbi levelemben -, többpárt-rendszerű polgári demokrácia volt kialakulóban, s ezzel együtt mill-pengős infláció. Minden megtermelt áru ment a győztes Szovjetúnióba. Hasonlóan a civil munkaerő is, a szovjet gulágokba. A gazdaság romokban, a pénznek nem volt vásárló értéke, ám aki túlélte a háborút, élni akart, kialakult hát a cserekereskedelem. A földosztás s több más szociális ígéret sokak számára szimpatikussá tette az új érát, s meg is kezdődött az újjáépítés, a háború látványos sebeinek eltakarítása, s egyúttal a pártok ambíciójából a politikai hatalom megszerzése.
16 és féléves voltam, tele háborús élményekkel, s tele háborús aggodalmakkal. Megéltem egy legyőzhetetlennek gondolt világhatalom bukását, a Horthy korszak összeomlását, láttam anyánk kétségbeesését, hogy mi lesz velünk, s láttam apánk cselekvő akaratát, hogy ő az új társadalmi és politikai körülmények között is helyzetbe hozza a családját. Azt már egy korábbi levelemben is megírtam, hogy az életünket már nem folytathattuk ott és úgy, ahogy egy féléve elhagytuk. Már nem volt meg az egyházi tanítói állás, sem a szolgálati lakás, a bútorok ebek harmincadján, az elásott tárgyak is eltűntek. Nyíregyházán az unokatestvéremék fogadtak be minket, és bizony időbe telt, mire ismét otthont sikerült teremteni.
A család már kamaszként ellátott felnőtt feladatokkal. Igaz, meg is értem hozzá. Intézni valókkal és fizikai munkával magam is segítettem a visszatelepülésünket, s a végleges hurcolkodást Anarcsról Nyíregyházára. S majd mikor már jártam a gimnáziumba is, délutánonként édesapámmal - húztuk a kétkerekű kordét – jártuk a környékbeli erdőt, s szedtük a gallyat, hogy legyen mivel fűteni. És jártunk csencselni is. Mentünk falura, s csereberéltük a használati tárgyainkat élelemre. Nyáron dolgoztam, krampácsoltam a vasútnál, télen meg tánciskolát vezettem a Varga-bokorban, ahol apám volt a hegedűs. Nagyon szegények voltunk. De édesanyánk minden nap tudott főzni, s közös asztalnál étkeztünk; szüleim, s mi hárman testvérek, a két öcsém és én. S az asztalnál mindig mindent megbeszélhettünk. S közben én módfelett élveztem a városi élet előnyeit, hogy van villany, s ha gyéren is, de az utcákon közvilágítás. És lehet moziba járni, s addig nem látott, kitűnő szovjet filmeket nézni.
Bennem hatalmas energiák halmozódtak fel. Két hónap alatta felkészültem a 6. gimnázium anyagából, és magánúton le is vizsgáztam a régi iskolámban, Kisvárdán. Majd 1945 szeptemberében beiratkoztam a nyíregyházi Evangelikus Kossuth Gimnázium 7. osztályába, s hamar kitűntem irodalmi érdeklődésemmel, elnöke lettem az önképzőkörnek. Felfedeztek, mint jó versmondót, s művelődési intézményekbe is hívtak. Remek tanárok röptettek. Adriányi tanár úr megszerettette velem Ady prózáját, s ez nagy hatással volt szellemi, ideológiai fejlődésemre. Margócsy tanár úr, miután felismerte irodalmi érdeklődésemet, s hogy az egyetem bölcsészeti karán tervezem a továbbtanulást, a lakásán is beszélgetett velem, s ellátott irodalomtörténeti olvasnivalókkal, Krecsák tanár úrnak kedvence lettem az énekkarban, miután felfedezte a jó tenorhangomat. Köszönhettem neki Bartók és Kodály zsenijének felismerését, s a régi tipúsú népdalok megszeretését. S remek barátokra is leltem az osztályban, Prékopa Andris például beavatott a Heisenberg-reláció titkába, amely Isten létezését tudományosan is igazolja.
Nagy hatással volt rám Szüle Miklós, a vallástanárunk. Hívő lelkész volt, ugyanakkor az új társadalmi rend kialakulásának szimpatizánsa. Korábban az Egyesült Államokban lelkészkedett, s lelkesedett az amerikai egyházi gyakorlatért, többek között azért, hogy az egyház maradjon független, s ne fogadjon el állami támogatást. Nekem tetszett az ő modernitása, s tetszett, hogy minden személyes problémámmal hozzá fordulhattam. Egyébként jómagam 14 éves koromban lettem Biblia-olvasó, s a Soli Deo Glória körének tagja, s a háború nyomása alatt igencsak hittem, hittem, hogy az Isten a történelem ura is, tehát a mi magyar nemzetünké is, s hogy az én életemet is ő irányítja.
A háború elvesztése után viszont csalódtam az isteni gondviselésben, abban, hogy neki nem az jó, ami nekünk, illetve nekem. Tűnődtem, nem azért vagyok-e megsértve, mivel az Isten nem az én vágyaim szerint kormányzott? Hátha lehet a nemzetnek boldogabb jövője annak következményeként, éppen annak, hogy a háborút elvesztettük? Hátha a más észjárású Isten tudja jobban, mi szolgálja hosszú távon a magyarság érdekeit?
S ezzel már ki is nyitottam magamat mindarra az újra, amit az új világ kínált. Kinyitottam úgy, hogy az Istent nem zártam ki belőle, primátusát nem kérdőjeleztem meg. Ha mindaz, ami itt történt, tehát hogy itt a szovjet hadsereg, visszaállt a trianoni határ, hogy felelősségre vonják a múlt rendszer prominens képviselőit, hogy markánsan baloldali pártok léphettek színre, ha mindez az égi hatalmasság akaratából történt, akkor hogy lehetnék én ellendrukker, hogy lehetnék csak szemlélő?
Elmondom, hogy apánk 1945 nyarán állás után járt, eredménytelenül. Majd megfogadta egyik rokona tanácsát, aki ezt mondta neki: Bélám, ha állást akarsz ebben a koalíciós nyüzsgésben, lépjél be a Kommunista pártba. Övék a jövő. Apánk némi hezitálás után, anyánk aggályoskodása ellenére, belépett. S hamarosan állást is kapott. Nyíregyházán lett állami tanító.
A Kommunista párt programja nekem is tetszett. Akkor proletárdiktatúráról még szó sem volt. Szociális reformokról annál inkább. S olvasgattam a párt népszerűsítő brossúráit a marxizmusról, annak köznyelvre lefordítható alaptételeiről, fogalmakról, hogy kapitalizmus, imperializmus, feudálkapitalizmus, munkabér, munkaerő, profit, extraprofit, kizsákmányolás. S a fogalmakat kezdtem beépíteni az ismereteimbe. S egyszer csak megvilágosodtam, de hiszen én Anarcson feudálkapitalista körülmények között nevelődtem! Ott ugyanis négy földbirtokos család élt, és cselédek a birtokon. A Díener majorságban szeszgyár is működött, meg olajütő. A cselédek és gyárimunkások gyerekei, ha reformátusok voltak, abba az iskolába jártak, amelyikben édesapám volt a tanító, s ahol egyébként mi is laktunk. Hogy mi a tőkefelhalmozódás, s mi a kiszolgáltatott szegénység, azt meg láthattam is. És erről valamit már tudtam is. Akkorra már olvastam a népi írókat, Sinka Istvánt, Darvas Józsefet, Veres Pétert, s szimpatizáltam is velük. Azon viszont meglepődtem, hogy egy alkalommal a híres Kettesy szemészprofesszor jött át Debrecenből előadást tartani a marxizmusról, s azt is tudni lehetett, hogy neves nyugati értelmiségiek szimpatizálnak a kommunista eszmékkel.
Talán 1947-ben volt, hogy Nagy Imre, a későbbi 1956-os forradalom mártírja jött népgyűlést tartani a Kommunista párt programjáról. És nagyon szimpatikus volt. Tudni lehetett róla, hogy Moszkvából érkezett ő is, mint Rákosi Mátyás, de neki olyan becsületes parasztfeje volt, s olyan tisztességet árasztó habitusa, hogy a piactéri népgyűlésen nem tudtam nem rá figyelni, s még úgy is beszélt, hogy hinni lehetett; hiszi, amit mond. Négy év telhetett el, hogy ismét találkoztam vele. Akkor nem szónoki emelvényen, hanem fürdőgatyában. Napozott a Balaton mellett, Fonyódligeten. Egymás közelében laktunk, én a feleségemmel az unokatestvéreméknél, ő meg a szomszédos bérelt villában. Azon időben kegyvesztett volt. Egyetemen tanított. Mint napozó szomszédok beszélgettünk közömbös dolgokról. Most is közvetlen volt, természetes és megnyerő. Mint Nyíregyházán, az emelvényen.
Akkor még nem is gondoltuk, hogy az apa döntése a család jövőjére nézvést milyen meghatározó lehet. A mi édesapánk jó és szelíd ember volt, ám mindenkor kompromisszumra kész. Iskolaigazgató lett. Anyánk szerette apánkat és minket, a három fiát - jól is éltek, halálig -, ő maradt templomjáró konzervatívnak, és ezzel apánk egyet is értett. Egyik öcsém viszont szovjet ösztöndíjas lett, majd agrokémikus egyetemi tanár, akadémikus, a másik öcsém meg kulturális irányító a hadseregnél, őrnagyi rangban. Hogy én ötvenhatos ellenzékivé váltam, az annak köszönhető, hogy azt a lányt vettem el feleségül, aki máig, 72 év múltával is a párom (de ez külön történet), meg annak az élményemnek, amelyről most szólok a Visszanéztem című önéletrajzi ihletésű könyvem alapján. Karácsony Sándorról lesz szó, akiről sokszor írtam már, akinek egy nyíregyházi előadása meghatározta létezésemet és pedagógiai gondolkodásomat. Úgy emlékszem, hogy Szüle Miklós tiszteletes úr irányította a figyelmünket arra a nyári egyetemre, amely otthonra a református egyház gyülekezeti házában talált, s amelynek rangosságához vita sem férhetett, mivel olyan előadók jelenlétét ígérték, akikről már olvastunk, hallottunk korábban, mint a zeneesztéta, Újfalusy József, Lükő Gábor néprajzkutató, Varga Balázs, Varga Domokos irodalmárok, s maga Karácsony Sándor professzor, a magyar szellemi élet kiválósága.
1946 nyarának egy teljes hetét ebben a szellemi fürdőben töltöttem. A háború előtti szárszói konferencia szellemiségének tovább gyűrűződését érezhette itt az ember, a nemzet sorsáért felelősen gondolkodó, keresztyén értelmiségiek előadásaiban, megnyilatkozásaiban, lett légyen szó filozófiáról, népköltészetről, irodalomról, szociográfiáról, Bartókról, Kodályról. Népben, nemzetben gondolkodtak, miként lehet Magyarországot megújítani, s egy szociálisan érzékeny demokrácia irányába terelni.
Karácsony Sándor záró előadásában a társadalmi reform szükségességéről beszélt, amely, ahogy ő fogalmazott, kell, hogy társadalmi békéhez vezessen, generációk közötti, nemzetiségek közötti, osztályok közötti békéhez. S én ezzel egyetértettem, amiként azzal is, hogy a reformnak, pontosabban, a reformereknek azzal kell kezdeniük a munkálkodásukat, hogy számadást készítenek; mit gondoltak, mit tettek jól vagy rosszul. Csak tiszta lelkiismerettel lehet reformot kezdeni, - mondta az előadó.
És Karácsony Sándor engem lefegyverezett. Úgy éreztem, helyettem is szól. S megnyugtatott; egyszerre lehetek baloldali reformer és hívő keresztyén. Megerősített, hogy jó irányba tapogatózom, hogy jó felé megyek, hogy Krisztus királyságának vállalása, s a reformer-forradalmár politikai magatartás között nem feszül ellentmondás, hogy a nemzet sorsáért felelősséget vállaló értelmiségi nem is gondolkodhat másként, csak úgy, mint aki a feudálkapitalista Magyarország helyébe népi-nemzeti gyökereit vállaló, szociális érzékenységű demokráciát álmodik. /Diktatúráról itt és ekkor nem volt szó./
És én itt be is fejezem. Annyit írnék még, hogy 1947-ben jelesen érettségiztem, édesanyám várt a gimnázium előtt, s emlékszem, elmentünk ketten fagyizni egy cukrászdába, és mind a ketten boldogok voltunk.
Isten áldjon Benneteket minden jókkal: Dété
Ui:1947-1951 között Debrecenben folytattam a tanulmányaimat. A politikában a diktatúra szelei uralkodtak. Hogy az én szellemi, ideológiai fejlődésem mint alakult, erről egyszer, talán, még, külön is szólok.