2022. 7. Emlékezem, tehát vagyok
Levél olvasóimnak, 2022 júniusának végén
Amikor még, nem is oly rég, az év napfényes korszakát Tiszakürtön töltöttük, falusi házunkban, mit össze nem dolgozott a feleségem a kertben! S hogy szerette gondozni a keze nyomán sarjadó, virágzó, termő életet! Én inkább csak passzióztam. Olvastam a diófa alatt, írtam a hűvös vályogházban, júniusban szedtem a cseresznyét, kerékpároztam a Tiszára, majd úsztam egyet, s vacsoráztam az asszonyommal. Olykor szalonnát sütöttünk. És ittuk, módjával a kert terméséből főzött pálinkát. Így nyaraltunk évről évre.
A lányomék most mennek a két kamasz fiúunokával, dédunokáinkkal a dalmát tengerpartra, a fiamék meg Korzikán találkoztak a Párizsban élő lányukkal, a legidősebb unokánkkal. Mi meg, mióta meg kellett válnunk kürti tuszkulánumunktól, mivel a feleségem beteg lett, s a családból senki nem volt, aki átvette volna a portát, házakat rajta, mindent, öröklés gyanánt, azóta a Jégverem utcai lakásunkban nyaralunk. És hiába hívnak a gyermekeink, hogy menjünk velük ide meg oda, nem tehetjük. A feleségem nem bírja sem az utazás terhét, sem az új környezetet. Inkább mondogatjuk: vénen már így jó nekünk, csak rosszabb ne legyen! Noha tudjuk, ha még élünk, szaporodnak bennünk a nyavalyák is.
Képzeljétek, ha leülök a fotelbe, csak úgy, pihenni, tűnődni, bambulni, elbóbiskolok. Ám ha kísért az írhatnék, akkor persze nem. A levélírás serkent. Persze, a hétköznapi feladatok is segítik távol tartani az elmúlás kisértését. A feleségem szédül, az utcán egyedül nem közlekedhet. Minden délután, ha nincs nagyobb baj, sétálunk, és üldögélünk a padokon. De az én dolgom a postai csekkek feladása, bolti beszerzés, ebédhozás is. Mondja a lányom, lehetne meleg ételt rendelni. De én szeretem ott helyben kiválasztani az étket; mire is lenne kedvünk. Mivel nem nagyon van. Elég egy ebédet hoznom kettőnknek. Bezzeg hajdan, az egyetemi menzán. Vilka akkor is madár-étkű volt. Én viszont mindent megettem, amit meghagyott. Itt, a lakásunk környékén van három étkezde, ahonnan hozhatom az ebédrevalót, és szívesen megyek hozzájuk, mivel már ismernek a pincérek. Ma is azt mondja a pénztáros hölgy; Régen láttam, csak nincs valami baj! S így búcsúzott. Vigyázzon magára!
Az aggódás nem növeli az étvágyamat. Az biztos. Ahogy a feleségem elkezdett gyengülni, gyakorta elakadt az étek a nyelőcsőben ( diverticulum), aztán szenvedett, s mindez engem is megviselt. Észrevétlenül fogytam is jó tíz kilót. De beteg nem lettem. Mindazonáltal belém bujt a kisördög, egyébként is volt hajlamom a hypohondriára, hátha gyomorrákom van, hiszen édesapámat is az vitte el, ébredt fel bennem a gyanú. Most a héten végül is, megadtam magam, a lányom kíséretében elmentem vizsgálódásokra. Idáig nem igazolta semmi a szorongásomat. És mintha csökkent volna a mindennapi, ezeknek nyomán kialakuló életundorom is.
Képzeljétek, úgy néz ki, hogy jobban fogok látni, s így olvashatok is. Mostanra ért be a szürkehályogom a macula degenerációs szememen, s a kezelő orvos megműtött. A betük ugyan ugrálnak még, de jobban, élesebben látok. Lehet, hogy mire 94 éves leszek, négy hónap elteltével, már kisebb betűkkel is tudok nektek írni. Egyébként egy napig a kórház vendége is voltam. Fogd fel nyaralásnak, szuggeráltam magamat. Ketten voltunk egy nagyobb kórteremben, s mindenki gondoskodóan kedves volt. De azért örültem, hogy reggel már hazaengednek. S a lányom jött értem.
De van más jó hírem is. A feleségem, akinél ugyan a felejtés folyamata nem állt meg, de olykor jobb étvággyal s jobb erőnléttel éli mellettem az életét, s teszi a dolgát a lakásban – amiről gondolja, hogy az ő dolga –, vasárnap is, miután frissen ébredt, s ő ment a konyhába kávét főzni, megleptem egy ötlettel. Anya, mondtam neki, nem volna kedved velem eljönni a tíz-órás istentiszteletre? Két év után újra? És halljatok csodát! Picit gondolkozott, majd így felelt némi izgalommal a hangjában: De igen. Megpróbálhatjuk. Kezdett az alkalomhoz öltözködni. Láthatóan felvillanyozódott. Biztosan az én látható örömömtől is. Aztán elsétáltunk a Szilágyi Dezső térre, beültünk a templomba, s a feleségem baj nélkül követte az egy órás istentiszteletet. Utána a templom előtt, ahogy megálltunk, körbevették a régi barátnők s más ismerősök, volt, aki sírt is a meghatottságtól, hogy újra itt látja Vilkát oly sok idő után. A feleségem azóta is emlegeti, hogy ő ezt nem gondolta volna, hogy ennyire lehetett neki örülni, s hogy milyen hálás az ötletemért, s hogy elmentünk.
Az életünk ettől ugyan nem változott meg, öregszünk továbbra is, új fájásokról is tudnék tudósítani, de mintha többször tudnánk hálát adni, hogy még vagyunk. Hogy mind a ketten, egymás mellett, egymást segítve, élünk. És hogy szép nagy családunk van, s a génjeikben is tovább élünk, miként a tanítványok emlékezetében. Ugyan továbbra is van miért szoronganunk, s van kikért szoronganunk, hiszen tart tovább a háború is, és kiszolgáltatottjai vagyunk a nagy-politikának, a vírusveszély fenyegetése sem múlik, de mintha könnyebblé tenné a testi-lelki terheinket az újonnan szerzett ismeret, hogy azért sok a jó ember, s talán szeretni is többen tudnak, mint rosszabb hangulatunkban gondoltuk. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy ismeretlenek ránk köszönnek az utcán, és mosolyognak. Az van a mosolyukban. Jé, még ilyen is van. Két öreg karonfogva!
Azt mondja a minap a feleségem. Te Apa! Hogy milyen gyönyörű ez a körülöttünk lévő, júniusi világ! Valahogy én most nem is szeretnék meghalni!
Ölellek Benneteket!
Ui: Képzeljétek, leveleim közül többet közölnek folyóiratok is.