2022. 6. emlékezem, tehát még vagyok
A Levél, már a hét elején küldésre készen állt. Ám, nemvártan tolakodtak elő a kedvrontó egészségügyi bajok, s elment a kedvem a nyílt levél elküldésétől. Most valamivel jobb az életérzésünk - azért a többes, mivel a magamét nem tudom elválasztani a feleségemétől-, s talán a mostani szinkronban van a levélben írottakkal. Tehát feltehetem a gépre.
Barátaim, nemrégiben leltem rá a facebookon Aknay Tibor négysoros versére, melyet meg is osztok veled. A vers ugyanis elgondolkoztatott. Mert, hogy hozzám is szólt. A költemény:
Sűrűsödnek az Idő ráncai,
fel felfeslik az éj sötétje.
Miért kell folyton másnak látszani,
belehalva a létezésbe?
Az idő sűrűsödő ráncai között már igencsak felfeslik az én éjem sötétje is, melyben még hol így, hol úgy, de láthatom magam. Azt tudom, hogy hamarosan belehalok a létezésbe, na de még élek. Más-más hangulatban, más-más életérzéssel más-más lelki, testi kondícióban, de élek. Végül is ez jó. Gyakorta nem, de gyakorta igen.
Mert lám csak, alighogy lekoppintottam a mondat végi pontocskát, s a képernyőre meredve kerestem a következő mondatot, belépett a munkaszobámba, délutáni pihenéséből felserkenve az én főnix tulajdonságokkal rendelkező hitvesem, s elnézést kérve emlékeztetett; mintha terveztünk volna valamiféle sétát a közelben, s lennék szíves megmondani, hogy mennyi idő múltával kapaszkodhat a karomba. S csak úgy mellékesen még megjegyezte, hogy kellene majd vásárolni gumit is, ami megakadályozná, hogy lecsússzon a lecsúszható alsónemű. Erre én bosszúságomat leplezendő, tettem valami kétértelmű megjegyzést a gumival kapcsolatosan, amivel - noha nem állt szándékomban - felderítettem a hitvesemet, s végül nevetni kezdtünk.
Úgy látszik, olyan az öregember, mint az időjárás májusban. A minapában, az évben először, átmetróztunk a Kossuth-térre, mivel ott gyönyörűen sütött a nap, s vágytunk rá, hogy átmelegítse tagjainkat. Ám, mire elfoglaltunk egy padot, bárányfelhő göndörödött a nap elé, s rögvest hűvös lett, hacsaknem hűskés, ahogy Esterházy írta egy írásában, majd szél is kerekedett, aztán megint ránk fényesedet a tüzes golyó, még melegünk is lett egy kis időre, majd újra beárnyékolódtunk, végül is hazaindultunk, korábban, mint terveztük. De mire a budai Fő utcára értünk, kedvderítő fénypászmák játszottak az épületeken, s kedvünk támadt, az évben először, követni a tavalyi hagyományt: betértünk a Corvin-téri presszóba, hogy ott szertartásosan elfogyasszunk egy pohár sört. Kerestem a két kedves hölgyet, akik tavaly megkülönböztetett szeretettel fogadtak bennünket, miután megtudták, hány évesen is sétálgatunk hozzájuk. Az új pincér, barátságos, kedves ifjú, akitől az információkat kaptuk, ránk mosolygott: De hiszen ő mindent tud rólunk, s hogy örül: Hozhatja a két pohár sopronit?
Barátaim, most már elmondom azt is, hogy az éjszaka pocsékul aludtam, felkelve nem láttam értelmét az öreg, nyugdíjas életnek, dolgozni meg nem volt kedvem, ha leültem, az álmosság környékezett, s mindezért még útáltam is magamat.
Délutánra jobban szoktam lenni. Most is ez történt. Elő is szivárgott egy Szabó Lőrinc költemény, melyet valamikor mondtam is, amely ugyan nem vígasztalt, de segített rajtam. Lám ő, a zseniális költő is megélte öregedésekor azt az állapotiot, amit én is mostanában. Mindenesetre azzal a szándékkal ültem délután a gép mellé, hogy ha lesz levél, Szabó Lőrinc Csak az imént című verséből leírok egy szakasznyit. Hogy tűnődhessél te is barátom, ha van kedved. Közlöm tehát. „És ez a legfurcsább; a semmi, hogy lehet többé sohse lenni, ez a legérthetetlenebb; végső lakójául agyamnak, a nagy csodálkozás marad csak, hogy voltam, és hogy nem leszek.”
Most, hogy kiszakítva az egészből, olvasom a verssorokat, értem meg igazán embertársaimat, akik alkották és alkotják az emberiséget, a különféle népcsoportokat és civilizációkat, a legősibbektől kezdve, mért is találták meg vagy fel a transzcendenst, az Istennel, vagy istenekkel. Nyilván képtelenek voltak tudomásul venni, amit Szabó Lőrinc summáz, hogy lehet többé sohse lenni. Az ember, hogy élni tudjon, s mert sok mindent nem értett a világból, fel kellett fedeznie a hitet, a tudattal rendelkezőknek ezt a különleges képességét, amivel pótolták a nem tudottat. És megértem magunkat, európai keresztényeket, akik ragaszkodnak a hithez. Eszembe is jutott Ady verssora, melyet hányszor, de hányszor idéztem életem során: „Nincs már semmi hinnivaló, higyjünk hát a Van vagy Nincs Úrnak.”
Még egy friss élmény: Életundorral az idegeimben járkáltam a budai Dunaparton, s néztem át a szemközti oldalra, s azt mondtam magamban, nahát, milyen ronda az a két hatalmas, fekete szálloda, mint vakami grandiózus koporsó, s hogy lehetett ilyen kedvrontó épületet oda építeni! Máskor meg, üldögélve a padokon, beszélgetve a feleségemmel, nem bírunk betelni a szépséggel, s csak a Vigadót meg a Dunán úszó hajókat vesszük észre, s a gomolyfelhőkkel díszített kék eget, meg a zöld fákat, bokrokat, s örülünk, hogy még élünk, s hogy itt élünk.
A minap fekete felhő kezdett terpeszkedni Óbuda tájékán, mondta is a feleségem: Hidegen fúnak a szelek, ezek nem jót jelentenek. Én meg a derű óráját nem akarván elereszteni, azt feleltem. Szagosan fújnak a szelek, ezek biz jót jelentenek. Volt min heherészni. Tapasztalva a sikert, még hozzátettem: Fellazult a hasam tája, elégedj meg ezzel drága.
Hát így élünk, illetve így is élünk.
Isten, vagy akit gondoltok, áldjon Benneteket.
Öleléssel: Dété