2022. 4. emlékezem, tehát még vagyok
- levélféle a mindennapi kiszolgáltatottságról –
Kedves olvasó barátaim!
Mintha a sors vagy a véletlenek egymásutánja nem akarná, hogy olvassátok ezt a levelet. Képzeljétek, mikor a negyedik sorhoz értem, kiment a gépből az áram. Délelőtt 11 órakor. Aztán kiderült, hogy az egész kerületünkből eltávozott. Legyalogoltam idegesen a negyedik emeletről az utcára, de senki sem tudott semmit. Egy óra múlva az áram visszajött. Olyan váratlanul, ahogy elment. Én meg tűnődhettem, milyen kiszolgáltatottságban is élünk. A mobilom mikor legyen lemerülve? Hát ekkor. Senkit nem tudtam hívni. Mint akit bezártak, úgy éreztem magam. Aztán, hogy újból működött a gép, tovább írtam a levelet, akkor meg lenyomtam valami gombot, s most az írás ment el. Ezúttal a technikai műveletlenségem miatt. Kivert a veríték. Idegességemben pillanatok alatt lucskos a felsőtestem. Kezdhettem mindent újból.
Tulajdonképpen a választásról, illetve a választási emlékeimről akartam szólni. Vagy ennek ürügyén még egyről-másról. Elmondom nektek, hogy a választást megelőző időszakban próbáltam úgy viselkedni, mint akit nem érdekel az egész hercehurca, jövőm már úgy sincs, leadom a szavazatomat, és kész. Nem így a hitvesem. Az unokákra meg a dédunokákra nem gondolsz? Az ő jövőjükre! Ám ahogy hallgattam a politikai ellenfelek civódásának hangnemét, a gusztustalan gyűlölködést, maradtam karthauzinak, s a közönyös vénembert játszottam.
A választás utánig. Ám amikor a liberális ellenzék, a művelt értelmiségi egyik-másik írástudója, aki nem tanult meg intelligensen veszíteni, és a kudarcukért, fölényeskedő arroganciával a vidékieket okolták, akik természetesen nem is tudták, mit cselekszenek, „ a buta parasztot”, a politikához nem értő tájékozatlanokat, a kabarék mulatságos figuráit, hát megkörnyékezett az indulat, kinyílt a bicska a zsebemben. Illetve kinyílt volna, ha még lett volna bicskám, így csak arra éreztem késztetést, hogy megfogalmazzam, amit most meg is teszek. Megvetem az efféle demokratikusnak álcázott elitista gondolkodást. Hogy milyen indíték alapján írja az ember az X-et a választási lapra, az a mindenkori egyén joga. Aki ideológiai vagy érzelmi alapon választ, teheti. Akit egzisztenciális érdekek késztetnek, történetesen, biztosított-e a választás után is a mértéktelen jövedelme, vagy megmarad-e a munkahelye, kap-e támogatást továbbra is az otthon-építéshez, döntsön aszerint. Aki felelőst keres, kutasson előbb a maga háza táján. Amikor valamikor azt kérdezték, melyik pártnak adom a szavazatomat, s én még hajlandó voltam válaszolni, azt feleltem, hogy annak, amelyik a határon túli, hátrányos helyzetű magyarok segítését programjába veszi. Ugyanis kárpátaljai születésű vagyok, s tudom mit jelent másodosztályú állampolgárként élni.
S most veszek egy nagy lélegzetet. Ha már a választással kapcsolatos friss élményemről szóltam, megidézek régebbieket is. Az egyik. 1947-ben talán, hallgattam a nyíregyházi piactéren Rákosi Mátyást, aki választási beszédet tartott, aki szimpatikusnak tűnt, és diákként tapsoltam is neki. Kerek fejű, sajátos ritmusban beszélő pártvezér volt, látható vezéri sallang nélkül. A beszéde demokratikusnak tetszett, semmi nem utalt a későbbi személyi kultuszos diktátorra, aki könyörtelen proletárdiktatúrává változtatta az akkor még többpárt rendszerű köztársaságot.
A következő évtől kezdve aztán, a rendszerváltásig nem is kellett választani. Szavazni azonban igen. Az egyetlen kormányzó pártra, a kommunistákra. Valahogyan mindig meglett a 92 %-os végeredmény. A Kádár-érában, a puhának mondott diktatúrában ugyancsak.
Velem történt, az 1980-as években. Vidékről autóztunk hazafelé, hogy le ne maradjunk már a szavazásról, hogy leadjuk 7 óráig a voksunkat. Tudtuk, hogy számon tartják az embert. Ám kiderült, kár volt sietnünk, mivel a választási bizottságban ülő jogász iskolatársam akkorra már leszavazott helyettünk. Nem tudtam, hogy megteheti. A 92 %-nak ugyebár mindenképpen ki kellett jönnie.
Azt írtam a levél elején, hogy az idegesség, a szorongás már váratlan kínos helyzetektől, mint áramkiesés, verítékessé tesz. Ám elmondom azt is, hogy azzá tesz némely politikai vonatkozású hír is, mint például hazánk uniós megítélése, a nemzeti értékek negligálása, hogy a gyengébb államot az erős nagyhatalom lerohanhatja, miként mindig is a történelem során, hogy a kisember élete megint nem számít, hogy a kisebbségek nyelvhasználata egy nemzeten belül is korlátozott, hogy a világunk újrafelosztásában, ami most is zajlik, azaz a nagyhatalmak sakkjátékában kiüthető parasztok vagyunk; hogy acsargunk a választások előtt és után, és nem vesszük észre, ”mint pusztul el szép fajunk”, mert összefogás helyett indulatosan marjuk egymást.
Verítékezem. A pápa állítólag a húsvéti homíliájában azt mondta, hogy mi emberek úgy vagyunk mostani helyzetünkben, mint Krisztus a halála előtti napokban lehetett. Értsd, ahogy akarod, s akár magyarázhatod is. Nem vigasztaló, az biztos.
Olvastam a facebookon Lackfi János könyörgését az Istenhez, hogy szánjon meg bennünket, és segítsen.
Ismét csak békességet kívánok.
Dété
Ui: Még jó, hogy a természeti világunk szép, hogy építeni is tudunk, nemcsak rombolni, hogy van művészet, s megajándékoztattunk hittel is. De olykor nagyon nehéz élni. Ki vagyunk szolgáltatva a génjeinknek, a körülményeknek, a társadalomban zajló hatalmi harcoknak, és nem is folytatom. Húsvét jön. Illenék bizakodni.