2021. Szeptemberi levél
Néhány héttel kilencvenhárom előtt
Szeretettel!
Hónapok óta nem írtam. Mindenféle bajaink voltak. 90 után még tán érthető is. Ezért hallgattam. Minek is keserítettelek volna benneteket a rossz hangulatommal! Pedig tudtam, hogy valamiképpen szólnom kellene, a bezárkózás fokozatosan csökkenti az életkedvemet. Amit szeretek, nem csinálhatom: tanítani, másokhoz szólni nincs módomban. Az írás segíthetne, miként korábban. De ahhoz meg kedv kellene. Honnan vegyem? Anélkül képtelen vagyok a gép mellé ülni.
S akkor eszembe jutott valami. Mi volna, tettem fel magamnak a kérdést meddő hónapok után, ha megpróbálnál változtatni a nézőpontodon, a rosszban is keresni a jót, a bajban is az örömöt. Jusson eszedbe Szabó Lőrinc, ő írta: ”Csak a derű óráit számolom.”
Próbálkoztam is a számolással. (Ám igencsak rá kellett jönnöm; könnyebb erről írni, mint azt gyakorolni.) Valamire mégis mintha jutottam volna.
Egy történet. A feleségem, éppen orvosnál voltam, elzuhant a konyhában. És nem emlékezett semmire, csak arra, hogy mentő vitte a kórházba. Én csaknem betege lettem az esetnek, hogy újból fájdalmai vannak, hogy korlátozott a mozgása, s megint a lakásba vagyunk zárva. A nálam okosabbak, akik már régóta tudták, hogy a nézőponton kell változtatni, így vigasztaltak. Annak kell örülnöd, hogy ilyen szerencsésen esett, s nem tört el a csontja.
Hát igen. Nem mondhattam, hogy nincs igazuk.
A vénség egy másik hozadéka a felejtés. A feleségem ebben előttem jár. Aggodalmaskodom. Ám kiderült, a közelmúlt szenvedései is elszállnak a felejtés takaróján. S mivel változatlanul vevő a kesernyés humoromra, nevetni még tudunk hébe-hóba. S ez azért vigasztaló, nemde?
S talán a nézőpont-változást mutatja ez is. Belém költözött az aggodalom, bárhol s bármikor is esett szó a jövőről. Én ugyanis akként vélekedtem, vélekedem, hogy nem jófelé halad a világ. Sem a teremtett világ, sem az emberi világ. S ilyenkor nem tudtam nem a dédunokáimra gondolni. Ugyan mire nő fel a remek kilenc lány és fiú! S ha kihangosítottam a gondolataimat, a feleségem a saját múltunkra kezdett emlékezni és emlékeztetni. Ettől ugyan a jövendő évtizedeket sejtegetve nem lettem optimistább, de a hangsúlyt máshová tettem. Mert mi is, te Úristen, mi minden nehézségen, politikai rendszerek építette akadályon mentünk át, míg eljutottunk a mosthoz. És itt vagyunk. Akkor, mért ne bizakodjunk, hogy a leszármazottaink is megbirkóznak majd a nehézségekkel. Hiszen egészségesek, jó géneket örököltek, s vannak szülők, nagyszülők, akik segítik is őket. Kell, hogy megtalálják a boldogsághoz vezető utat. Persze, lehet, hogy a világ egy feketelyuk felé rohan, az ember meg felfalja egymást, de mért ne hihetnénk, hogy a mieinknek megadatik még a szép élet. S ezzel a tudattal könnyebb is élnünk. S talán meghalni is.
Barátaim, akik olvastok, éppen Szabó Lórincet idéztem újra, „Csak a derű óráit számolom”, a „Mozart hallgatása közben” verséből, amikor váratlanul be kellett fejeznem az írást. Fontosabb teendők szólítottak. Majd csörtettek a problémák, s nem ülhettem a gép mellé. Csak most, hosszabb intervallum után, miután a kedvem is újra nyiladozott. Nem vártan, hónapok múltával a feleségem elég erőt érzett magában ahhoz, hogy sétára merészkedjen. S én boldogan, de azért félve nyújtottam a karomat. Fantasztikus az életakarása. Igaz, kicsi távolságra mentünk, de mentünk, mivel mehettünk.
Ma meg, szeptember 14-én, derűsen is ébredtünk. Megértük a 71. házassági évfordulónk napját. Ezen úgy magunk is csodálkoztunk. S jöttek az emlékek. Délelőtt keltünk egybe. Pénteki nap volt. És Vilkának ment a hasa.
Most este van - s Mozart sem kell hozzá –, számolom a derű óráit. Még el is érzékenyülök, hogy ez megadatott.
Be is fejezem a levelet. Megyünk egyet sétálni.
Kívánom, kísérje áldás az életeteket.
Öleléssel: Tibor.
Úi: Hogy ez a kegyelmi állapot meddig tarthat, nem tudom. De megpróbálok, míg csak lehet, szorongásmentesen élni.