2021. LEVÉL FRISS ÉLMÉNYEKRŐL
- Egy májusi hétvége -
(Pár nappal ezelőtt megosztottam a facebookon megőrzött, hat évvel ezelőtti kürti képeket, becses személyünkről. De kérlek, a mostani levelet ne kapcsoljátok az akkori fotókhoz. Ez az örömrögzítő írás hangulatában sem azonos a kürti világunkkal. Hja, a hat év megtette a magáét.)
- Hogy mi csiholja a kedvet, ami leültet a gép mellé, kilencven után két évvel,megmondani nem tudnám, legfeljebb sejtem. A feleségem, mintha erősödne, s a vérnyomásom is, mintha helyére kerülne. Talán ennek a hozománya, hogy sétálás közben bedugom az orrom az orgonabokor virágzó ágai közé, meg a fehérbe öltözködött sövény dzsungelébe, illatot szippantani, s ilyenkor volt szorongás, nincs szorongás. És örülök annak is, amikor a feleségem ámuldozik, milyen gyönyörűen csicsereg a pici madárka. Én meg követem a keze mozgását, s hogy derülök, amikor rálelek, melyik ágon is üldögél a picinyke jószág.(Mindig is rövidlátó voltam, most meg!) És amire már többször is felhívta a figyelmemet, egy madárfészekre a zajos Clark Ádám téren, a falra szerelt óra tartó vas-ágazatában. Üldögélünk a padon, mint az öregek szoktak, ha várnak a 16-osra, vagy csak, mivel elfáradtak, s megéljük a csodát; egy piciny fióka mint csiviteli túl az utcazajt, mivel hogy éhes, s nagyon várja s hívja az anyukáját, röpülne már hozzá! És az anya meg is érkezik.
-Ági lányunk, aki két generációs családjával Nagykovácsiban él – a házat valamikor még mi kezdtük építeni, s a lányunk is keverte a maltert, éppen érettségi és az egyetem kezdete között volt –, az elmúlt szombaton, a reggeli időben telefonált, hogy nem volna –e kedvünk kimenni hozzá, éppen egyedül van, s ebédelhetnénk együtt. Mondom neki, rögtön tisztázom anyával, bírja-e, vállalja-e az utat. S máris döntöttünk. Két év után először busszal és villamossal, s persze gyalog, megyünk Kovácsiba.
Izgultam, egyébként is izgulós vagyok, nem jön-e nála elő görcs, vagy más nyavalya. Hogy én is produkálhatok meglepetést, arra nem is gondoltam. Figyelmünket elterelendő a mostról, miközben bámultunk az ablakon kifelé, megidéztük régi élményeinket, s mint a kivételes útra vállalkozó turista, mantráztam magamban, csak érjünk szerencsésen a célhoz! Tudtam, hogy a feleségem kockázatvállalással is bizonytani akar, önmagának mindenekelőtt.
Aztán baj nélkül megérkeztünk. Nyitottuk a kertajtót, viharosan futott hozzánk a puli. s boldogan jött a lányunk. A nap sütött, az Isten mintha jelen lett volna, ebédeltünk, nagyon jót beszélgettünk, - Ági akár a pszichológusom is lehetne -, anya meg el-eltűnt, bóklászott a kertben, s húzgálta a dudvát, mivel a múlt nap esett az eső, s gyökerestől jön ki a gyom. annak ugyanis nincs ott semmi helye, meg egyébként is szerette magát hasznossá tenni. Aztán, mikor érezte a lányunk, hogy fárad az anyukája, kocsiba ültetett minket, s behozott a városba. Otthon még, derűs lélekkel, volt miről beszélnünk.
- Ez meg vasárnap délutáni történet. Ketten voltunk a Jégveremben. Csábított a fény. Gyerünk sétálni! Valahová. Évek óta nem jártunk a Margit-szigeten. Kósa Vilma, a feleségem többször is emlegette: De jó volna egyszer még ott sétafikálni. menni az emlékek után. Jómagam már azt is elfelejtettem, miként lehet odajutni, miféle járművekkel. A taxi eszünkbe sem jutott. De csak elértük a híd közepét. Mentünk a sziget-bejárón, karonfogva. Az asszonyom számára a karom biztonság. Ugyanis szédülni szokott. Csendet akartunk, meg zöldet, meg Dunát. Rengetegen jöttek, hozzánk képest sietve, mintha nem akarnák lekésni egy vidám tüntetés kezdetét. Fiatalok fürtökben meg párosan, és családok is, rolleres gyerekekkel. Szinte csak mi voltunk, két öreg, akiket meg lehetett előzni. S a sokaság maszk nélkül. Mi meg sodródtunk velük. Arra mentünk, amerre ők, a sziget pesti oldalán. Mintha majálisba keveredtünk volna. Mindenütt evő-ivó helyek, még sorban is álltak itt, ott. Másutt asztalok, emberekkel benépesített székeken. S mindenki evett és ivott. És sültek illata a levegőben. Mi már szédelegtünk, rogyadoztunk. Találtunk a sétáló út mentén egy üres padot, hatalmas bokor árnyékában, s rögvest leroskadtunk. Végre! S derülni kezdtünk. Ahogy vonultak előttünk az emberek! A feleségem a gyerekes családoknak örvendezett. Szinte mindegyik kicsi gyerekkel kikezdett. A pulyák meg kinyíltak. Tetszett nekik a nagymama korú idős néni játékossága. Én inkább a fiatal hölgyekre figyeltem. De csak rövid ideig. Túl sokan meneteltek, s túl egyforma öltözékben. Szinte mind combra vasalt nadrágban. Mondtam is, magamnak, vagy a feleségemnek: Sohse gondoltam volna, hogy ennyi előnytelen alakú nő él Budapesten. Ez a tapadós nadrág-divát, mindent, ami takarandó volna, kidomborít. Konzervatív vagyok, vallom, a szoknya öltöztet.
A feleségem fenekét nyomta a pad –talán nem volt elég párnás --, felálltunk, s mentünk tovább. Egy tágas, gyepes réten idilli kép, kiscsoportok a fűben. Piknikezők. És sok a gyerek, meg roller és gyerekkocsi. A rét szélén, micsoda kontraszt, két kiszáradt, csonkára faragott platánfa. Magunkra ismertünk benne. El is ment a kedvünk a Margit-szigettől. Kerestünk egy busz- megállót, s örültünk, hogy haza jöhetünk.
- Igaz, előtte még felkerestük a Corvin téri sörözőnket, melyet a vírus előtti időben szerettünk látogatni. S mekkora öröm! Meglát minket a tavalyi hölgy, a kedves felszolgáló, s mintha tegnap lett volna: Hozhatom a szokásost!? S percek alatt előttünk a két pohár soproni világos.
Mi meg, most már békésen kortyolgatjuk a sörünket, ráérősen, nem vár se kicsi, se nagy, van hát időnk megidézni a szigeten látottakat. S arra is van, hogy kimondjuk: három évvel ezelőtt még mi is. elvegyülve a sokaságban, virsliztünk meg söröztünk volna. S az sem valószínűtlen, hogy látva a tapadós nadrágba bújtatott combokat, csettintek: ez igen, ez aztán szexi! A feleségem meg nevetett volna.
Harangoztak a szomszédos templomban.
Ölellek benneteket. Az asszonyom is.
Dété