2021. Levél egy júniusi délelőttről
- végre láttam az alagút végét –
Kedves barátaim, akik hiányoltátok, mért nem szólalok meg egy jó idő óta!
Ismeretes, és ezt már sokszor megírtam, hogy kezem, no meg az agyam, csak akkor mozdul írásra, ha nem nyomaszt az élet, másként, ha nincs semmi bajom.
Hát most volt is, meg van is, de történt valami!
Előzetes egyeztetés után, délelőtt fél tízkor betoppant a második fiú-dédunokánk, Levente.
Arról panaszkodtam előzetesen az engem szerető és értem aggódó családnak, hogy nincs célom, mivel nincs feladatom, a szemem rossz, olvasni alig tudok, az írástól elment a kedvem, előadni sincs hol és kinek, a tudásomra nincs szüksége senkinek, ráadásul szorongok, pánikos rohamaim vannak, akikor élni sem akarok, minden apró fájást tragikusan felnagyítok, és nem bírom a hosszas társas együttléteket sem.
Ahogy írtam, ma jött Levente. Ági lányom szervezte, hogy a kamasz dédunoka, aki 13 éves, majd felolvas nekem, és hátha sikerül vele beszélgetni is, ebből csak jó dolog származhat, számomra is, meg számára is. Ám a kedvem pocsék volt, idegesen rángatózott a gyomrom. Rosszul aludtam, szorongva keltem, de próbáltam összeszedni magam. Bevettem az előírt frontint, ami vagy hat, vagy nem, ám, láss csodát, egyre derűsebb lettem. Feleségem felhőtlenül örült, én azért fenntartásokkal néztem az olvasással megbízott gyereket, hogy kibírjuk-e együtt délig, imádkoztam is magamban, csak össze ne omoljak; eddig és nem tovább.
Ám a régi pedagógus ösztön egyszerre csak működni kezdett, s mintha semmi feladatról nem is volna szó, beszélgetni kezdtem, csak úgy lazán, kötetlenül. Látszólag semmitmondó kérdéseket tettem fel - a dédmama kínálgatta, - s Levente, meglepetésre, készséggel válaszolt. A kérdések persze az ő életével voltak kapcsolatosak, de törekedtem rá, hogy a reagálásomban sem kritika, sem intelem, de még tanács formájában meghúzódó javaslat, mit hogyan kellene cselekednie, ne találtassék. Analóg történeteket meséltem, és tapasztaltam, hogy érdekli, amiről szólok. Levikém, mondtam aztán neki, most te kérdezz. Három a magyar igazság. Az ötlet tetszett. Kérdései: Hogy éltem 13 éves koromban; Dolgoztam-e kamaszként; Miként éltem meg a második világháborút. Jómagam meg teljesen megfeledkeztem a szorongásomról, éreztem, ahogy cikáznak bennem a boldogság hormonok. s boldogan beszéltem. Közben-közben a dédmama mindenfélével kedveskedett leszármazottjának, akinek szintén hosszúkás feje van, de őt immáron két fejjel túl is nőtte.
S csak mikor már mindketten kilazultunk, került sor az olvasásra. A könyvet, melyet egyébként Nobel- békedíjasok írtak ilyen címmel: ”Az öröm könyve”, Ági lányom küldte, lenne ez a beavató kötet. Gyorsan kinéztem egy fejezetet: „A nevetés és a viccelődés sokkal jobb” címűt.
Levinek remek az orgánuma, szépen artikulál, olykor az olvasásban meg-megszalad, ilyenkor hadar, de éles az esze. Az olvasás során meg-megálltunk, s arra kértem, nézze át az utóbbi mondatot, s ha kedve van, mondja el nékem, miként értelmezi azt a maga számára. S hogy örültem; a válasszal rögtön készen volt: Valahogy így hangzott. A társammal, hogy meg ne sértsem, csak akkor viccelődhetem, ha a kritikát magamon kezdem. Erről van szó, mondtam. Majd megállapítottuk: az önirónia ilyenkor nélkülözhetetlen.
Az idő elszaladt, hogy észre sem vettem. Feldobottan kisértem el egy kifőzdébe. És útközben is beszélgettünk. Jövő héten újra jön.
Néztem utána, miután elment, s boldog voltam. Még mindig nem volt semmi bajom. Rögvest el is határoztam, hogy megpróbálom levélbe írni ezt a délelőttöt. Az elmúlt napokban már undorodni kezdtem, amikor a számítógép közelébe értem. Lehet, hogy kikászálódom ebből a pánikos reménytelenség-tudatból? És az is eszembe jutott: bemutathatnék egy összeállítást az 2020-21-es naplómból, a levelekből. Ám nem tudom, mit hoz a holnap.
Ég áldjon Benneteket.
Dété
Ui: Lehet, hogy ez a délelőtt intermezzónak tekinthető csak, de ki tudhatja! Ha nem is látom, de akarom sejteni az alagút végét.