2021. Levél apróka örömökről
- Április 15-én -
Kedves Barátaim!
Képzeljétek, mondom szokottan, pedig nincs mit képzelni azon, hogy egy hete elkészültem a levéllel, a cím szerintivel, és már a feleségemnek is kinyomtattam kontroll végett, és mégis, máig itt rostokol. Rám tört ugyanis a rosszkedv, testi nyomorúságom támadt, de lehet, hogy csak a képzelet nagyított fel bizonyos tüneteket, ám tény, elment a kedvem az élettől, még orvosnál is előszobáztam. Ma jobb hangulatban ébredtem, a hitvesem hangosan imádkozott értem is, erre bejöttem a géphez, azzal a szándékkal, alakítok a szövegen, noha a lényegen nem változtatok, s aztán elküldöm nektek.
Na, most elmondhatom, hogy minden, amiről írni szándékoztam, erről készült szólni, az apróka örömökről. S talán most már erről is fog, ha csak közben nem ing meg a kedvem.
Valamiért a játék jutott eszembe. S nekem ehhez az öröm kapcsolódik. Hohó, és még a múltam is, a pedagógiai munkám. S tudjátok, ha éppen jó formában vagyok, most is keresem a játékos helyzeteket. És én a játékra, a játékosságra még nevelési, oktatási módszert is építettem. Partnereimet rögtönzéses vagy oratorikus eszközökkel igyekeztem bevonni a foglalkozásokba, az ugyanis ismert volt; az eredmény általában érzelmi többlet, tehát átélt ismeret. Megjegyzem, hogy nálam a rítus is a játék részének számított, a szertartás-elemek is. Napjainkban, ha alkalom adódik, szóban, gesztusokban és persze gyerekekkel, no meg kutyussal, én bizony játszom. Persze, ha nem vagyok éppen lekvár.
Kedves barátaim, mióta eszemet tudom, s elég hosszú ideje ennek, számomra Húsvét örömforrás volt. Családi örömforrás. Akkor is, amikor családtag voltam, s akkor is, amikor egyik felelőse a családnak, s akkor is, amikor meghívottak lettünk családi eseményre. Miként az idén is. Ági lányunk várt minket Nagykovácsiba, családi ebédre, ahol négy generáció tagjai, találkoztunk.
Előtte bizony zaklatott volt az éjszakánk, de azért reggel már köszöntöttem az asszonyomat, s örvendeztünk, mivel örvendezhettünk, hogy sikerült feltámadnunk. Egyelőre az ágyból. Aztán a szokásos reggeli rituálé-mozzanatok. Majd öltözködés ünnepibe. Én még hajat is mostam. A családi nagy-ebédhez mindig ünneplőbe öltöztünk. Most felraktuk a maszkot, s indultunk a buszmegállóhoz. Úgy egyezkedtünk a lányommal, hogy a Hűvösvölgyig közösségi járműveken utazunk, s majd csak ott szállunk a kocsijukba.
Így is történt. Baj nélkül szálltunk fel és le a járművekről, a villamosozás a zöldülő tájban kimondottan szép és élvezetes volt. A végállomáson, a Hűvösvölgyben pedig várt Zsófi unokánk, s a kocsiban még a két és féléves dédunoka, Lllla is. Az öröm illanni szokott, ahogy a költő írja, de most, mintha beköltözött volna az autóba, úgy megtöltődtünk. Vilka mama pillanatok alatt megtalálta a játékos hangot a fejlett, szép, okos leánykával, s végig derültük az utat, a lakásig.
Még a kerítésen kívül, alig álltunk le az autóval, ki örvendez? Hát a fekete puli, Betyár. Bújik a drót alatt, s rohan hozzám. Jó tíz évvel ezelőtt volt kölyök, s akkor még sűrűn jártunk a gyerekekhez, s a fogadó akkor is ő volt. S én mindig játszottam vele. Most is. S a puli nem is felejt. Én meg a ragaszkodó szeretetétől elérzékenyülök. Közben eszembe jut a falusi gyermekkorom.
Bent a házban otthonosság. Együtt négy generáció. Öröm bennünk. Mielőtt elindultunk volna, a zsebembe csúsztattam egy xanaxot. Aztán nem jutott eszembe, hogy bekapjam.
Egy élmény, amit még megemlítek. Int nekem Gergő, a tizenegy éves dédunoka, hogy lépcsőzzünk fel az emeletre, a szobájába. El akarja mondani a Nemzeti dalt. Szokás őt úgy emlegetni, mint kezdő exhibicionistát. Rólam is terjesztették, amig módomban volt aktívnak lennem. Érdekelt hát nagyon, hogyan szaval a gyerek.
- Tudod Papa, nagyon lámpalázas vagyok. Egyszer egy költeményt közönség előtt kellett mondanom, én meg izgalmamban énekelni kezdtem.
Kíváncsi lettem. Ez a fiú őszinte. Aztán meghallgattam. Ez a fiú tehetséges. Van átütő ereje. És akarja tudni, mit is mond.
Majd beszélgettünk. Tetszett, hogy érdeklődik. És megnyugodtam, és örvendeztem.
Efféle aprócska örömökkel volt tele a húsvét-vasárnap. Számba is vettük otthon este a feleségemmel. A rítust meg magunk produkáltuk magunknak. A lefekvéshez kapcsolódókat.
Még elmondom, hogy mindegyik leszármazottunk, aki már képes telefonálni, itthonról és külföldről megcsörrentette a készüléket, s jelezte, örül, hogy vagyunk. Ezek szerint már tudják, hogy az öreg életből mennyire nélkülözhetetlenek a szeretet gesztusai.
Hát ennyi fért a mai levelembe.
Ölellek: Dété
Ui: Nagyon köszönöm, hogy emlékeztetek rám a névnapomon.