2021. Levél a 93. születésnapról
KILENCVENHÁROM LETTEM ÉN
2021. október 12-én
Szeretteim! (édesapám így kezdte leveleit, amikor többünkre gondolt.)
Megfogadtam, hogy születésnapomra kierőszakolok magamból egy Nektek szóló levelet. Nem vagyok valami jó formában, több a bajunk az elviselhetőnél, ezért is szeretnék bizonyítani. Mindenekelőtt magamnak. Például, hogy még tudok fogalmazni.
Amit az elején közölnöm kell veletek, a szemem, az egyetlen jó szemem elkezdett agresszíven romlani - a kancsallal sohse láttam jól -, nagyítóval is nehezen követem a könyvek, cikkek sorait, a gyógyszerek használatáról szóló bolhabetűs betegtájékoztatók meg minden erőfeszítésemnek ellenállnak, ezért is kértem levelező társaimat, hogy ha írnak, keressék a vastag tizenhatos betűket. Mint látjátok, én is ezt részesítem előnyben a nektek írt levelekben. Így még postázás előtt javítgathatok is.
Késő bánat, eb gondolat, időben kellett volna leszoknom az olvasás szenvedélyéről, s kitalálni valami más jellegű nyugdíjas hobbit. De, mint tetszenek látni, nemigen sikerült. Már az írás sem akaródzik menni. Zenét hallgatok legtöbbet. Napközben is, háttér hangzóként. Mindazonáltal a sorstól annyit sikerült kiharcolnom, hogy esténként, elalvás előtt, jó fényű éjjeli lámpa segítségével, nagyítóval a kezemben, könyvtárunk valamely nagyobb betűs könyvét birtokba vehetem. Esszék, humoreszkek, kurtább elbeszélések, nekik örvendezek, az ő segítségükkel kerülök a kis-halálba, az alvásba. Erről az esti nyugtatóról, míg lehet, próbálok nem leszokni, holott mi minden nem jut az olvasás nyomán az eszembe! Még hogy nyugtató! Alvás helyett gondolatok cikáznak, effélék: Hosszú élettel áldattam meg, de ki gondolta volna, hogy nyomában kisebbségi érzés is tekereg. Valamikor a szakmámban naprakész felkészültségűnek érezhettem magamat, most meg mire jövök rá! A hiányosságaimra. Nem ismerem például a kortárs irodalmat, de a kortás-színházat sem. Egy csomó név, s nem kötődik hozzájuk élmény. És arra is rá kell jönnöm, hogy ismereteim a nemrégiek köréből is hézagosak. Mondhatom, módfelett hézagosak. A minapában kezembe került az elalvás előtti szeánszon egy Illyés meg egy Csoóri esszé-kötet, a nyolcvanas évekből. Nem emlékszem, hogy olvastam volna bármelyiket is, noha mindkettő írásai elgondolkoztatóan remekek. Jobban ismertem Esterházyt, Kornisst, Spirót, mint az említetteket. Na, és erről mi jutott eszembe! Egy mondás: Kikoptál öreg az időből, mehetsz!
Hogy ezeket miért írtam le ebben a nektek küldött levélben! Tulajdonképpen nem tudom. Lehet, csak azért, hogy jelezzek előre, hiszen sokan vagytok már az öregség kapujában, vagy azon túl is: nem árt tudni, hogy a vénkor nem jelent cezúrát. A testi hanyatlás sérülékennyé teheti az érzékszerveidet, az ízületeidet, az idegrendszeredet, az agytekervényeidet, de te még belül ugyanaz maradsz, akkor is, ha megkörnyékezett a felejtés, a szelektív emlékezés. Gondolkozni sem fogsz másképpen. Értékrendszered sem igen változik. Jómagam, hogy ne menjek messzebb példáért, úgy nevelődtem, hogy cselekvő életemben a közösségek érdekeit tartsam szem előtt, lett légyen az család, baráti közösség, osztály az iskolában, színjátszó csoport, színpad, kör, társaság, mondjuk, Kuckó, mozgalom, egyház, nemzet.. És ekként is éltem. Primátusa előttem nekik vol. S kiderült, mire megvénültem, sem változott a világról való felfogásom, de pedagógiai nézetem sem, pedig körülöttem átrendeződtek a társadalmak, át a politikai irányítás, át a jövőkép, és magatok is tudjátok, ma mi sem fontosabb, mint az egó, az anyagi jólét, az úgynevezett életszínvonal, csupa olyasmi, ami aktív életemben nem befolyásolta a döntéseimet. És én itt vagyok, épp ésszel, s érzékelem; ez a világ már nem az enyém. Manipulálni akarnak, de a véleményemet már nem igénylik. A hatalmi központok is csak választások előtt veszik észre, hogy még élek. Hát ezért ismételgetem: Kikoptál öreg az időből, mehetsz! Hogy könnyebb legyen az elmúlás.
Közben, míg a fentieket írtam, a falon át, sűrűbben hangzott a WC- öblítő hangja, s én rögtön magára hagytam a gépet. A feleségemhez siettem, s aztán már egészen más dolgokkal foglalkoztam.
Másnap folytatom. A nap jobban kezdődött, mint zárult a tegnap, így a gondolataim másfelé is kalandozhattak. Ám, a másfelé alá elméleti alapot kanyarítottam, mondván, a jelen már csak olyan, amilyen, napok helyett órákat ad, a jövő meg bizonytalan, egyre bizonytalanabb, akkor talán, a derű végett, lehetne a múltba kapaszkodnom, akár a közelmúltba is. S megidéződött férfikorom pedagógus korszaka, hogy én milyen jó kedvvel és odafigyeléssel tanítottam, s milyen szenvedélyesen alkottam! S még most is tenném! De hát, ami elmúlt, elmúlt, s mással vigasztalódom. Azzal történetesen, hogy voltak, vannak tanítványaim, múltbeli középiskolások, főiskolások, egyetemisták, továbbképzési kurzusok pedagógusai, akik jelezni szoktak a facebookon, vagy levelezünk, vagy olvasok róluk, hogy eredményesen dolgoznak vagy dolgoztak, alkotnak és alkottak, s ez bizony felderít. A múlt ily módon jelenné válik, az én megderített jelenemmé.
Ítéljétek meg Ti; jogosan dobódtam-e fel, miután a következőket olvastam: Hárman, egykori debreceni diákok, akiknek a munkás, alkotó repüléséhez, vallomásuk szerint, magam is hozzájárultam, munkásságuk megbecsülésének jeléül Hajduszioboszló város előjárósága őket díszplgári címmel tüntette ki. Hogy kik is ők! Vida Lajos, Galánfi András, mellesleg, Kossuth-díjas, Fazekas Csaba. Mindhárman a város értékeit növelték életművükkel, mégpedig az irodalom, a képzőművészet, a zene területén.
Ahogy ezt írom, más tanítványi nevek is eszembe jutnak, akik ugyancsak tágas körben váltak ismertekké. Többen közülük már nem is élnek, mint például Csutoros Sándor a zseniális avantgard szobrász, Balogh Tamás a zalaegerszegi színház kiváló színésze, Bezdán József a kitűnő mérnök-színész, Virágh Tibor a sokunk által jelesnek és jelentősnek tartottaz újságíró-előadóművész. És itt vannak az élők, akikben gyönyörködhetek, többen, mint akiket felsorolok: Bucz Hunor, pedagógus, költő, új utakat kereső színház-rendező, Mányi István, a sokoldalú Ybl-díjas építész, Mohai Gábor média-személyiség, előadóművész, Katona Imre színházrendező, író, Torma Mária mérnökből lett előadóművész, Cserna Csaba kutató mérnök-színész, előadóművész, Kunkli Éva pedagógus, novellista, regényíró, Aknay Tibor a könyvtárosból lett író, költő, fotóművész.
A levelet itt be is fejezem, mégpedig Aknay Tibornak a Mire elhinnéd című versével, amely most jelent meg, pár napja a facebookon, s amely nagyon az enyém lett, ahogy olvastam. Az egykori középiskolás tanítvány, az öregkorra kiteljesedett jelentős, sokoldalú művész, már tudja, mit jelent megöregedni. De szerencséjére azt még nem, hogy mit jelent aggá válni. Vagy ki tudja? A költeménye mintha mást bizonyítana.
Aknay Tibor: Mire elhinnéd
Mire elhinnéd, hogy győztél,
már öregebb vagy az ősznél,
és annyira már – nem érdekel.
Szereztél néhány barátot,
van puha, meleg kabátod,
és az , hogy élsz, már fél siker.
Ami még fontos, megvár,
engedd el, amiért nem kár,
nagy titok ez:
Addig is olvass verseket,
a pénztárnál még jól jöhet,
ha majd fizetsz.
Ölellek