2021. Karácsony után
- Kotorászás a szürkülő állományban -
Nem mondok titkot. A feleségem két hét múlva lesz 92 éves, jómagam, ahogy azt már többször is leírtam, 93 múltam.
Nos, ülünk egymás mellett, már amikor jobb formában vagyunk, s hangosan csodálkozunk, hogy még élünk. Azon viszont sosem, hogy nem volt olyan karácsonyunk, pontosabban szentesténk, melyet ne családban töltöttünk volna el. És amikor már szülők, nagyszülők s dédszülők lettünk, mindig volt gyerek a karácsonyfa körül, aki örvendezhetett a Jézuskának, a csillagszórónak, az ajándék-bontogatásnak, a közös éneklésnek, akiknek a boldogságában ne osztoztunk volna.
Ekként történt ez most is. Nagykovácsiban, a négy gyerekes Zsófi unokánk és János férje szándéka szerint vettünk részt az ünnepi családi eseményen. S mivel életem társa aznap jobb erőben találtatott, mentünk is örömmel, pontosabban szólva, szorongó örömmel. .
Utóbb, amikor már ketten beszélgettünk Jégverem utcai otthonunkban, nem rezignáltan, de a tényeket szomorkásan tudomásul véve, azt fogalmaztuk meg, hogy mi nem annyira résztvevői voltunk a szentestei ünnepségnek, mint inkább vendégei, nézői. Minket már a lányunknak ki kellett vinnie, majd hazahozni, ránk már úgy kellett figyelni, mint az óvodás korú dédunokáinkra szokás; nehogy elessenek, nehogy megfázzanak, nehogy hiányuk legyen valamiben, nehogy, nehogy, nehogy.
Tudod, mondta a feleségem, talán nem is kellett volna kimennünk, de, láttam rajtad; nagyon ott szeretnél lenni! Én meg igyekeztem magam összeszedni. Aztán a baj mégis csak megtörtént. Ez a mindig kiszámíthatatlan nyelési zavar! És Ágikánk most is aranyos volt. Elhozott minket idő előtt, mondhatni, feltűnés nélkül.
Itthon, a két nap alatt nemigen voltam én karácsonyi hangulatban. A reggelek épp olyan pocsékak voltak, mint máskor. Húzott az ágy, de lökött is. Szorongás kedvetlenített. Furcsa, de akkor tértem magamhoz, amikor a feleségemen kellett segítenem. Fájdalomcsillapító kenőccsel kentem a derekát, a nyakát, vállát. Ezt követte a talpmasszázs. S ő dicsérte a kezemet. S én ennek örültem. Tudom, lesznek, akik ezt olvasva, kajánul mondják: Csak kibújt az öregből az exhibicionista! Viszont eredménnyel munkálkodtam. A feleségem tartózkodási helyét át tudta tenni a fekhelyéről a fotelbe. S aztán együtt kávéztunk. Meg is élénkült, s kortyolgatás közben már beszélgettünk is. Majd hangosan imádkozott, hogy ne váljunk betegen kiszolgáltatottá, púppá a gyerekek hátán. Én is áment mondtam rá.
Mire emlékszem még? Újra felfedeztem a kórushangzás gyönyörűségét. Több ilyen művet közvetített a Bartók rádió, meg a tévében a Mezzo csatorna. És nagyon örültünk a családtagok telefonhangjának. Nem siettek letenni a kagylót. És a baráti telefonoknak.
Egyről külön is szólok. Mivel meglepett. A feleségemmel kívánt beszélni egy hajdani debreceni tanítvány, a Fazekas Gimnáziumból, akit 1963-ban érettségiztetett, s akinek még osztályfőnöke is volt. Mondtam neki, elégedjen meg velem, a tanárnő, akit ő anyucinak nevezett, fekszik, pihen, elfáradt, egyébként is fáradékony, nem fog tudni a telefonhoz jönni. Kiderült, mi is ismerjük egymást érettségi találkozókról. Aztán közlékeny lett. A lényeg, amit továbbítanom kellett Kósa Vilmának. Ez a ma már hetvenen túli férfi örök hálát érez anyuci iránt, mivel annak idején vele, a diákjával volt szolidáris, és nem a Kádár-rendszerrel. Az írásos jellemzésbe ugyanis, mely megelőzte az egyetemre felvételiző jelöltet, nem írta be, hogy ő osztályidegen származású. Ily módon, mivel a szakmai vizsgája sikerült, mérnökké válhatott. S ezt köszöni most is, amikor az egykor érettségiző osztálynak a fele már a temetőben nyugszik. S hogy ő csak ennyit akart elmondani, és kíván minden jót, boldog karácsonyt, és új esztendőt.
Már mulatok a lassúságomon. Mire az írásban ideértem, szilveszter délelőttje lett. A feleségem, nem is értem, a szokásosnál sokkal jobban van, s meglep egy újévi köszöntővel, melyet kicsi gyermekként mondott Szamosszegen. És most, hogy megörökítem:
Én kis múzsa, gyenge rózsa,
Még nem jártam iskolába,
Mégis tudok olyan rigmust,
Megszületett a kis Jézus.
Én kitérek, én betérek,
Újév napján krajcárt kérek.
Szívemből kívánom.
Kósa Vilma, a feleségem, 2022 január 12-én lesz annyi estrendős, amennyiről szóltam az írás elején. Hogy mit hoz az Új Év, nem tudhatom. de nagyon már nem is érdekel.
Mindazonáltal kívánom mindenkinek a legjobbakat: Dété