2021. Dédunoka írása
Az engem szeretők, kedvelők ijedeztek, ijedeznek, hogy depressziós vagyok- Pocsék állapot. Írni sem volt kedvem. Valószínű, hogy a második dédunokám is azért lepett meg a Dédapám című írással; lelkifurdalása lehetett, hogy ritkán látogat és telefonál, noha nem érzem jól magam ebben a teremtett világban.
És váratlanul elküldte az alábbi szöveget. Nevezhetem laudációnak is. Egyébként is jól ír, de ez meghatott és feldobott. Gondoltam, közreadom, tartsatok bár ezért exhibicionistának, bárminek, de úgy gondoltam, ezt olvasnotok kell. Nem mindenkinek küld a dédunokája ilyen méltatást születésének közel a 93. évfordulójához.
Egyégként a dédunokám remekül ír, s remélem, az életben még szerkeszthetek az írásaiból egy estre valót.
VIRÁGOS FLÓRA
Dédapám
Dédapám, Debreczeni Tibor, már túl van a kilencvenen. Hosszabb ősz hajú, korához képest még mindig magas ember, bámulatosan kék szemekkel, és mikor az ember ránéz, erőnléte alapján egy nappal sem mondaná többnek hatvannál, és harminc év letagadásáért a fiatalabbak ölni tudnának, szóval ez igazán elismerésre méltó.
Dédanyámmal egy aprócska, de otthonos kis budai házban laknak a Jégverem utcában, ennek következtében a jég szó bármely megemlítésére eszembe szokott jutni az utca, és ezzel együtt ők is. Főleg kisebb gyermek koromban sok időt töltöttem itt, a ház megannyi apró kincset rejtett, melyek felkutatásába egy gyermek határtalan örömmel veti bele magát. Szép emlékeket őrzök ezekről az időkről, amikor mindig valami apró és különleges tárggyal tértem haza, melyekhez nehéz volt hozzájutni, és a mai modern világban talán nem is egy gyermek álmai. Mégis szerettem a bicskákat, tarisznyákat és kis ládákat, mert a népmeséket juttatták eszembe, és persze így a gyermekkor kellemes részeit.
De ha dédapámra gondolok, mégsem ez a budai ház ugrik be először, és őt sem itt látom lelki szemeim előtt megjelenni. Ha eszembe jut, a Tiszakürti nyaralót látom, a három nádfedeles házat, a kertet a sok gyümölcsfával, és a színpadot. Dédapám az egyik ház sötétebb szobájában ül egy számítógép előtt, amely gép láttán a mai fiatalok csak szörnyülködnének, de mégis megfelelően elvégezte ennyi év alatt saját szolgálatát.
Dédapám író, legalábbis ez mindig előbb jut eszembe, mint tanári titulusa. Ül a sötét szobában, egy nádfedeles, vastagfalú házban, görnyed a gép előtt, és ír. Ha délutánonként a játék közben bekukkantottam oda, akkor néha hallottam, miként olvassa fel dédanyámnak az aznapi bejegyzéseit a naplójából, amit készít. Néhány mondatot még ma is fel tudok idézni, az ő mély, és színészhez illő hangján, még a hangsúlyokra is tisztán emlékszem. Olyan mondatok ezek, amelyek mélyen megragadtak bennem, és mint növekedő írópalánta, néha azon kapom magam, hogy leírom őket egy-egy műben, és csak utána jut eszembe, honnan is származnak eredetileg.
Szerettem azokat a tiszakürti nyarakat, melyeket velük töltöttem el ott. Néha lebicikliztünk a Tiszához, megnéztük a sárszínű vizet, a fűzfákat, és élveztük közben a tájat. Vagy otthon tevékenykedtek a kertben, dédapám egy szál gatyában és egy öreg barna szandálban, hajolgattak és gyomláltak, míg én gondtalanul játszottam, mászkáltam fel az izgalmas padlásra, a színpadon lődörögtem, vagy az éppen arra kószáló macskákat kergettem. Mégis sokat tanultam itt, mert egy régebbi korszakra emlékeztetett minden, amit manapság annyira nem ismernek a fiatalok. Nekem viszont nem kellett szégyenkeznem, mert olyan szavakat tudtam nyelvtanórára innen, mint a nyoszolya, vagy a dunyha, amiért a többiek csak tátották a szájukat, az én szemem előtt viszont az egyik ház tisztaszobája és a kövér dunyhás ágy lebegett, és fölényes mosollyal vágtam ki a szót.
Nem tudom, mikor szűntek meg ezek a Tiszakürti nyarak, de tisztán látom magam előtt az egész birtokot, dédapámat a gép előtt, vagy a kertben, dédanyámat pedig amint a kis konyhában sültkrumplit készít ezredszerre is az én kérésemre. Szerettem ezt a helyet, ezt az életérzést, és örülök, hogy emlékszem ezekre.
Dédapám tanár volt valamikor. Ezt a rokonok sokszor emlegetik, de egy-két meglett korú egyén, akikkel véletlenül találkoztam, állítja is, hogy őket tanította valamikor. Nem, mintha nem hinném el, mert tökéletesen el tudom képzelni a dédapámat egy katedra mögött, vele szemben a lelkes diákok, akik várják már az üdítő magyarórát ezzel a férfival, ami felüdülés a sok begyöpösödött tanár között. Biztos vagyok benne, hogy jó tanár lehetett, még annak ellenére is, amit egyszer mesélt, miszerint, ha rossz kedve volt, akkor egész órán nem szólt a tanulókhoz, akik viszont ezt megérezve meg sem mukkantak.
Ha tanár is volt valaha, bennem írói munkássága maradt meg. Naplói ki is lettek adva, olvasmányosak és tanulságosak, minél előrébb haladnak az időben, annál több bölcsességgel átitatva. Ha az ember betölti a kilencvenet, ez nem is csoda. Sokat tud híresebb íróinkról, Kosztolányi, Márai, József Attila gyakran szóba kerül, amikor beszélgetünk.
Mert mostanában a budai kislakásban találkozunk. Menetrendszerűen megkínálnak pálinkával, amit én mindig visszautasítok, aztán elhelyezkedik a fotelban, és mesél. Van is miről, és látszik rajta, hogy szeretné tovább adni a tapasztalatait. Talán néha úgy érzi, a fiatalság annyira nem érdeklődik, pedig az ember füle nyitva van, elraktározza a dolgokat, az más kérdés, hogy talán csak később fogja megérteni a jelentőségét, de emlékezni fog.
Ahogy érzem, dédapám nagyon remélte, hogy egyszer valaki majd a nyomdokaiba lép, és bár a leszármazottak sokan vannak, író nincs, csak én, legalábbis egyelőre. Vagyis nem nevezném magam sem írónak, csak próbálkozom egyelőre egy művész beláthatatlan útját taposni, de megnyugtató arra gondolni, hogy van előttem példakép, nevezetesen a dédapám. Én magam is egyszer valami hasonló szeretnék lenni hozzá.
Dédapámban színészi képességek is rejlenek, nem is akármilyenek. Fiatalabb korában, mikor jóképű embernek képzelem el, biztosan lenyűgözte képességeivel az embereket, és sajnálom, hogy úgy nem láthattam. De volt szerencsém ilyen idős korában megtekinteni az És ki az a Pál? című előadásában, melyben ő maga játsza Pált. És illik hozzá a szerep. A hangja, hangsúlyai lenyűgöznek, még a hatásszünetei is, gesztusai pedig tökéletesen passzolnak minden szavához. Nagy színész, és tehetséges ember.
Dédapám mostanában depressziós. A telefonban érzem a hangján, de mondja is, és ilyenkor mindig csöndes lelkiismeretfurdalás fog el, hogy nem hívom őket eleget, pedig most kell, amíg még lehet. Nem sok ember van olyan szerencsés, hogy ismerheti a dédszüleit, és hallhatja az ő történeteiket a saját szájukból. De dédapám mostanában mesélni sem szokott olyan lelkesedéssel, mint régen. Meg tudom érteni, hogy kilencvenen túl nem könnyű az élet, hiszen ennyi idő alatt az ember sok mindent lát, talán többet is, mint kéne. Én pedig a telefonba csak hümmögök, hogy mivel vigasztaljam, mert nem vagyok a szavak embere, és ilyenkor sosem jut eszembe semmi értelmes.
Talán azzal kéne biztatni, hogy amiket mond, vagy mesél, még sem vesznek el. A gyermekei, unokái, dédunokái mind elraktároznak valamit, s ha nem is mondják, egészen biztosan sok bölcsességéből fognak erőt meríteni az élet rögös útjain, ha ugyan ezt még nem tették meg. Vigasztalhatnám azzal, hogy amiket láttam és hallottam tőle, az mélyen elraktározódott bennem, és sokszor inspirál.
Vagy vigasztalhatom azzal, hogy a családban az íróságot én magam próbálom majd tovább vinni, persze még ki tudja, milyen sikerrel. De ha valaha is sikeres lennék, és esetleg egy riporter majd megkérdezi, honnan jön belém az írói véna, én büszkén felelhetném, hogy a dédapámtól.
Én magam is hajlok a depresszióra. Talán éppen tőle örököltem, vagy csak ez jellemzőbben fordul elő művész lelkű embereknél. Ilyenkor én mindig az írásba menekülök, mert megnyugtat, és olyankor megfelejtkezhetek minden másról. Dédapámnak is csak ezt tudom javasolni, hogy írjon még nagyon sokat. Nem csak azért, hogy jobb kedvre derüljön, de azért is, hogy gondolatai fennmaradjanak, világlátását tovább tudja adni, mert lesznek emberek, talán nem is kevesen, akiket érdekelni fog. Mert ő olyan ember, akire emlékezni kell.
Szerencsés ember vagyok, hogy ismerhetem a dédapámat. És remélem, sokszor ülhetek még velük ott a budai kislakásban a kanapén, és hallgathatom a történeteit. Mert szükségem van még emlékekre róla, hogy egészen pontosan vissza tudjak emlékezni mindig, milyen ember is volt. Csodálatos.
Virágos Flóra, (avagy a második dédunoka)