Völgy a világ végén
Lénárd Sándor nagyszerű könyve - amelyet mindenkinek ajánlok olvasásra-a Völgy a világ végén, a jeles magyar író brazíliai életéről szól. Nem kell azonban elmennünk Latin –Amerikáig, hogy a könyv hangulatát átéljük.
Itt, a csongrádi tanyán, ugyancsak hasonló érzésvilág vesz körül minket. Nem tudom, van-e annyi tehetségem, hogy kellő érzékletességgel mutassam be a mi kis világunkat; ha nem is az Óperenciás tengeren túl, a világ végén, de itt, elég távol a városok zajától…
A tavalyinál kicsit esősebb május idén mindent zölddé varázsolt. A „minden csínyre friss” április meseszerű, fehér virágzó fákkal örvendeztetett meg. A meggy és a cseresznye különösen szép volt. Van egy facsoportunk, a vendégház oldalánál, amelyben egymásba nőve fejlődött egy almafa és két különféle fenyő-fajta. Érdekes és gyönyörű látvány, ahogyan a fenyőágak között kibújik az almafa halvány rózsaszín virágokkal gazdag ága, a nap felé… Szokott is minden évben rendkívül finom zöldalma - termés lenni rajta. Olykor két-három láda is! Néha csak decemberre érik be teljesen, de annál finomabb a téli hónapokban… Igaz, locsolgatjuk is a tövét a forró nyarakon. Egyébként jó védett, kissé árnyékos szögletben van, fenyő-társaival együtt. Van ugyan egy másik hasonló fajta fánk is, de azon alig terem valami… Talán a nagy diófa közelsége zavarja.
Hát igen: diófa aztán van a telken, éppen elég. Olyan hatalmas koronájú is, amelynek törzséhez Döbrögi uramat lehetne odakötözni. Persze, alatta mindent megöl; a diófa már csak ilyen. A madarak, mókusok odébb hordják a termését, és elég sok fiatal diócsemete is jelentkezik. Ezeket kiszedjük, ha alkalmatlan helyen vannak, és átültetjük a hatalmas telek még üres részeire. Mert a telek jó nagy. Körbe megvásároltuk Nagyanyótól örökölt portánk körül az eladó telkeket, hogy ne legyen annyira a szánkban a szomszéd. Bizony, megtapasztaltuk azt a kellemetlenséget, amikor a harmadik zártkerből idehozta a szél a disznótartás bűzét. Nehogy már a házunktól néhány méternyire valaki ilyen vállalkozásba fogjon. Ámbár, tudom, lehet azt tisztán is, minimális bűzzel csinálni. Unokabátyáink a vidéki kis városban lakott területen tartottak malacot. Nem volt bajuk a szomszédokkal: egyáltalán nem volt „szagos”. Hja, persze ez rendszeres tisztítással járt… manapság mindenki minimális munkával szeretne megvagyonosodni. Az mindig valaminek a számlájára megy. Ha másnak nem, a természetnek.
Milyen csodálatos érzés is pedig, az Isten műhelyében dolgozni, az örökkévalóságnak … Ahogyan ezt XXIII János mondta, a szent pápa… (Ő aztán megbecsülte a paraszti munkát! Tudta, mi az, hiszen egy szegény parasztcsaládban nőtt fel. Napjainkig ő volt, aki a legszegényebb pápaként halt meg… Családja, szülei és testvérei, mindvégig szegény bérlőként éltek.)
Hiszen mi sem eszünk majd az általunk ültetett növendék fácskák terméséből; és a néhány tölgyfa-csemete lombkoronája alatt se mi fogunk már pihengetni. Mert, megjegyzem, a pelék, mókusok, makkokat is hordtak ide, s van néhány tölgyfa - kezdeményünk is! Ezeknek is alkalmas helyet keresünk. Mániákus fa- ültetők vagyunk, hiszen az éghajlati változás nagyon erősen szárítja az Alföldet. Még itt, a Tisza közelében is. Tavaly bizony súlyos aszály volt. Az ember hűvösebb időben már szinte alig tud visszaemlékezni azokra a negyven fok közelében lévő forró napokra, amikor az öntöző csöveket a rabszolgák szenvedő ábrázatával vonszoltuk a távolabbi fák tövéhez, hogy ki ne száradjanak a nemrég ültetett csemeték. Van köztük nem-nemes fa is. Juhar, nyárfa, szilfa. Nem kell ugyanis olyan sok a gyümölcsfából, hiszen alig tudjuk feldolgozni, azt is, ami van. Eladni meg szinte lehetetlen. Mit eladni: még leszedni is! Embert nem találsz erre. A szállítás meg roppant költséges. Így aztán mi szinte belefulladunk a bőségbe, akkor, amikor a nagyvárosi szegények nem tudják megvenni a sok száz forintba kerülő gyümölcsöket. Nem győzök emiatt neheztelni a gazdaságpolitikára, hogy nem oldja meg a felvásárló hálózat működtetését. Persze, vannak nagybani piacok… Így azonban odavesz sok értékes gyümölcs a még lelkes idősebb gazdák kicsi telkén, amivel pedig a városi szegénység enyhíthető lenne. Nem beszélve arról, hogy értelmet adna sok idősebb vidéki ember életének. Nem szabad mindent kizárólag a piac logikája szerint szervezni, az Isten szerelmére! A felvásárló-hálózat kiépítése szociálpolitikai beruházás lenne!… Meglehet, nem lenne különösebben jövedelmező. De ha nem az, ne várjuk a magántőkétől, hogy ráugrik. Nem lehet mindent az egykori amerikai telepesek szemszögéből nézni! Akik kiirtották az őslakókat, és a szabad földeken szabadon vállalkozva, kétségkívül hatékony gazdaságot teremtettek meg. Az amerikai alapon működő főáramú közgazdaságtan a világon mindent profit-alapon akar megszervezni.
Igen: a szociális piacgazdaság értelmes dolog. Sorozatban olvasom napjainkban a külföldi szerzőket is - amerikaiakat, de gyakran magyar, vagy legalább is európai gyökerekkel -, akik a szeretet-gazdaság szükségességét hangsúlyozzák. (John Komlós, John D. Mueller.) Nagyképűség nélkül mondom: pont úgy, ahogyan ezt mi is látjuk, innen, a világ végi tanyánkról.
Roppant érdekes például az éppen kezemben lévő könyv is. Komlóssy Andrea írta, egy magyarul már nem tudó bécsi professzor asszony, a munka ezer évéről. Hogyan változott a munka fogalma, térben, időben. Nagyszerűen bemutatja, hogy nemcsak a pénzért végzett tevékenység a munka, hanem a minden, a létfenntartás érdekében kifejtett erőfeszítés munkának tekintendő. A család keretében végzett otthoni tevékenység alábecsülése, s ez által a női munka alacsonyabbra értékelése, - ami a piacgazdaságokat általában jellemzi -, korunk súlyos félreértelmezése. Van fizetett és meg nem fizetett munka, de mindkettőre szükség van az emberi léthez. Tipikus szeretetgazdaság példának okáért az anyaság: hiszen a gyermeket nem azért táplálja szülője, mert a csecsemő előbb - utóbb fizet érte. Hanem, szeretetből…
Micsoda hallatlan ostobaság volt a piacgazdaság mámorába szédült rendszerváltó kormányzatok részéről, amikor a kaláka munkát, mint fekete - munkát tekintették, és megadóztatni akarták az egymásnak szívességből segítő szüretelő szomszédokat is! Ez a közgazdasági imperializmus vakvágánya, amelyre ráfutott a magyar rendszerváltás vonata. Milyen nehézkesen alakul a gyermeknevelés éveinek és áldozatos kiadásainak beszámítása a nyugdíjrendszerbe! Igaz, a mai kormányzat támogatja a gyermeket nevelőket, de ilyen szélesebb horizontba még nem tudta beágyazni a nagy családos - egyáltalán: gyermekeket vállaló- szülőpárok időskori gondoskodásának kérdését. Komplex, hosszú távú szociálpolitika hiánycikk a világban! Mindent a profit rövid távú szemlélete ural. Megbosszulja ez még magát!
Kellett a járvány ahhoz, hogy a vidéki élet, s talán a földdel kapcsolatos munka kicsit nagyobb megbecsülést kapjon. De nyilván nem lehet az idő kerekét visszaforgatni. A városi létben is meg kell találni a különböző munkafajták jobb megbecsülését, beleértve a női munkáét, bármilyen keretekben történjék is az. Én legyek az utolsó, aki a nőket egy „szurtos varga bűzös műhelyébe” szeretné elveszejteni... Nem elvenni szeretném a nőktől az alkotó munka örömét és az önállóság lehetőségét! Csak arra utalok, hogy minden női munkát éppúgy meg kell becsülni, mint a férfiak és nők munkapiacon értékesülő tevékenységét!
Mára ennyit. Folytatása következik!