Szeptemberi reggel
„Szeptemberi reggel, fogj glóriádba… Ne hagyj, ne hagyj el szeptemberi nap…” Pedig most kicsit elhagytál. Borongósan szitál- végre! – egy kis esőcske. Sajnos, nem komoly. Csak éppen megnedvesíti a szomjas napszem-virágokat, amelyek tegnap már kókadt levelekkel könyörögtek pár csepp vízért. Sárga arcocskájuk szinte mosolyog. És én örülök a szürkés égnek. Minden oly szép, még a csúnya is. A száraz, barna diólevelek halkan zörögnek az enyhe szellőben. A piros krimson rózsáról már lehullt minden levélke. De, mit ad Isten, egy, egyetlen kicsi virágbimbó kinyílt az egyik kopasz ágon, valahogy nyárelőt érezve.
Nem tudom, mikor fogalmazok saját szavaimmal, s mikor idézem költők sorait. Annyira bennem él az irodalom. Álmosan üldögélek az ágyam szélén. Figyelem a szervezetemet: még ott bujkál benne a hajnali lábgörcs. Jó egy órát ácsorogtam hattól hétig az asztalkám mellett, miután nagy korty r vízzel leöblítettem egy magnézium pirulát. Jobb lett volna egy Magnesolv, feloldva, az hamarabb hat, de nem bírtam a fájdalomtól kibotorkálni a konyhába, pohárért. Csak a szentkirályis üveget húztam meg, amelyik minden este itt van az ágyam mellett. El is fogy általában reggelre, mert mindig szomjas vagyok éjszakánként… Eldadogom gyerekkori reggeli imámat. „Szívem első gondolatja hozzád száll fel Istenem, Te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…”
Ama végső harc többnyire mindenkinek nehéz. Édesanyám van a szemem előtt, akit halála napján, reggel a mellén feltépett hálóinggel találtam az ablaka előtt, amint levegőért küzdött. Bizony, minden nap imádkozom a jó halálért. „ Ama végső órán rád bízom magam; Örök hajlékodba fogadj be Uram!.” Mit dadog el, akit gyerekkorában nem tanítottak meg imádkozni? „Én nem dadogtam halvány istenekhez hideglelős és reszkető imát”- írta Kosztolányi. Hát én dadogtam. Dadogok. Persze, gyerekes dolgok ezek. De olyan jól esik arra gondolni, hogy valaki törődik velünk… Olyan egyedül vagyunk küzdelmeinkben.
Üldögélek, gondolkodom. „Szoktatom szívemet a csendhez- nem oly nehéz. Idesereglik, ami tovatűnt. A fej lehanyatlik, és lecsüng a kéz.”Körülnézek pici zsúfolt szobácskámban. Anyósom lakása ködlik fel, ahol a szekrényen kívül is lógtak a ruhák. Most nálam is lógnak. Szemem előtt van az aradi Tántik kicsit zsíros falú konyhája, az erősen oxidálódott edényekkel… Az én konyhámban is így van. Jó, hogy Jóska minden este elmosogat - nem enged engem, mondván, nem vagyok eléggé alapos-, de bizony többet kellene felmosni, lemosni, takarítani… De nincs erőm
Enyhe egérszag van, fogtunk is ki két beszökött példányt.(Egyet meg Vica, fantasztikus reflexével! ) Vajon vannak-e még? Itt vannak a konyhaszúnyogosban a macskák, aztán mégis besurrantak. A kis imposztor cicák ott birkóznak, játszanak, csempe fülű anyjuk meg nézi őket… Régi cicánk kintről néz be, mi ez, hogy ezek bent lehetnek… Ő Jóska szúnyogosának a felső hálós tetején alszik, a cserepek alatt; az alvó Jóska fejmagasságában. De Jóska hálóhelyén is van egér; küzd velük. Meg jönnek befelé a poloskák is, közelít a tél. A szúnyogok pedig igen agresszívak, rengeteget szenvedek alkalmi csípéseiktől. Hát, nem fenékig tejföl ez az idilli tanyai élet!
De azért szép. Még mindig Kosztolányival mondom: „Nem is kívánok egy pincét kiinni, vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni, csak az élet örök kincsébe hinni, s a semmiség előtt még újra lenni…”