Mallász Judit riportja D.T.-vel
Egy alkotó elme 95. évében
Balatonföldvár, 2023. február
„Együtt kezdtük 20-22 évesen, és úgy látszik, együtt is fejezzük be.” /Debreczeni Tibor/
Tanult, felelősen gondolkozó, vagy csak ösztönösen bölcs emberek azt mondják, hogy minden életszakasznak megvannak a maga nehézségei és problémái, de emellett örömei is. Az időskornak is. Jó azonban, ha felkészül rá az ember, hogy a természetes fizikai és szellemi hanyatlás mellett is megtalálja azokat a célokat, kisebb-nagyobb örömöket, amik értelmet adnak a mindennapoknak. Egy tevékeny, alkotó időskorban is eljöhet azonban egy pont, amikor úgy tűnik, már nincs miért élni, hiszen a fizikai korlátok ellehetetlenítik a vágyak, célok elérését. Vagy mégis, mindig tovább lehet lépni, ha csak rövid távra tervezve is, reális célokat tűzve magunk elé?Debreczeni Tibor 95. évében, ágyhoz kötve tölti napjait egy balatonföldvári ápolási otthonban, feleségével, Vilka nénivel egy szobában. Napjai nem vidámak, ahogy gondolatai sem. Mégis ott rejlik bennük a természetes életösztön, a gondolkodó ember késztetése, hogy tegyen még valamit az emberekért, időstársaiért, kuckós barátaiért, családjáért és így saját magáért is.
Mallász Judit (MJ): Mikor kezdődött az a szakasz az életedben, amikor úgy érezted, hogy lehetőségeid, tevékenységeid nagyon erősen, már-már elviselhetetlenül korlátozottak?
Debreczeni Tibor (DT): Nyolcvanötéves koromig tanítottam a Károli Gáspár Református Egyetem Pedagógiai Karán, Nagykőrösön. Színpadot is vezettem, könyveim jelentek meg, az utolsó, Forró székben címmel, kilencvenéves koromban. Kerestem a tanításon kívüli lehetőségeket, így ekkor még nem éreztem, hogy hanyatló ágba kerültem volna. „És ki az a Pál?” című előadásom sikeres volt, többször, sokfelé hívtak meg. Arra törekedtem, hogy továbbra is foglalkoztassam az agyamat, mégpedig úgy, ahogy egész életemben tettem: azzal a meggyőződéssel, hogy amit teszek, az hasznos. A l’art pour l’art oktatás nem nagyon érdekelt. Ez a szakasza életemnek pontosan 2022 októberéig, azaz a 94. születésnapomig tartott.
MJ: Elmondható tehát, hogy a 85-től 94 éves korodig terjedő életszakaszban elégedett, alkotó időskort éltél meg?
DT: Nem egészen, ugyanis ez az időszak sem az elképzeléseim szerint alakult. Kevesebbet hívtak, mint gondoltam, miközben a munkabírásom, az agyi kapacitásom nem csökkent. Azt is terveztem, hogy új szemináriumot nyitok az egyetemen, de ez sem jött össze. Bíztam benne, hogy az általam alapított Drámapedagógiai Társaság képzéseire meghívnak előadónak, de nem tették. Észre kellett vennem, hogy többen megfeledkeznek rólam, illetve nem vagyok pótolhatatlan. Ez azonban nem zavart nagyon, hiszen el voltam látva feladatokkal. Erre az időre esik többek között, hogy az „És ki az a Pál?” című műsoromat az egyik tévéadó felvette, és azóta is sokszor leadta. Cserna Csabával, Mohai Gáborral új műsorokat is készítettünk. Két volt tanítványommal kísérleteztem egy kamaraszínház létrehozásával, ami egész jól működött.
MJ: Hogy fejeződött be a 2022 októberéig tartó aktív korszakod?
DT: Egy váratlan fizikai problémával, ami az előzményekből logikusan nem következett. Tavaly októberig én voltam a bevásárló, ápoltam a feleségemet, tettem-vettem a ház körül, ha Vilka jobban érezte magát, sétálni mentünk. Tulajdonképpen én tartottam össze a családot. És egyszer csak, minden előzmény nélkül, hirtelen összecsuklott a térdem. Ha óvatosan és lassan is, de fel tudtam állni. Újra és újra elestem, és a felállás egyre nehezebben ment. Szerencsére mindig „csak” összecsuklottam, nem vágódtam el. Miután ez többször megismétlődött, a lányom orvoshoz vitt. Az idegsebészetre kerültem, ahol megállapították, hogy a probléma forrása a nyakcsigolyáknál van. Szűkület keletkezett, ezért a információ nem megy át megfelelő tempóban a láb felé. Felmerült az operáció lehetősége, az orvos rá is állt, de időközben elkaptam a Covidot. Mire negatív lett a tesztem, tovább romlottam fizikailag. Ekkor magam is kételkedni kezdtem benne, hogy az operáció sikerülhetne, illetve megérné-e a nagy tortúra arra a kis időre, ami az életemből még hátravan.
Itt kell megemlítenem, hogy ebben az időszakban Láng Judittól sok lelki támogatást kaptunk. Köszönettel tartozom Boda Bélának, akitől rendszeresen fizikoterápia jellegű kezelést kaptam, segített a járás újratanulásában, és sokszor megfürdetett. Hálával tartozom Bajzik Györgynek, aki a legutolsó aktív időkig segítette írásaimat, koordinálta a Kuckó levelezését és könyveim megjelenését.
A fizikai lehetőségeim drámai beszűkülése mellett a szellemi hanyatlásom is nagyobb léptékű lett, mint korábban volt, és vélhetően mindezek következtében a kedvem is csökkent, hogy valami kreatív dolgot csináljak. Ráébredtem, hogy eljött az elmúlásra való készülődés ideje. Ezt természetesnek vettem, és elkezdtem szoktatni magam a halál gondolatához. Ha az ember ilyen túlkort él meg, akkor a megoldás a halál. Végül a lányom is, aki hívő ember, harmonizált ezzel a gondolattal. Az élet része a halál, ha lehet, készüljön rá az ember. Ugyanakkor még mindig megvolt bennem az igény, hogy ne hagyjak mindent abba. Ha képes vagyok rá, tegyek még valamit, ha viszont már nem megy, tudjam feladni.
MJ: Te hívő, református ember vagy. Segített mindezek feldolgozásában, elfogadásában a hit?
DT: Istenhívő vagyok, de nem gondolom, hogy betű szerint kell minden tanítást érteni. Nem vagyok olyan mélyen hívő, mint a lányom, inkább kételkedőnek mondanám magam.
MJ: Napjaitokat Vilka nénivel egy szobában töltitek. Hogy éled ezt meg?
DT: Régóta észleltem Vilka szellemi hanyatlását, ami az utóbbi időben – még a Jégverem utcában – erőteljesebben jelentkezett. Rájöttem azonban, hogy lehet így élni, mivel a napi szituációkat jól kezeli a feleségem. Bizonyos dolgokat elfelejt, vannak emberek, akiket összecserél, de én ki tudom segíteni. Kétségem sem volt afelől, hogy mindenképpen mellette a helyem. Először Vilka került Földvárra, majd úgy döntöttem, hogy követem, nem engedem, hogy egy idegennel legyen összezárva. Gyors elhelyezésünket ebben a balatonparti, szép környezetben lévő intézményben Szundy Lacinak és párjának, Kisteleki Ibolyának köszönhetjük. Mivel egyikünk sem tud felkelni, jelenlegi kapcsolatunk a beszélgetésre szorítkozik. Elismerve a személyzet nehéz és áldozatos munkáját, meg kell jegyeznem, hogy számomra nem volt, és ma sem könnyű beilleszkedni ebbe a környezetbe.
MJ: Korábban megfordult a fejedben, hogy valaha kerülhetsz majd ilyen fizikai állapotba?
DT: Nem gondoltam rá. Világéletemben egészséges voltam, kórházba, a legutóbbival együtt, mindössze kétszer kerültem. Úgy gondoltam, hogy az Isten olyan genetikai adottságokkal látott el, hogy idősen sem szoroluk majd mások segítségére. Váratlanul jött tehát ez a teljes lerobbanás. Nem számítottam rá. Tudomásom szerint a létfontosságú szerveim most is épek, így nincs nagy realítása annak, hogy legalább őszre elmenjek ebből a világból, hacsak kedélyileg össze nem esem annyira, hogy kizárok magamból minden éltető erőt. Arra is rá kellett jönnöm, hogy ez a kényszerű helyzet egyben szükségszerű is. A család számára terhet jelentene, ha velük élnénk, hiszen a gyerekeinknek, az unokáinknak is rengeteg dolguk, kötelezettségük van. Tulajdonképpen miközben érzed, hogy feleslegessé váltál a világ számára, odáig azért nem jutsz el, hogy önmagad vess véget az életednek. Nincs tehát más út, mint kitalálni valamit, hogy az egymást követő napok valamelyest elviselhetőek legyenek.
MJ: Ahogy hallottam, ki is találtál valamit. Pontosan mit is?
DT: A gyerekeim és a kuckós barátaim ellátnak mindennel, ami segíthet. Tudják, hogy a tétlenségbe beleőrülök. Néha tényleg úgy gondolom, hogy nem bírom ki, iszonyú reggeltől estig a plafont nézni, miközben nem történik semmi. A szemem sokat romlott az utóbbi hónapokban, így a könyvek nem jöhetnek szóba. Kaptam hangoskönyveket, és van a szobában tévé, ezek egy kicsit segítenek. Mindezek mellett a szomszédságunkban dúló háború is kétségbe ejt és szorongással tölt el. Rettenetes, hogy ilyen előfordulhat. Az ember nem tanul a korábbi tragédiákból. Ilyen gondolatokkal küszködve azon töprengtem, miként tudnék magamon és az idősotthon többi lakóján kicsit segíteni. Arra jutottam, hogy megpróbálok az itt élő érdeklődőknek bemutatni magamból, a saját tudásomból valamit. Megkértem Cserna Csabát, hogy a korábban mondott szövegeimből válogasson ki olyanokat, amelyek rímelnek a mai helyzetre, amelyek megmutatják a költő, az ember felelősségét. Már meg is kaptam a nagy betűkkel kinyomtatott szövegeket, sőt remek nagyítót is, és elkezdtem a felkészülést. Az előadást 30-35 percesre tervezem. Remélem, tudok majd ennyi ideig a kerekesszékben ülni. Mostanában sokszor mélázok el azon, hogy bizonyos helyzetekben, életszakaszokban a barátok fontosabb szerepet tölthetnek be, mint akár a család. Nagyon jólesett, hogy a 2000-ben, színpadosainkból, tanítványainkból és barátainkból alapított társaság, a Kuckó tagjai az első perctől jelezték, hogy hiányzunk nekik. Legszorgalmasabb látogatóink most is ők. A szeretetnek, a figyelmességnek a megnyilvánulásai, amelyekből bőven kijutott nekünk, éltetőek. Ezért rendkívül hálásak vagyunk mindenkinek.
/Lejegyezte: Mallász Judit/