Künn a fagy közelít
„Künn a fagy közelít.
Öröm, gond közelit.
Karácsony közelit.
A hegyek hátait,
fenyőfák sátrait
ünnepre meszelik.”
Babits Mihály
Hogy fehér karácsonyunk lesz-e, minden évben kérdés. És egyre ritkábban adatik meg… De hogy öröm és gond közelít az ünnep alkalmával, az valóság. Öröm, ha a családok összejönnek, s ha valóban a szeretet ünnepe a Szenteste. Gond, hogy jut-e mindenkinek meleg lakás, ünnepi étel az asztalra, az egyre nehezebb körülmények miatt. Sokunkat aggaszt az is, hogy a világban mindenfelé súlyos gondok vannak. Rosszindulat, gonoszság. Háború, betegség, halál…
A legnagyobb probléma talán az, hogy valóban összejönnek-e a családtagok? Minap láttam egy amerikai filmet: „Mindenki megvan”. Egy özvegyemberről szól, akitől távoli városokban élnek gyermekei. Mindenki „megvan”; de ő a felesége halála után rendkívül magányos. Nincs családi közösség, szeretetteli együttlét, még a nagy ünnepeken sem.
Bizony, ez sokunknak ismerős probléma. Különösen azoknak, akiknek nemhogy négy, de egy gyermekük sincs. Azok nem is tudják, örüljenek-e az ünnepnek. Az elmagányosodás korunk világának jellemzője lett. A korfa korábban olyan volt, mint a karácsonyfa. Most egy feje tetejére állított csonka gúla lesz. Kevés gyerek, sok idős ember. A sok felhalmozott anyagi értéket szinte nincs kinek adni, s így nem ér semmit.
Boldog az a keresztény család, ahol egyáltalán tudják, hogy mit is ünneplünk karácsonykor! Ahol mindig van kivel ünnepelni: a megszülető Gyermekkel, aki a világ megváltója lesz. Nem teológiai fejtegetésekbe bocsátkozunk most, csupán megállapítjuk: számunkra ez azt jelenti: szeretni és szeretve lenni. Hiszen Isten maga a szeretet. Ezt tanítja keresztény hitünk. Ha e szerint élünk, Istent embertársainkon keresztül kell szeretnünk. „Ha nem szereted azt, akit látsz, hogyan szeretheted Istent, akit nem látsz?” De milyen nehéz, ha nincs kit szeretni. Nehéz társra találni. Elköteleződésre hajlamos férfival és nővel találkozni, akivel családot alkothatunk. Akivel vállalhatunk gyereket, s tovább vihetjük a hagyományt is. A boldog ünnepi készülődést! A gyermeki várakozást a Jézuska csengetésére; aztán a közös karácsonyfa-díszítést. A közösen énekelt mennyből az angyalt… Mindig érzem szinte ilyenkor édesanyám, nővérem ölelését.. A négy alma illatát a fa alatt, ami Nagyanyóra emlékeztet…
Milyen nehéz is szembe menni a mai kor mindent anyagiakban megragadó szemléletével! A drága és fölösleges ajándék-hajszolással, a túlzásba vitt gyermek-központúsággal, amellyel csak elrontjuk utódainkat: mindent megkap gyermekként, s annál keservesebb megtapasztalnia később, hogy a világban nem ő a központ. Milyen nehéz minőségi időt adni szeretteinknek, a legnagyobb ajándékként!
Igaz, hitünk kemény próba elé állít: szeretni azokat is, akik ezt nem viszonozzák. Valóban nehéz feladat; igazán csak a szentek képesek rá. De mindnyájunknak meg kell a dologgal próbálkozni: a barátságosnak lenni a barátságtalan szomszéddal, a lekezelő főnökkel, a hivalkodó gazdag ismerőssel, a türelmetlen hivatalnokkal. Családtagjainkkal, akik olykor csupa jó szándékkal mindenbe beleszólnak. Baráttal, barátnővel, aki mindent jobban tud... S csak a magáét mondja, nem is kíváncsi arra, te mit akarsz mondani… Nem könnyű aprópénzre váltani Szent János nagyon egyszerű szavait: „Fiacskáim, szeressétek egymást”!
Korunk embere mindent racionálisan közelít meg. Mi a jó nekem? Én döntöm el… Még a vallási kérdéseket is. Persze, csak hiszi, hogy a döntései saját magától függenek, mert olyan mértékben befolyásolva van már a technikai eszközökön keresztül áramló reklámoktól, eszméktől. Válogatnak az emberek a felekezetek, vallások között. Melyik „szimpatikusabb”. Sokszor éppen a miatt fordulnak keleti vagy egzotikus vallások felé, mert igényüket - ami mégiscsak van! – az jobban kielégíti, hogy érzelemre, misztikus élményre is szükségük van. Tulajdonképpen ezért adódik, hogy a nagyobb ünnepeken kicsit tömöttebbek a katolikus templomok padsorai is. A gyönyörű liturgia, a szépséges dallamok, a fények magukkal ragadják még a kevésbé gyakorló keresztényeket is. De ha csak szolgáltatásként fogja fel a mai ember az egyházi tevékenységet, akkor szembesülnie kell a ténnyel, hogy egyre kevesebb lesz a „szolgáltató”… Papjaink elöregszenek, kevés az utánpótlás. Kiből is lenne, ha a padsorokban többnyire csak idősek vannak. Kevesen tudják tovább adni a következő generációknak hitvilágukat, hagyományaikat. De át: mi vagyunk az Egyház! A megoldást nem kívülről kell várnunk, hanem magunknak kellene megújulni. Ehhez természetesen a hagyomány és modernség ötvözetére van szükség magában az intézményes egyházakban is. Mindkettő kell! ha nem tudjuk megszólítani a mai kor emberét, hiába idézzük fel értékes hagyományainkat. Mindenestre szerencsésnek mondhatják magunkat, akik valamely közösségben megtapasztalhatják a közösség élményét. Hiszen a keresztény ember eleve közösségi kell, hogy legyen; senki nem megy egyedül, lifttel a mennyországba. Jó dolog összejönni a templomban, vagy más alkalmakon. Jó dolog az ünnepre készülni… Jó dolog egymásra nézni, a közös ének hangjain felemelni a szívünket.
Alig várom az adventi gyertyák fellobbanását. A negyediket különösen, amely a születés éjjelét előzi majd meg. Boldog karácsonyt mindenkinek!