DT dekódolva
Az internet behozza a friss híreket. Persze, a háborúról. Meg mindenféle erőszakról. Elkeseredve nézem. Ment-e a könyvek által a világ elébb… Bizony, nem ment.
Még a tegnap esti video hatása alatt vagyok. DT versmondása sokszorosan megrendített. Minden vers, amit mondott, a kedvenc költeményeim közé tartozott. Már, ahogy mondta, az is megindító volt. Fel-felvillant benne a „régi DT”, rendkívüli szuggesztivitása. És a tartalom! Micsoda versek!…
E kicsiny merítés valóban csak a legnagyobbakra, azok közül is kevesekre terjedhetett ki. Egyszerre volt benne DT élete és a haza sorsa. Még több: a végén az egész emberiségé! Persze, a személyes sors, és a haza sorsa összefonódott. Hiszen bár Petőfivel kezdte, aki az Alföld költője volt, de a Szülőföldemen vers mégis visszarepített bennünket Kárpátaljára. S a háborús versek a végén- ugyanoda…
Nem csoda, hogy Ady Debreczeni Tibornak kedvenc költője volt. Nekem olykor ambivalens érzéseim voltak vele, de zseni, nagy költő, ezt nem lehet elvitatni. Nagy verseit magam is rajongásig szeretem, egészen kiskamasz korom óta. És ez az 1918-as verse! Meg a Két kuruc beszélget! Mintha csak máról szólna. Már az est címe is ebből eredt. „De merre! de merre! …” Annak a bizonyos eltévedt lovasnak a kétségbeesett patkódobogását éreztem az egész műsor alatt… Hiányzik az iránymutatás, a remény, amely a halálon túl is felragyog. Tévelyegve bolyongunk a hullákkal teli csatatéren, s nem tudjuk merre az arra… Egyénileg is, hiszen „az ember hitei kivált meggyöngültek…”. Mindnyájan kérdezzük a jó kuruccal:
"Ha az Isten látna, látná az én gondom,
Látná, hogy ezeket keservesen mondom."
"Hát így lakik benned a jóságos Isten?'
"Hát hogyha jóságos, jőjjön és segítsen”
„Hogy engedheti ezt meg az Isten”… kérdezzük mi is gyakran. De keresztény ember tudja, hogy a bűnösök mi vagyunk, magunk. „Itt régik a bűnök és régik az átkok. Itt újak a bűnök, és újak az átkok. ” És valóban, újak a bűnök… Ismétlődnek, Káin óta…
Mellesleg, az „Európa csendes, újra csendes” - Petőfi - vers sorai ismét a jelenlegi magyar helyzetet idézték fel számomra. Most nem a fegyveres küzdelemben, hanem éppen a háborúba sodródás elkerülésének kísérletével maradtunk egyedül. Mint ahogy a műsort befejező vers költője, Babits írta az Ezerkilencszáznegyven c. költeményében: „Most gyűrd be magyar, a süveged taraját…” De bizony, akkor nem sikerült megállnunk a vártán… Iszonyú kegyetlen erők dolgoztak ellenünk. Kint és bent egyaránt. S vajon most?...
Képes-e a magyar nép többsége felismerni a saját érdekét? És a világ többi népe? Elképesztő az emberi gonoszság mellett – az ostobaság… Mindig nagy bűnnek tartottam a butaságot… És ennél is nagyobbnak azokét, akik tudatosan tartják sötétségben az embereket. ”A szegény emberek /…/ Buták fáradtak és néha örülnek”- írja Ady. A mai összevisszaságban, információ–dömpingben már nehéz is elválasztani az igazságot a hamisságtól, a valótlantól… A Gonosz pedig nyomul, mindenütt, nyomatja a hazugságait, minden csatornán. Egy ismeretlen költő szavaival szólva: ”Az igazság hihetetlen, a hazugság hihető.” Az emberek pedig valóban, szeretnének egy kicsit örülni. „Olcsó cécókon ezerek vegyülnek”.Szeretnének nem mindig a szörnyű dolgokra gondolni. A gondolkodás különben is fárasztó. Hallgatják, nézik a médiát; készételt fogyasztanak, szellemi téren is. És ahogy a reklám mondja, azzá leszel, amit eszel…
A Két kuruc beszélget versben Tibor személyes szorongása is benne van. Ő maga sem akarja pipogyán várni a csúfos véget… Próbál dacolni: „igen, ha az ember igen erős volna”. De bizony”gyengék vagyunk elfáradtunk, talán bizony meg is halunk”- ahogyan a Kállai kettősben énekli a magyar… Gyönyörű dacolás volt azonban ez a versmondó est…
Csúcspont volt az előadás vége! Minden közéleti megmozduláson, iskolai rendezvényen, minden alkalommal el kellene, hogy hangozzék napjainkban. Egyáltalán: Babits szavai! De a tolmácsolás ezúttal különösen szuggesztív volt. Nem lenne szabad közömbösen nézni a szomszédban folyó háborút, mint ami minket nem érint. Igaz, az ember szinte elég az átérzésben, ahogy Tibor tolmácsoló szavait hallgatja. Hiszen mit tehetünk…
Mélységesen elkeserítő, hogy ahogyan az első világháború után bizony csak nem jött el az áhított béke, hanem egy még pusztítóbb második indult be. Az én idegeimben ott remeg a félelem, hogy most is ez van a levegőben. Írok, írok, írok róla.
De hát pusztába kiáltott szó. „Néma gyermek minden kis magyar… a nagyvilág nem érti a szavát” - (Kosztolányi) Ha értené, se akarná megérteni. Már Vörösmarty így írta az Előszóban: a vész kitört. „Vérfagylaló keze emberfejekkel lapdázott az égre”… s labdázik, most is. Nem is olyan távol tőlünk. Tudós szakértők elemzik a korlátozott nukleáris fenyegetés lehetőségét. (Éppen most olvastam). De hiszen mi e korlátozott térség határán vagyunk!!!
Tehetetlen keserűségemben lehajtom a fejemet…