2012. márciusi napló
- kórházi jegyzetek -
2012. március 8-12-ig
Igaz doktor - adjunktus - telefonált, már vártuk, s közölte, készülhetek, szerzett ágyat. Március 8-án, azaz csütörtökön reggel 8 órára legyek a kettes belen - klinika a Szentkirályi utcában -, az endokrinológián, az összes papírokkal. Kivizsgálásra kell, hogy érkezzem – a családi orvos közvetített -, vérnyomásos zűrjeimmel kapcsolatosan. A feleségem, aki, mint a hozzám közel állók tudják, mindenhez ért, ahhoz is, hogy mit kell bepakolni a hátizsákba, ha az emberfia öt napra a klinikára megy, minden szükségeset berak. Pipere, eszcájg, pizsama, wécépapir, házikabát mind ez a pakkba kerül. Én kiegészítem könyvvel, mappával, papírral, tollal, fülhallgatós kis rádióval.
Aztán egyik vállamon a hátizsákkal, másikon az örökké velem lévő barna aktatáskával, no, meg a gyomromban az idegességgel, időben buszra szállunk, aztán metróra, majd nem kevés gyaloglás után megérkezünk. Érkezünk, írom többes számban, mint hogy Kósa Vilma is velem jön, egyrészt, mivel izgul ő is, másrészt, nehogy eltévedjek. El szoktam ugyanis tévedni. Mindazonáltal jó, hogy velem van, így nyugodtan beszélhetek hangosan, a nélkül beszélhetek, hogy a mellettem álldogálók, szembejövők dilisnek néznének. Előfordult már nem egyszer, hogy a járókelők furcsán bámultak rám. Persze, regisztráltam utóbb: magamban beszéltem és mozgott a szám.
Most viszont hallhatják is, ha akarják, miről is szólok:
- Te - mondom neki -, most leszek kórházban először, vizsgálandó betegként először, életemben először. És be vagyok gazolva. Kórházba járni, beteget látogatni, benneteket, az sem volt stressz-mentes élmény, de hogy most én vagyok a lehetséges beteg, mit mondjak, nem dob fel.
Aztán még azt is mondom:
- Azon viszont vigyorgok, hogy hátamon a zsákom. Maradtam, mi voltam, öregen is gyalogos.
*
Már vizsgálnak, már ebédet is adnak, de ágyam még nincs, tengek-lengek, Lötyögök erre-arra. Olvasok is, firkálok is. Aztán látom, hogy egy fémpadon – utálok rá ülni, hideg - magába roskadva ül egy viszonylag jó karban lévő öreg férfi. Úgy döntök, mellé telepszem, miután a magammal hozott kispárnát a fenekem alá helyezem. Kiderül, ő a Jakab úr, akinek a nevét már ismerem, Igaz doktor is emlegette, meg a nővérek is, ugyanis az ő ágyát örökölöm a 302-es kórteremben. A betegtársat már kiköltöztették, azért ül megadóan, várja a zárójelentést. Én viszont még nem mehetek be, friss ágyhuzattal akarnak megtisztelni, és éppen most történik a fekvőhely színe változása.
De mért szomorú Jakab úr, ha haza engedik? Ez érdekelt.
Jakab úr 80 éves, nyugdíjas építésvezető. Két hetet tölt otthon, egy hetet kórházban. Erre kell berendezkednie. Egy hét alatt feltankolják vérrel, azzal bírja az otthoni létet két hétig. Aztán jön vissza. Felesége meghalt, van ugyan valakije, de minek. És ott a nagy ház, az is, minek.
Vigasztalom, elmesélem neki a kettőbe vágott ember példáját, aki addig szomorú, míg meg nem látja a háromba vágott embert.
Jakab úr elmosolyogja magát.
Aztán elválunk. Őt is szólítják, engem is.
*
A mellékvesémet vizslatják, hogy találnak-e egy kis tumort, hátha attól szökik fel a vérnyomásom időnként és váratlanul. Folyamatosan kell pisilnem sósavra, négy napon át, míg bent leszek. Hormont vizsgálnak? Nem nyomozok. Eredmény úgyis később. Közben ultrahang, röntgen, labor, kaka-kenés pálcikával valamiféle miniatűr instrumentumra, időközönkénti mérlegre állás, hőmérőzés.
Mérik a vérnyomásomat is, mondom, hogy elsőre mindig magasabb, de ha mérik másodszor, sőt harmadszor is, akkor már alacsonyabb. Erre adnak egy-egy fél Xanaxot nappalra, éjszakára meg egy egészet, 0.25-öst. Közben azt is elmondják, hogy ez volna a helyes eljárás, a háromszor méréses, de hol van erre idő! Még hogy többször méricskélni!
*
Szomjas vagyok, bemegyek az emeleti konyhába és kiszolgálom magam. Jön utánam a takarítónő, mint mondotta, ő egy roma nő, és hogy oda nem szabad belépni közönséges betegnek, meg egyébként is, ha inni akarok, ne a csapból csurgassak, az előtérben vannak a bödönök, nyissam meg a csapot, hozzam a poharamat, s ihatok teát, cukorral vagy a nélkül. Egyébként látja, hogy én egy tanárféle vagyok - örül, hogy így beletrafál az igazságba, s annak is, hogy beszélgethet velem -, s már is mondja, mintha pszichológus volnék, hogy három nagy fia van, s hogy a férje elhagyta rég, és hogy ő a fiaival nem tud mit kezdeni, mind másféle – közbevetem, hogy hja, a gének -, ennek megörül, s közli, hogy a legidősebb fiú betörő, hol börtönben van, hol nincs, a középső meg munkakerülő, legszívesebben segélyekből élne, a kicsi, az ütött rá, az szakmát tanul, abból lesz valami.
Innentől kezdve úgy köszöntjük egymást, bármikor is találkozunk, mint kik jó ismerősök.
*
A készülődés időszakában, még otthon, amikor már tudni lehet, hogy nem kerülhetem el a klinikai tömegszállást – hét beteg emberrel hálok egy kisméretű kórteremben -, már akkor kezdem erősíteni a lelkemet, biztatván magamat, hogy én is kibírom az idegen földön lakást. Ki kell, hogy bírjam, miként kibírta nem egyszer a feleségem, Kósa Vilma, s milyen hosszan tartó bajokkal. Aztán kibírta a lányom is, szegény, meg a fiam is, meg az unokáim is. Nos, akkor, feltettem magamban, megpróbálok akként létezni a kettes belen, mint, ki figyeli magát, regisztrál, jegyzetel. Közben eszembe jutott, hogy hajdanában-danában, 1966-ban, amikor ingáztam Debrecen és Budapest között, hétvégeken, a feketevonaton, amikor oly nagy volt a zsúfoltság, hogy állni is alig lehetett, már akkor is a Németh Lászlótól tanult létezés-technika gyakorlásával viseltem el a csaknem elviselhetetlent: mint kísérleti alanyt tanulmányoztam magamat, miként tűröm a gyűrődést.
A sors mérlegén most áll helyre az egyensúly – ezt is mondogatom -, mert micsoda dolog, hogy a családomnak szinte minden egyes tagját műtötték az elmúlt évtizedek során, én meg be kellett, hogy érjem egy aranyér-metszéssel. Ezek után bármi is következzék, a bajokat el kell tudnom viselni, illő módon, türelemmel és megadással. Efféle mondatokkal könnyítek a lelkemen - a kimondás gyógyít -, s közben persze szorongok és félek és imádkozom, s mormolom Balassi és Ady istenes verseit, hogy nincs már hová lennem kegyelmes Istenem.
*
A szobatársak napközben is alusznak. Van, aki azért, hogy elüsse az időt, másoknál viszont ezt kell tekintenünk a kórtermi létezés adekvát formájának.
A terembe lépve kezelek, akivel lehet.
Két betegtárssal a későbbiek során csevegő viszonyba kerülök, esténként televíziózom is velük.
Sándor a hajdani cukrász, aki az utóbbi években betonozó és cukorbeteg, megütögeti az ócska készüléket, az meg ettől a baráti gesztustól mintegy meghatódva, elfelejt recsegni, sőt hangot is hallat, meg képet is ad.
Tibornak, kerekfejű magyar, gépkocsivezető volt hajdanán, a másik alkalmi televíziózó havernek - egyébként ő fekszik a mellettem lévő ágyon - a mája van gallyon. Ételről, italról, ilyesmikről szeret beszélni.
Egy hajnalon, talán szombaton, miközben Schubert zene zsongítja az agyamat - egyik fülemen a kisrádióm mikrofonja, ugyanis egész éjszaka zenét hallgatok, a Bartók rádió adását, így próbálom nem hallani a horkolást, sípolást, nyögést, meg az Üllői úti utcazajt – arra ébredek, hogy Sándor és Tibor beszélget – négy ágy választja el őket egymástól.
- Most szúrják otthon a malacot.
- Európai szabvány szerint?
- Ja. Agyon kell csapni előbb.
- Már visítani se lehet? Fene essen a szabványukba.
Csend.
- Már a pálinkázáson is túl vannak.
- Ja, te meg itt!
Újabb csend. A hetedik ágyon megszólal Gyuri bácsi, akinek eddig hangját sem lehetett hallani. Szilikózis miatt tíz százalékos teljesítményre, ha képes a szíve. Kokszoló kemencéket épített Belgiumban.
- De meginnék most két deci fehérbort egy deci szódával!
Kis idő után folytatja.
- Lehetne vörös is, egy deci szódával!
Ismét csend. Most már tartós.
Visszatérek Schuberthez.
*
A nővérek, nappalosok és éjszakások, váltják egymást. A beteg meg, mint jómagam, ágyhoz kötött. Nekem még szombat-vasárnapra is maradnom kell. Szükségük van a pisimre.
Mert, hogy a beteg kiszolgáltatott, keresem folyamatosan a beteggondozó hölgyek tekintetét, melyiké telepszik meg rajtam, ha csak rövid időre is, barátságosan, ahhoz fordulnék ugyanis, ha gondom-bajom van.
Zsuzsi lett a kedvencem, ő az egyik főfelelős. Az emelet középpontjában egy asztal mellett ül, s onnan intézkedik. Arányosan molett, harminc körüli. Meleg, barna tekintete, kedves hangja megnyugtat. Marikától is kérdeztem egyszer valamit, gyors mozgású, karcsú, ő a Zsuzsi helyettese, de rám mordult.
- Ideges? – kérdeztem
- Igen, ideges vagyok, képzelje, tőlem százharmincheten kérdeznek, hogyne lennék ideges.
Mire eljöttem, megkedvelt. Én is őt. Marika Erdélyből jött.
Zsuzsi meg:
- Tudja Tibor, férjhez kellene mennem, de nem találok kedvemre való férfit.
Gyöngyitől - ő a harmadik fehér köpenyes, akit megjegyzek magamnak -, hasonlít Nagymáténé Évához, a beszéde is a szülővidéket idézi - megkérdezem , nem Debrecen környékére való-e. Kiderül, hogy szabolcsi, pontosan nyírkarászi, szóval, földim. Hát rögvest van beszélnivalónk, még közös ismerősre is bukkanunk.
Valamennyien kapnak tőlem egy könyvet. Hangosan olvassák a dedikációt.
*
Minden reggel lemegyek a kisrádiómmal a földszintre, az automatához, s forró csokival sétálok fel az első emeleti tágas térbe, hall vagy terasz -, ahol az ajtóra ki van írva, Rácz Károly egyetemi tanár, főigazgató. Egy kerek asztal körül négy szék, ezek egyikére leülök, s nyugodtan, élvezve a csendet és a magányt, meg a hangulatos tágasságot, elkortyolgatom a csokimat. Nem sietek, próbálok örülni annak, hogy vagyok, hogy nagyobb bajok nélkül vagyok. Ilyenkor nem boronálja a gyomromat az idegesség sem, pláne, ha zenét hallgatok mellette. Vasárnap reggel Bach orgonamuzsikája nyugtat, mantrázok is magamban: micsoda idill a klinikán, légy hálás Tibor a pillanatokért, micsoda idill… stb, stb.
*
Ági lányom, amikor megtudja, hogy bevonulok a klinikára – ő már többször is lakott efféle intézményeket – markomba nyom egy könyvet.
- Olvasd majd, ha kedvet érzel hozzá – mondja –, Böjte Csaba atya gondolatai Istenről, életről, ilyesmikről. Szerintem, jó.
A transzcendencia mindig is foglalkoztatott, valamiképp kamasz koromban is, s most, hogy az élet vége felé tartok, szívesen lennék hívőbb, mint vagyok, örömest veszek kézbe efféle olvasnivalókat. És kíváncsi is vagyok, milyen gondolatokat, magyarázatokat fűz a Hiszekegyhez – mert erre épül a kötet, a Hiszekegy magyarázatára - ez a nagy keresztény pedagógus, a ferences testvér, a katolikus dévai atya.
Az ágyban ülve olvasom az Ablak a végtelenbe című könyvét az éjjeli lámpám fényénél, míg csak el nem álmosodom. Olvasom és irigykedem, mivel Csaba testvér számára az örökélet evidencia, azon a módon valóság, ahogy a katolikus egyház tanítja évezredek óta, hogy találkozunk odaát. Csaba testvér hisz, egyháza tanítása szerint hisz. Csaba testvér számára éppen ezért minden egyértelmű és minden világos. És semmi teológiai nyakatekertség! És milyen egyszerűen fogalmaz! Ezt akár a neveltjei is érthetik.
Így - sóhajtok - könnyű lehet meghalni!
És élni is!
*
Új beteget hoznak. Nagydarab ember. Ágya a fal mellett. A hátán fekszik. Nincs öntudatánál. Rácsot kap. Ha mégis megszólal, káromkodik.
- Be tudjuk venni a gyógyszert Sándor bácsi? -, kérdi tőle nagy kedvesen Katika, a fiatal doktornő.
- Menj a kurva anyádba -, válaszol Sándor bácsi.
*
Hajnali négy óra. Villany fel. Berobban a kórterembe az ügyeletes nővér.
- Feldmajer bácsi, mosdatás! És szól olyan erősen, mintha kaszárnyában ébresztene. Pedig – olvastam a falra kitett napirendet - nem négykor kezdődik a reggel, hanem öt órakor.
És Feldmájer bácsi, aki napok óta meg sem szólal, most beszélni kezd. És nagyhangon a nővér is. Aki felébredt, megtudhatja, hogy nem volt madárfészek, melyből a gyermek Feldmájer ki ne szedte volna a madártojást, és hogy 1934-ben született és a nagymamája nevelte, és hogy szerette a görögdinnyét. A görögdinnyeevés témához csatlakozik a nővér is. Ők – mondja - termelték is a dinnyét, nem csak ették.
- Csúsztassa a fenekét előrébb Feldmájer bácsi, hadd férjek hozzá –, ad utasítást a hölgy, miközben folytatják a képzeletbeli dinnyeevést.
Aztán csend. A nővér pakol. Ahogy kilép az ajtón, lekapcsolja a villanyt.
Félöt, ha van.
*
Vonul az adjunktus egy csapat orvostanhallgatóval. Angolul beszélnek. A hallgatók külföldiek. Van köztük egy csadoros lány, szép. Nem állom meg, hogy hangosan ne bókoljak. Jól áll neki a kendő, ezt mondom elismerően. Rám villantja barna szemét. Hálásan mosolyog.
Majd két magas, szőke, fehérköpenyes lány lép az ágyamhoz. .Az adjunktus kívánsága szerint megvizsgálnak. Rajtam gyakorlatoznak. Én vagyok ugyanis, ekként híresülök el, a jó karban lévő nyolcvanas. A fiatal orvosjelöltek norvégok. Helyesek. Egyikőjük töri a magyart. Mondom nekik, ha most a fiamat vizsgálnák, cseveghetnének akár norvégul is, mivel náluk muzsikált több mint egy évig.
Dicsérem is őket: Jó orvosok lesznek, mivel megvan bennük a képesség a kapcsolatépítésre. Ezt hangosan közlöm, mielőtt kivonulnának a teremből. Igaz doktor fordít.
*
Délelőtt. Vizit után. A szemközti női kórteremből két férfi zajtalanul tol ki egy kocsit, melyen fekvő betegeket szoktak szállítani. Nézném, kit hova visznek. De gyorsan elkapom a fejem. A kocsin hulla, bebugyolálva. Törékeny hulla.
Isa por és hamu vagyunk.
Nem vagyok feldobva.
*
Vasárnap. Akit lehet, hazaengednek. Megcsendesedik a klinika. Ha a kórteremben nem tanyáznának beteg nyavalyások, hinnéd, üdülőben vagy. Alig látsz fehérköpönyegest. Délután annál több látogatót. Jómagam kilógok az épületből. Délelőtt kint találkozom a családommal, elmegyünk a Kálvin téri templomba, meg közösen ebédelünk, délután meg meglátogatom az Iparművészeti Múzeumot. Közben persze be-bemegyek pisilni a törzshelyemre, hogy ellássam vizelettel a címkézett kupakomat.
Mint a kisdiák, aki lóg az óráról, úgy érzem magam ezen a vasárnapon.
*
Hétfő. Megtudom, hazamehetek. Reggelit még adnak, ebédet nem, de már tízkor összepakolok. Új beteg foglalja el az ágyamat. Én meg várok. Várok a zárójelentésre. Mint Polgár úr öt nappal ezelőtt. Hogy teljék az idő, dedikálom a könyveimet. Délután háromkor végre hátamon a zsákom.
A klinika udvarán elolvasom, mit írt rólam az adjunktus úr, de csak annyit olvasok ki belőle, hogy a gépi vizsgálatok nagyobb zűrt nem jeleznek, záró megbeszélésre viszont csak április 12-én kerül sor. A pisim elemzése akkorra lesz kész.
Addig izgulhatok.
Debreczeni Tibor