2022. EMLÉKEZEM, TEHÁT (MÉG) VAGYOK
Most, amikor már érzékelem is a hanyatlást, egyre többet és többször gondolok budapesti létezésünk első korszakára, az 1970-es évekre. Sikerült otthont teremtenünk. Emlékszem, milyen örömmel és lázas lendülettel tettem a dolgom, miután rájöttem, van esélyem országos hatókörű, önálló cselekvésre. A Népművelési Intézetben, ahová váratlanul meghívtak. Időbe telt, mire rájöttem, élhetek a nagy lehetőséggel. Konferenciákon, színpadi bemutatókon, tanfolyamokon megkísérelhettem meggyőzni az amatőr színpadok, a diák és gyermekszínjátszás vezetőit arról, hogy nem lehet fontosabb dolgunk, mint új metodikával és dramaturgiával, az adott körülmények között- a széljárás éppen kedvezett nekünk - kreatív gondolkodókat nevelni, majdani polgárokat. Karácsony Sándor tanítványa voltam, a mellérendelésre épülő pedagógia híve és debreceni magyartanárként és színpadvezetőként annak gyakorlója is, aki mindig meg volt győződve arról, hogy az amatőr művészeti tevékenység a nevelés lehetősége. A negyvenes éveimben jártam, s folyamatosan tenni akartam, egyszersmind megélni az alkotás örömét. S ez sikerült. Felismeréseimet írásban is publikáltam, s dramaturgiai elképzeléseimet gyakorlatban is megvalósíthattam az egyetemistákból álló Vári színpad rendezőjeként. (Néhányszor persze a fejemre koppintottak. Vegyem tudomásul, hogy hol is élek. A Kádárféle puha diktatúrában ugyanis. De erről most többet nem szólok.)
Mégis, legtöbbet a drámapedagógia indulására gondolok. Ez is a 70-es évek elejéhez kapcsolódik. Emlékezem a hronovi fesztivál-élményre, ahol ráleltem az angolszász eredetű módszerre, és felvillanyozódtam, mondván, hogy valami ilyesmi kellene nekünk. És gondolok az első beszámolóra, amikor megosztottam friss felismerésemet pedagógus résztvevőkkel, a későbbi kísérletezőkkel, és gondolok arra, milyen odaadással szerveztem, oktattam, milyen lelkesen szerkesztettem és írtam, próbáltam ki az új módszert… (És aki többet szeretne tudni minderről, olvassa el Történt pedig című könyvemet.)
Az 1970-eleji kezdeményezésből 50 év múlva pedagógiai gyakorlat lett és tantárgy, s még mi minden. Mára gazdag irodalma van, alkalmazzák az iskolai és iskolán kívüli oktatásban, az óvodai nevelésben, alapozzák vele a színjátszó tevékenységet, tanítják egyetemen, doktori disszertációk születnek belőle, és, és, és…
És gondolok még arra is, hogy a rendszerváltás előtt megalapítottam a Magyar Drámapedagógiai Társaságot, s milyen élet volt benne, meg arra, hogy létrehoztam alapító szerkesztőként a Drámapedagógiai Magazint, aztán, arra nem szívesen, miként kerültem partszélre, hogy vették le a nevemet a címlapról…
És gondolok arra, hogy most mennek el azok, akikkel kezdtem egykor a drámapedagógia honosítását. Most mennek el a hajdan fontosak. Az imént talált rám az a gyászjelentés, melyben arról értesítenek, hogy meghalt Kovács Andrásné, a hőskor jeles drámapedagógusa. Ő tanította a metodikát elsőként tanítóképző főiskolán. A többieket már nem is sorolom. Egymás után, sorban, megyünk a nyughelyre.
Azt írta Petri György, a kitűnő költő az egyik versében. Várd ki a véged. Ezt még megtehetjük. Kivárjuk. S közben, ha tudunk, emlékezünk. A leltár ugyanis kész, a többi az utódok dolga.
Köszönöm, ha elolvassátok:
Dété
Ui: Szerettem volna az angolszász módszert erőteljesebben kapcsolni a magyar hagyományokhoz, többek között a népi gyermekjátékokhoz, s legfőképpen a nagy magyar reformpedagógushoz, Karácsony Sándorhoz. Mindez, belátom, csak részben sikerült.