2022. EMLÉKEZEM, TEHÁT (MÉG) VAGYOK 2
2022 márciusában a dédunokáimnak ajánlom
- Tizenéves élményeim a második világháborúból -
Kedveseim, akik olvassátok!
„Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban.” Ez a Vörösmarty idézet kóvályog bennem, gyomoridegesség szorításában, mióta itt a háború a szomszédunkban. Félek és féltem a mieinket. Én Kárpátalján születtem, az apai felmenőim mindig is ott éltek, csak az igazságtalan Trianon után indult meg a szétszóródásuk. Ám aggódom a háború minden megnyomorítottjáért- s nemcsak azért, mivel természetem része az aggódás, annak ellenére az, hogy a szent szövegek által én is felszólíttattam, hogy „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel”. – de mit tegyek, ha sajnálom azokat, akik nem okai semminek, akik csak sodródnak, mert mást nem tehetnek, s mégis ők az áldozatok. Szabó Lőrinc írja: „Látom, milyen rútul becsapják a balekot, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet.” A hatalom birtokosai viszont döntenek, és manipulálnak. A maguk érdekeinek megfelelően. Így volt ez mindig, s ma sem másként. Hogy is írja József Attila: „Magának rág, mind, aki rág”. Annyit, amennyit képes. Aszerint, mekkora az ereje.
Azon kevesek közé tartozom, akinek még vannak a második világháborúval kapcsolatos, személyes, hátországi élményei.
Abban az időben én egy Szabolcs megyei községben éltem, Anarcson, tanítógyerekként – az 1940-es évek első felére tessenek gondolni, a Horthy-korszak utolsó öt esztendejére -, és 12 éves koromtól bejáró tanulóként vonatoztam a kisvárdai gimnáziumba. Úgy gondolkoztam, mint más. Boldog voltam, hogy a Bécsi-döntéssel visszakaptuk a Trianonban elszakított területek egy részét, többek között Kárpátalját is, ahol születtem, és ahol a nagyapám is élt. Mindazonáltal, ahogy innen nézem, balek voltam én is. Kamasz balek. Mert ugyan mi más lehettem volna! És mi más a milliók!
Örültem, mikor jó hírek jöttek a szovjet frontról, hogy a németek oldalán eredményesen harcolnak a mieink. Aztán, aztán aggódni kezdtem. Az úgynevezett Sztalin-orgona ijesztő fényében hallottuk Nyíregyháza bombázását. Másnap tudtuk meg, hogy szétrobbantották a nyíregyházi vasútállomást, s a közelben lévő unokatestvérem kertes lakását is találat érte. Anya és fia előtte a pincébe bújt. A ház rommá lett. A hazaérkező családfő kaparta ki őket a romos ház alól. Aztán tudomásunkra jutott, hogy a Don-kanyarnál szétverték a második magyar hadtestet, hogy sok a halott és a sebesült. Elesett két anarcsi tanító is, édesapám fiatalabb kollégái, odaveszett két unokatestvérem is, de hogy a háborút ezek után elveszíthetjük, erről magán-beszélgetésekben sem esett szó. A Levente nevű ifjúsági szervezetben katonai szabályokat tanultunk, s jártunk lőgyakorlatokra. 1944 márciusában, a rádióból értesültünk, hogy a németek megszállták Magyarországot, de mi Anarcson meg Kisvárdán egy németet sem láttunk. Kicsit még örültem is, mert befejeződött a tanítás, s vihettem haza a jó bizonyítványomat. A gimnáziumi SDG-be (soli Deo gloria) továbbra is jártam, s erős hittel imádkoztam, s nyugtattam magam, hogy az Isten jól elrendez mindent, s hogy az én életemet is bölcsen igazgatja. A lelkészünk vasárnaponként a magyar fegyverek győzelméért fohászkodott, s magam is úgy gondoltam; az Isten csak nem segíti a templomokat bezáró, istentagadó bolsevikokat! Otthon tettük, amit kell, még le is szüreteltünk, amikor kiderült, hogy a románok átálltak a szovjetekhez, s azok Erdély felől támadnak, nem ahonnan várták őket, Verecke irányából. A szüleim pánikba estek. Édesanyám sírt, hogy a ruszkik elviszik a három fiát, ahogy hírelték, s akkor úgy döntöttek, hogy elmenekülünk, s megyünk a Dunántúlra, a Dunánál biztosan feltartóztatják a szovjeteket. Én akkorra lettem 16 éves.
Lovas szekéren indultunk el, s kalandos úton Nyergesújfaluba érkeztünk. Befogadott minket egy kedves magános tanítónő. Persze az oroszokat nem tartóztatta fel a Duna. Kiderült, harcoló területre kerültünk. A Dunapart túloldaláról majdnem mindig lőttek, hol a szovjetek, hol a németek, aszerint, hogy melyikük épített ki hadállást. Rendszerint éjszaka sivítottak az aknák, úgy hogy ha jött az este, a család levonult a pincébe, s ott aludtunk, már, ahogy lehetett. Alacsonyan szálló repülőgépek is szállak a falu felett. Egy alkalommal, vizet hoztam a közkútról, gépfegyver sorozatot lőttek a szemközti ház falába. Én reszketve hasaltam az épület tövében. Egy más alkalommal pedig a tőlünk számított második ház kapott telitalálatot. A lakói, nyugdíjas tanító-házaspár éppen nálunk estézett. Mindenük odaveszett.
Frontterület lévén, mi kétszer is „felszabadultunk”. Így aztán többször is zörgettek nálunk a tovarisok, s mindig este, és keresték a „nyemecki szoldátokat”, s mindig el is vittek valamit, például apám zsebóráját az éjjeliszekrényről. Én már reszkettem, amikor dörömböltek az ajtónkon, amikor végigvilágítottak minket, padlóra terített matracokon fekvő fiúkat, engem és két öcsémet, azzal a kézi villanylámpával, melyet kikaptak anyánk kezéből.
S amire még emlékszem: Háltam kibombázott vasútállomáson, fejem alatt a hátizsákommal, ültem német katonai fogorvos székében, ingyen tömték egy hétig a lakosok fogát, láttam munkaszolgálatosokat átvonulni csendőrkísérettel a községen, gyalogoltam kilométereket élelmiszer után járva, hasaltam vonattetőn keresztben, ástam lódögöket a falu szélén. De igét is hirdettem a szomszédos Lábatlan községben, és temettem a templomból aknával széttépett gyerekeket. Négyet. (A falu lelkésze elmenekült, s a kurátor megtudta, hogy jómagam, mintegy legátusként már prédikáltam korábban is, így lettem a református egyházközség igehírdetője 1945 februárjában, csaknem egy hónapon át.)
Ahogy lehetett, indultunk haza. Édesapám és én. Anarcson csak magam maradtam. Tanultam, s jártam a 6. gimnáziumba. Le is vizsgáztam. Apánk ment állást szerezni. Anarcson már nem várták. A lakásunkból a bútorokat is széthordták. Édesanyám és a két öcsém egyelőre még maradt Nyergesújfaluban. Szeptembertől aztán apánk Nyíregyházán jutott munkához. Rokoni segítséggel végre együtt lehetett a család is. Másfajta élet kezdődött.
Ami ezután történik velem, külön emlékezést érdemel.
Egy héttel ezelőtt írtam le a Vörösmarty idézetet, s húztam az írás idejét, hogy oldódjak egy kicsit, s valami vígasztalót írjak az emlék-jegyzet végére. Nem sikerült. Az ember tényleg sárkányfog vetemény volna, ahogy megint csak Vörösmarty írja! És Adynak van igaza, hogy „ Nincs már semmi hinnivaló, Higgyünk hát a van vagy nincs Úrnak.”
Béke legyen veletek!
Dété