2022. 3. EMLÉKEZEM, TEHÁT (még) VAGYOK
- egy közeli és egy távoli márciusi történet -
A véletlen hozta, vagy valamiféle magát megnevezni nem akaró elrendelés, hogy egymás közelébe essék Ágnes lányunk születésnapja és az a díjátadó ünnepség a Magyar Tudományos Akadémián, melyen átnyújtották, hat kiválasztott között, nekem is, a Magyar Örökség-díjat. Emlékeztem, hogy hatvankét évvel ezelőtt a lányom megérkezését szinte euforikus örömmel fogadtam, s a születésnapja azóta is ünnep, ám erre a mostani díjra, amely ugyan páratlanul jelentős - az ember nevét beírják az úgynevezett Aranykönyvbe, hogy az utókor is tudomást szerezzen az illető fontosnak gondolt és ítélt földi munkásságáról -, bizony nem számítottam. Gondolom, ha korábban jutok eszébe a tevékenységemet figyelemmel és szeretettel kísérő kollégáknak, most boldogabbnak érzem magam. 94 évesen már örvendezni sem tud úgy az ember, mint amikor még csinálta a történelmet.
Március 19-én mindazonáltal ott ültem a nekem kijelölt széken, s két érdeklődő dédunokával elkísért az Akadémiára Ági lányom –az édesanyja helyett is és képviseletében, mivel egészségi okok miatt ő nem ülhetett mellettem –, miután megbeszéltük, hogy az ő születésnapját majd máskor ünnepeljük. És eljöttek a barátaim is, a kuckósok. Én meg a lányom kívánságára igyekeztem a jobbik, derűsebb énemmel jelen lenni. Sikerült is remek emberekkel megismerkednem. Ez is derített. Vári Fábián László laudációjából pedig áramlott a szeretet, s befészkelte magát a nézőtéren ülök szívébe is, úgy, hogy zúgott a taps, amikor átvettem a díjat. Ágnesem a nyakamba borult és könnyezett, én meg úgy éreztem magam hirtelen, mint az ő születésekor. A 12 éves Andris dédunokám közben videóra rögzítette az eseményeket.
Hadd mondjam: Laci fiunk után 9 évvel érkezett a családba Ági lányunk, 1960. március 17-én, este 7 órakor. A debreceni klinikán, mesélte később a hitvesem, több mint tízen vajúdtak a szülőszobában, de csak egy orvos volt szolgálatban, s amikor a gyerek jönni akart, nem volt mellette senki, ő meg kiabált, orvost, orvost, jön a kicsi, s aztán észrevette, hogy a köldökzsinór a baba nyakára tekeredik, akkor ő tovább üvöltött; megölök mindenkit, ha baja lesz a gyermekemnek. A kislány egyébként időben, kellő súllyal és jó étvággyal született. S gyönyörű volt, tökéletes kisbaba. A köldökzsinór szorításának nyoma azonban sokáig, három évig megmaradt a nyakán.
Nagyon, nagyon vártam ezt az utódot, fiunk után a kislányt. Aggódtunk is érte, mivel az asszonyomat áldott állapotban elütötte egy biciklis, s utána veszélyeztetett terhesként hordta a méhében a csecsemőt, s olyan is volt, hogy ajánlották, vetesse el, mert ki tudhatja, miféle sérülést szerzett a gyerek. Mi viszont ilyesmire még csak nem is gondoltunk. A szülést megelőzően Vilka azért bent feküdt a klinikán. Még hogy apás-szülés! Látogatni is alig lehetett.
Ági lányomnak mindig voltak váratlan és határozott döntései. Ő március 17-én akart megérkezni, amikor az apjának bemutatója van az irodalmi színpadon, amelyen jelen van az ő Laci bátyja is. Így is lett.
Volt otthon egy tekercses magnónk, s aznap este mindketten hallhatóvá tettük az örömünket, hogy anya és a kislányka jól van, s néhány nap múlva hazajönnek. Lacika még hozzá is tette: Még nem volt vége az irodalmi estnek, amikor Ágika megszületett. Az örömöm határtalan volt. Az előadás után a fiammal vendéglőbe mentünk vacsorázni, s neki is sört rendeltem. Az iskolában másnap meg a táblára írtam fel, hogy megszületett Ágnes, Zsuzsanna. Persze csak abban a fiúosztályban, ahol osztályfőnökösködtem. Még a laskásunkba is meghívtam a Debrecenben lakó tanítványaimat, ahol, mint kiderült, bizony kirúgtunk a hámból. Ez a csokonais kiruccanás szerencsére nem vált publikussá, így nem lett baj belőle. Noha lehetett volna. Engem az ötvenhatos múltam miatt fegyelmivel helyeztek ebbe a gimnáziumba.
Hogy a lányom a díjátadáskor könnyezett a nyakamban, a hajdani történések kibújtak belőlem. Azt is elmondom, hogy szerettem sétálni a kicsivel, ő a sportkocsiban feküdt pólyában, betakarva, én meg toltam a könnyű szerkentyűt boldogan, s elvártam, hogy a mellettünk elhaladó emberek elismerő tekintetet vessenek a gyerekre, és az ismerősök dicsérjék, hogy milyen szép. Mivel hogy az is volt.
Bevallom, mikor elkezdtem ezt az írást, nem tudtam, miként fejezem be. Oly igen nyomaszt ez a háborús világ a sokféle nyavalyájával, hogy muszáj volt errefelé kanyarodnom.
Nem is tudom, mi lenne velünk, így vénen, ha a lányunk nem olyan, mint amilyen. Képzeljétek, kicsi gyerekként hajlamos volt a sírásra, s én direkt vidámítottam, énekkel, mesékkel, ringatással, ölbéli altatással. Most meg nyomott állapotomban ő vigasztal engem. Minket.
Ölellek Benneteket, s köszönöm a felém áramló, olvasható, hallható, ikonokba kurtított szeretet-megnyilvánulásaitokat. Jól jön ez a vége felé.
Dété