2021. Decemberi levél
Szeretetteli Karácsonyt kívánunk!
Ági lányunkkal és hét dédunokával, a mellettem látható 14 éves Levente születésnapi ünnepségén, Zsófi unokámék – négy gyerek anyukája – a még mindig épülő, de már lakható házában. A sötétebb hajú három gyerek az Ádám unokámék fészkéből való. A fotót az ő anyukájuk készítette. A két legnagyobb hiányzik a képről
Olvasó barátaim!
Ez már a második levél, melyet az év utolsó hónapjában írtam Nektek. Az elsőben egy átlagos napomat próbáltam felidézni. Ám amikor újra olvastam, úgy döntöttem, nem küldöm el karácsony előtt. Megszomorodtatok volna tőle. Azt meg nem akartam.
Kopik a szürkeállományom, és csak napok múltával jutott eszembe, de hiszen most kaptam meg azt a családi fotót, amely az én kérésemre született, mért ne oszthatnám meg veletek. A gyerekek látványától általában derülni szoktunk. Mért csak mi lássuk? Igaz, hogy számunkra a kép nemcsak látvány, emlékek sorjáznak utána. Hiszen a dédunokákkal mi még játszottunk is. Örültem, hogy ez az együttlét dokumentálódott. (Más képeken a többi felnőtt is látható.) Ez az első fénykép, amelyiken együtt vagyunk láthatóak a harmadik generációs leszármazottakkal. S ki tudhatja, nem az utolsó-e? Annyi minden eszébe jut az embernek ilyenkor! Az életkorunk, az elmúlás, a gyilkos vírus, az acsargó világ! S persze más is. Hogy a családban még munkálkodik a szeretet, hogy öregségünkre nem maradtunk egyedül, szóval, hogy érdemes volt élnünk.
Hogy leírtam a szeretet szót, bevillant Pál apostol himnusza a szeretetről. És mormolni kezdtem az igéket, melyek gyarlóságomra figyelmeztettek: „A szeretet türelmes, jóságos, nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. A szeretet nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem háborodik fel, nem rója fel a gonoszt.” Tartok tőle, hogy a gyarlóságok velünk születnek. Az biztos, hogy én együtt nőttem fel velük. Figyelem a leszármazottainkat. Már ők sem felelnének meg a páli szeretet-feltételeknek És az apostol sem. Felrótta a gonoszt, s bizony hogy felháborodott ő is. Kitetszik ez a gyülekezeteknek írt leveleiből. És Jézus-Krisztus, aki egyszerre volt ember és Isten, ő sem bocsátott meg a farizeusoknak, és őt is elkapta az indulat, amikor kihajtotta a kufárokat a templomból. Úgy tetszik énnekem, hogy a Pál apostol fogalmazta szeretet megélésére csak törekedni tudunk. Ám, és ez a lényeg, a szeretet töredékes formájában is hatalmas erő. Nélküle élni emberi közösségben, családban, párkapcsolatban, társadalomban voltaképpen lehetetlen. Arra gondolok mostanában, hogy a szeretet meg a békesség ikertestvérek, illetve az egyik következik a másikból, s én, mivel féltem az utódaimat a háborúzó jövőtől, imádkozom, hogy adassék meg nekik a nyugodalmas, alkotó élet. Békés világban és békés családban. Azaz szeretetben. A családi béke most még körbe veszi őket. Ezt tükrözi a közölt fotó is.
Sokáig mulattam azon, nézve az amerikai filmeket, hogy köszönés helyett is azt mondják az egymáshoz közelállók, hogy szeretlek. Mostanában történt: a feleségem csak úgy tengett-lengett a lakásban, aztán egy váratlan ötlettől vezérelve mellé ültem, megsimogattam az arcát, s azt mondtam neki: Szeretlek, nélkülözhetetlenül fontos vagy nekem. S azt a hatást! Az arca kisimult, a szeme mosolygós lett, s megölelt. A jókor kimondott jó szónak, úgy látszik, gyógyító ereje van.
Valamikor egy főiskolás műsoromba belekomponáltam Kosztolányi Dezső Szeretet című költeményét. Most eszembe jutott. Közlöm is. Érdemes elolvasni.
Kosztolányi Dezső
Szeretet
Mennyi ember van,
akit szeretek.
Mennyi nő és férfi,
akit szeretek.
Rokonszenves boltileányok,
kereskedősegédek, régi és hű
cselédek, lapkihordók, csöndes,
munkás írók, kedves tanárok,
kik vesződnek a kisfiammal.
Találkozunk mi olykor-olykor,
meg-megállunk, szemünk összevillan,
s én még maradnék tétovázva,
talán hogy elmondjam ezt nekik.
Mégsem beszélek, mert csak a részeg
aggastyánok s pulyák fecsegnek.
Ilyesmiről szólni nem ízléses.
Meg aztán nincsen is időnk.
De hogyha majd meghalok egyszer,
s egy csillagon meglátom őket,
átintek nékik kiabálva,
hajrázva, mint egy gimnazista:
"Lásd, téged is szerettelek.”."
Éppen mostanában került kezembe a költő egyik prózai kötete, s abban többek között a versírás hogyanjáról is értekezik. A lényege: a költő nem előre megfontolt szándékból írja a versét. Nem akar üzenni. A vers csak úgy jön. Hát lehet, hogy Kosztolányi a Szeretet című versével nem akart az olvasójának üzenni, de üzent., Nekem például azt,, hogy nem elég a szeretetet érezni, de éreztetni is kell. És nemcsak a test sugárzásával, de szóval, beszéddel, cselekedettel is.
Advent egyik vasárnapján végre eljutottam a templomba. Az utóbbi hetekben egészségügyi problémák akadályoztak ebben. A prédikáció azonban nem érintett meg, Kosztolányi verse motoszkált akkor is bennem. A befejezés előtt indultam is hazafelé. Útközben betértem a közelünkben lévő éjjel-nappali boltba, ahol az egyedüli kiszolgáló éppen az a nagyon kiszolgáltatottnak látszó hölgy volt, aki egyszer úgy fogadta a köszöntésemet, hogy kezét csókolom. Akkor majdnem megsértődtem. Sokat járok hozzájuk, idővel rokonszenv alakult ki köztünk. Mondtam is neki, ahogy beléptem: Örülök, hogy maga van itt, és hogy mosolyogni látom. Azt felelte, hogy ő is örül. Ketten voltunk, segített a keresett árut megtalálni, közben azt kérdezem tőle: Szokott-e arra gondolni, hogy elege van ebből az életből? Mire ő: Óh dehogy, nekem fiam van. Mentegetőzni kezdtem, mondván, ne értsen félre, én csak egy képzeletbeli halálra gondoltam, mikor az ember el van keseredve, s olyasmit érez, hogy nem bírja tovább. Elgondolkozott, s azt felelte: Úgy, igen. Aztán valamiért szószátyár lettem, s magyarázkodni kezdtem, hogy én a kilencven évem után úgy éreztem, hogy feleslegessé váltam. Nincs szükség a szakmai tevékenységemre, s értelmetlenné vált az életem, be is kellene fejeznem. És depresszió környékezett. Most mintha kezdenék kilábolni a bajból. Rájöttem, ugyancsak van dolgom. Nekem kell átvenni, ami a családban eddig a feleségem feladata volt. A hölgy bólogatott, s mosolygott. Tudja mit, mondta, majd én biztatom. S közben melegedett a szívem, s visszamosolyogtam rá.
Mi történt a templomban, kérdezte otthon a fekvő feleségem? S én elmeséltem neki a bolti élményemet, s felolvastam Kosztolányi versét.
Ölellek Benneteket az év vége felé is:
Dété